The Project Gutenberg eBook of Ne bántsuk egymást by Frigyes Karinthy

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 215. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnq5wp.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

NE BÁNTSUK EGYMÁST

ELSŐ RÉSZ.
KÉPES BESZÉD.

KÖNNYEK.

A költő kényelmesen leült a kávéház asztala mellé, maga elé húzta a csészéjét, egy szem cukrot tett bele, aztán sírni kezdett. Szépen, egyenletesen sírt, előbb a jobbszeméből, aztán a balszeméből, a csészét ügyesen alátartotta. Mikor tele lett a csésze, megtörülte szemeit a szalvétával, fölkavarta a csészét és jóízűen szürcsölgetni kezdte.

A szomszéd asztalnál magas, hórihorgas úr ült és figyelmesen nézte a költőt. Egyszerre fölállt és átlépett az asztalához.

– Családi viszonyaim talán nem tartoznak ide – jegyzete meg a hórihorgas úr hidegen. – Egyébként üzletember vagyok és üzleti ügyekben járok Budapesten. Mit csinál ön itt?

A költő vállat vont. Mr. Devil fölemelte a csészét, -8- megszagolta, bemártotta egyik ujját és megízlelte. Bólintott, aztán megnézte az óráját.

– Félóra mulva utazom Manchesterbe. Nem szeretem a hosszú tárgyalásokat, tehát egészen kurtán megteszem önnek ajánlatomat. Ön szállít nekem ebből a folyadékból havonta két-három litert, literenkint hatszáz dollárért. A pénzt manchesteri gyáram bank-osztálya folyószámlára utalja ki önnek havonta, előre. Az első részletet már e hó elején megkapja. Küldeményét legkésőbb jövő hó tizenötödikére várom. Ajánlom magamat.

Elsején azonban pontosan megkapta a jelzett összeget. Első elragadtatásában odáig volt az örömtől: kabátot vett és fehérneműt, kibérelt egy puha kis fészket magának, szenet vásárolt és élni kezdett.

Egy hét mulva lelkiismeretfurdalás fogta el. Itt az ideje, hogy szállítson valamit a kitünő John Devilnek, a terminus közeledik.

Este tehát korábban ment haza a klubból, ahová beiratkozott, jól befűttetett a kályhába, megvacsorázott és fölvette pyjamáját. Aztán az iróasztal elé ült, odahúzott egy finom mokka-csészét, tett bele egy kockacukrot, fölnézett a plafonra, hogy most dolgozni fog.

Várta a könnyeket, de hogy öt percig semmi se jött, nyugtalanul nyomkodta meg a szemeit.

– Gyerünk csak, – mondta a költő idegesen és sértődötten – hát mi lesz? -9-

– Oh, én szegény, szerencsétlen, apátlan, anyátlan, elhagyott, boldogtalan, nyomorult féreg, – mondta a költő egyre hangosabban – oh, én szegény koldus…

Hiába, semmi se jött. A költőt rémület foga el. Hiszen így nem tud szállítani semmit John Devilnek, a jó életnek lőttek. Vadul és kétségbeesetten nyomkodni és masszírozni kezdte a szemeit, fölülről lefelé és lihegett hozzá.

– Ez így nem megy, – mondta végre – nem lehet becsapni az öreget, látja, hogy nem vagyok koldus. Másra kell gondolni.

– Oh szegény, boldogtalan emberiség, óh mennyit szenvedsz el, ha meggondolom… Szegény, szegény embertársaim…

Figyelmesen várt, de egyre fokozódó rémülettel vette észre, hogy a szeme egyre szárazabb lesz, a szája pedig máris kezd visszafelé görbülni, sőt fölfelé, akárhogy nyomogatja vissza. A szíve összeszorult az ijedségtől, mert érezte hogy a gyomra gyanusan hullámzani kezd.

A hideg veríték lepte el homlokát, érezvén, hogy a szája egyre szélesebbre húzódik és mindjárt a füléig ér és ha ez még egy percig tart, akkorát röhög azonnal, hogy megpukkad.

Elsápadt. De hiszen így vége mindennek! Most mondjon le a jó életről, mikor már belekóstolt?

Pillanatig habozott, aztán dacosan fölvillant a szeme. Fölállt, odament a vizeskancsóhoz, öntött belőle egy keveset a teaforralóba, gyengén megmelegítette -10- és beleöntötte a csészébe. Kis sót kevert hozzá és néhány gramm hamut. Jól fölkeverte, palackba dugaszolta, lezárta és pecsétet tett rá.

A palackot aztán föladta a manchesteri gyár címére és szívdobogva várta a választ. Elsejéig pontosan leszállította a három litert.

A költő fellélegzett. Azonnal titkárt fogadott, laboratóriumot rendezett be és munkához látott. Két hónap mulva, arra való hivakozással, hogy a nyersanyagok nagyon megdrágultak, fizetésemelést kért. Új szerződést csináltak és a költő kibővítette az üzemet.

Később megvette John Deviltől a manchesteri gyárat és ő maga szállította nagyban, politikusok és fejedelmek számára az emberiség békés fejlődéséről és boldogulásáról szóló nyilatkozatokhoz való anyagot. -11-

FÜRDŐ-MONOLOGOK.

I.
Meleg fürdő.

A víz gyönyörű dolog, ha az ember megfigyeli, igazán: a legszebb dolog. Milyen finom hajlásai vannak, milyen kecses mozdulatai, milyen szép erezetek – és milyen különös viszonyban van a víz a szilárd tárgyakkal. Hogy simul mindenhez, lágyan, diszkrét érintéssel – felveszi mindennek a formáját, ami beléje kerül, – az ember azt hinné…

Tudja isten, mit hinne az ember… Az embernek, olyan szép, lágy, határozatlan érzései vannak sokszor, de nem veszi észre… úgy látszik, ezek az érzések lappanganak bennünk, amikor valami szebbet, jobbat szeretnénk az életünknél… Mert nem vagyunk boldogak, pedig lehetnénk… csak a belülről zengő, halk, finom csengetyükre kellene hallgatnunk, amik homályos időkbe, elmult emlékekbe hívnak vissza bennünket…

Zengő csengetyűk… milyen szépen hangzik ez… milyen lágyan, milyen álmosító búgással… És ez nekem jutott eszembe… Persze, hiszen én -12- diákkoromban verseket írtam és nem is voltak csunya versek. De aztán abbahagytam…

Az ember mindent, ami szép, boldog, harmónikus, mindent abbahagy, hogy kemény, rideg, ostoba dolgok után fusson, amikről azt hiszi, hogy fontosak… Ostobaság, hiuság! Mintha egy tiszta, langyos őszi este, suttogó platánok alatt… egy ködszerűen szép női kézzel a kezünkben… mintha ez nem érne fel mindennel, ami után törekszünk… Mikor az est mesélni kezd… milyen gyönyörű ez, csak most veszem észre… Igen, az est mesélni kezd… és lágy szökőkút csobog a parkban és madarak muzsikálnak.

Ó, Margit! Milyen gonosz, milyen rossz voltam én hozzád, mikor úgy rámnéztél, a mult héten, ott a sétatéren… Hát nem éreztem, mit jelent egy ilyen női tekintet? Hogy többet ért sok hiú, nagyravágyó erőlködésünknél – többet ér magánál az életnél! Elfulni egy fullasztó csókban – igen, megfeledkezni világról, emberekről, kicsinyes terveinkről… a langyos, drága semmibe elmerűlni… és körülöttünk a szomorú fűz lombjai susognak… Emlék… emlék…

Igen… most értem magamat… most megismertem az én igazi lelkemet, a szelid, nemes gyöngéd lelket… egy költő lelkét… egy gyermek lelkét… Hogy tudtam elfelejteni! Holnap… nem, még ma… felkeresem Margitot… ó, hogy fog örülni, hogy meg fog érteni… Margitkám, mondom majd egyszerűen és mélyen a szemébe nézek… Margitkám… volna kedved velem elutazni… délre, délre igen… talán Afrikába… ott olyan jó meleg van… de hogy lehetne? Megvan! Az a háromezer korona… megvan! Lehetne jobban felhasználni? -13- Soha! Végre egy igazi, boldogító gondolat!

II.
Hideg fürdő.

Hű, a teremtésit neki. Kicsit kemény, de egészséges. Az a fő. Fura egy dolog egy ilyen darab víz, a kádba az ember ki se nézné belőle. Foga van neki. Harap. Hű.

Ezek a ledörzsölések azt hiszem, nagyon jól hatnak. Mindjárt máskép érzi magát az ember, ha a vérkeringés egy kicsit megindul. Szamárság, hogy eddig is nem csináltam. Ezentúl mindennap egyszer, gyorsan ledörzsölöm magam, kicsit kellemetlen, de az embernek nem szabad kényelmeskedni, ha azt akarja, hogy friss legyen.

Nem is értem, eddig miért nem folytattam ezt a dolgot rendszeresen. Persze, az ember mindenféle szamársággal foglalkozik, ahelyett, hogy az egészségével törődne, pedig csak egészséggel lehet valamire vinni.

Már tegnap este akartam kezdeni, de aztán lefeküdtem, amiatt a hülye regény miatt, hogy inkább azt olvasom az ágyba. Igazán, ha meggondolom, nem volt érdemes. De micsoda egy émelygős dolog – még versek is vannak benne! Hogy mi mindenre ráérnek a népek, ha okosabb dolguk nincs. Nem is értem, hogy tudtam végigolvasni! És vajjon mennyit -14- kapott az író ezért a regényért? Na, én ha kiadó volnék, egy vasat se fizetnék ilyesmiért! Csupa émelygős leírás, úgy-úgy, locsogás-fecsegés. Csak butítják a népeket. Egészen meghülyültem, míg a végére értem. De persze, valamire emlékeztetett, amit gyerekkoromban olvastam. Micsoda haszontalan időfecsérlés könyveket olvasni. Ki is iratkozom a kölcsönkönyvtárból – okosabban fogom felhasználni az időmet. Beiratkozom a sportegyletbe. Ott mindjárt jó összeköttetésekhez is jut az ember a pénzéért.

A Szalkaival nem is volna rossz megismerkedni, az nagyon hasznos lehet a végén.

Még ma elmegyek. Azaz, hogy… hová is igérkeztem délutánra… Hm, persze. A Margit… Ejnye, ejnye. Na, annyi baj legyen. Legfeljebb nem megyek el. Ha megharagszik, legfeljebb megharagszik. Ugyis… nem is jönne rosszul, ha megharagudnék… Unom már ezt a dolgot. Az ember elhanyagolja a dolgait. Pedig az az első. Kezdett ez a dolog elsavanyodni, ezzel a Margittal.

Ugy van, egy friss, egészséges, ruganyos szakítás. Az a legegészségesebb. Csak frissen, in medias res, fejest a dologba. Azonnal megírom neki a levelet. Nagyon sajnálom. Nekem más dolgaim vannak. Felkeresem ezt a Szalkait. Ez ért a bőrügyekhez. Hm… mi volna… nem is volna rossz… azért a háromezer koronáért… ő el tudná helyezni. Nagyszerű üzlet. Pláne, ha még emelkednek az árak. Már miért ne emelkednének? Csak frissen, energikusan nyélbe kell ütni! Nagyszerű! Egész más ember leszek, ha ez beüt! Gyerünk!

ULTIMA RÁCIÓ.

vagy az ököljog fejlődése a középkor óta. Elvi tanulmány két felvonásban és négy képben.

Első felvonás.

Bence lovag (sétálgat a bástya alján. Magában): Hűvösre jár az üdő. Ágyasházamba térek immár, hogy a kora pirkadattal nyeregbe pattanva, az országútra térhessek. A gazdag izmaelita már nyolc felé arra jár.

Bence lovag: Vajha Szűz Mária, kinek lobogóját védelmezed, imádkozna éretted, lovag! Kinek arculatja ragyog előttem, mint a felkelő nap?

Balambér lovag: Engedd meg, lovag, hogy sisakom rostélyát levehessem előtted. (Letolja a -16- rostélyt, de e mozdulatnál a sisak forgója előrelendül és véletlenül megkarcolja Bence lovag homlokát.)

Bence lovag: Tudom, lovag, hogy nem akartad. De Bence lovagot nem illetheti karcolással senki büntetlenül. Sajnállak, lovag, de e sértésért a sorsnak kell dönteni köztünk. Azonnal megyek a rendfőnökhöz, hogy rendelje el az istenitéletet.

Balambér lovag: Köszönöm, lovag! Ott leszek! Viszontlátásra, nemes lovag!

Az istenitelet. A rendőrfőnök jelenlétében Balambér lovag és Bence lovag egy szál karddal kezükben állanak szemben egymással. Balambér lovag, mint sértő fél, páncél nélkül, Bence lovag páncélban.

Balambér lovag: Vagy neked, te nyápic cenk! Nesze! (Odavág, kupán találja Bencét.)

(Mindketten véresen esnek össze. Lepedőben szállítják el őket, három hónapot feküsznek az irgalmas rend kolostorában.)

Második felvonás.

Doktor Bence (sétálgat a Bástya-kávéház mellett. Magában.): Jó lesz már hazamenni, holnap fel kell menni korán Polacsekhez, a váltó-ügyben. Más ügyvéd csípi el az orrom előtt.

Bence: Papa? Talán nem szemtelenkedne az úr! Micsoda piszok kraki-tempó ez! Belém akar kötni?

(Mire a lézengők összeszaladnak, már nincs szükség szétválasztani őket. Mentőkért telefonálnak: a mentőorvos koponyacsont- és orrfal-repedést konstatál egyik részről, másik részről alsó csigolya- és medencecsont-törést. Beviszik őket a Rókusba, egyenkint három hónapot feküsznek.) -18-

(A Lovass-féle vivóteremben. A felek megérkeznek, főbólintással üdvözlik a segédeket és egymást. Azután bekötözik őket bandázzsal, kimérik a lépéseket, a felek felállanak. Egyik segéd hozza a kardokat.)

Vezető segéd: Mielőtt N. Balambér és Doktor Bence Szilárd között felmerült sajnálatos affér lovagias úton való elintézésére rátérnénk, kötelességemnek tartom, hogy a felek lelkiismeretére és mindkét fél úri és kipróbált modern gondolkodásmódjára utalva, komolyan felszólítsam a feleket, hogy álljanak el a fegyveres elintézéstől és kölcsönös kimagyarázkodás után béküljenek ki. Európai műveltségű és gondolkodású úriemberekről lévén szó, fölösleges figyelmeztetnem önöket, hogy a párbaj egy a sötét középkorból fentmaradt barbár intézmény, mely a huszadik század szellemi életet élő intellektueljeihez méltatlan, durva és barbár elintézése a másképen is megoldható konfliktusnak. Gondolják meg.

Balambér: Segédeim és ellenfelem álláspontját különben tiszteletben tartva, a lovagias elintézést óhajtanám.

(Összecsapnak. Balambér az első összecsapásnál három centiméteres karcolást ejt doktor Bence homlokán. A segédek közbevágnak, a párbajt befejezettnek jelentik ki. Bence homlokát betapasztják és hazamennek.) -19-

IRIGYSÉG.

– Az irigység az oka mindennek, – magyarázta felhevülve Gézának egyetlen jó barátja, Dezső – az emberek gonosz és kegyetlen irigysége mindenki ellen, aki él. Nem az a baj, hogy önzőek vagyunk s az élet minden javát és örömét magunkénak akarjuk, még akkor is, ha más rovására szerezzük meg: – hanem az, hogy a más vagyonát és javát irigyeljük, azt szeretnénk elrabolni még akkor is, ha mi már nem használhatjuk semmire. A tigris lakik bennünk, amelyik legyilkol egy egész csordát, mikor egyetlen üszőt akar csak, tud csak elfogyasztani: egy életet tudunk csak leélni, de ezret és milliót szeretnénk elpusztítani. Nem az önzés, az irigység teszi pokollá a világot, – a szemünk ezerszer akkora, mint a gyomrunk. Oroszországot nem az hajtotta a háborúba, hogy óriási testének valamelyik része veszélyben forgott, hanem az elviselhetetlen kín, hogy más is él, szerényen és kicsin, de él. A nagy tömegek vonzzák a kicsit, ezer meg ezer koldus hal meg éhen, hogy a milliárdos vagyona még öt millióval több legyen. „Elveszem a koldus egy dénárját, és akinek ezer -20- van, annak adom“ mondja a kegyetlen isten is. A világ felfalja önmagát, és elpusztul.

– Az a pesszimizmus beszél így, – mondta szeliden Géza – amelyik elfelejti megnézni az érem másik oldalát. De a fizikus tudja, hogy ahol taszítás van, vonzásnak is kell ott lenni. Nemcsak gyülölet van, a másik oldalon ott fényesedik a meleg rokonszenv, a könyes meghatódás, mely a magáét is odaadja a másiknak, nemhogy azét kivánná, – odaadná az életét is. Míg így beszéltél, nem jutott eszedbe a mi barátságunk? Mind a ketten szegény nincstelen emberek vagyunk, kávéházi filozófusok, de mondd, ha valamelyikünk hirtelen nagy pénzhez jutna, nem első gondolata volna a másik… és az öröm, hogy most örömöt okozhat neki?

Géza este kilencig ott ült a kávéházban és hideg hónaposszobájára gondolt, amit még nem fizetett ki ebben a hónapban.

Kilenckor felállt, sóhajtott, el akart menni. Ekkor berohant Dezső a kávéházba, halvány volt, a haja kúszált, reszkető szája alig tudott kidadogni néhány szót.

– A klubból jövök… borzasztó… játszottunk és… és… harminc… vagy negyven… ezer koronát nyertem… nem tudom biztosan.

Kabátzsebébe nyúlt, egy vastag csomó összegyűrt ezrest rántott elő, megint visszagyűrte.

Halványan, egyetlen szót nem ejtve, siettek egymás mellett. Dezső szólalt meg először. -21-

– Mindjárt… hozzád siettem… felmegyünk hozzám… nem akarom, hogy lássák… kétezer koronát akarok adni neked…

Géza nem tudott felelni, – az egész József-köruton végig egy szót se váltottak.

A kapuban megállott Dezső, ránézett barátjára és hangosan elnevette magát.

Géza jobban megnézte a pénzt. Rámeredt barátjára és hangos, boldog nevetés tört ki belőle is. Kipirult, a vonásai megenyhültek, szeme visszanyerte nyugodt, derüs kifejezését.

– Hát igen, – mondta Dezső – viccet akartam csinálni. Szinpadi pénz, egy szinész kölcsönözte holnapig.

Géza még mindig nevetett, boldogan, felszabadulva. De mikor Dezső hirtelen elkomolyodott, ő is csodálkozva és zavartan nézett rá.

– Semmi, – mondta Dezső hanyagul – csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy az a tudat, hogy nyomorodban váratlanul kétezer koronát kapsz, úgy veszem észre, távolról sem okozott neked akkora örömet, mint ez most, hogy te ugyan nem jutottál hozzá kétezerhez, de nekem sincs harmincnyolcezer. -22-

PÉLDÁZAT

az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az irástudó Doktorokról.

1. Vala pedig azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész országban, kit is neveznek bélpoklosságnak.

2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert nem tudják vala annak gyógyító írját.

3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna – és valának, kiknek az ő fülek megsiketülne – és valának, kik nem szólhatnak vala, mivel az ő nyelvök megsebesedék.

4. És az ő testök lett volna nyilt sebekkel megkeményedve és az ő arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök elfolyna, mint a folyó vizek.

5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül vala a jajgatók panaszával és elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok.

6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól megtizedelteték s a bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban találtatnak vala.

7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz -23- Gyógyító, kik is Medikámentomokon eszmélkednek vala s egyben kotyvasztának sokféle Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat.

8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne három napra; – de nem volna olyan, mely a bélpoklost meggyógyítaná.

9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát Becsületesnek, másszóval Ehrlich-nek: ki is kotyvaszta Miskulánciát, hogy azt a bélpoklosok bévennék.

10. S látván látának akkor csudát: mert bizony ki is azt bévette volna, felkel és jára és az ő sebei elolvadnak vala, mint a tavaszi hó.

11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három napra, hanem az egész életre.

12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok meghallgattatik vala.

13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Irástudó Doktorra, mivelhogy megvolna a Gyógyító Medikámentom.

14. És ekkor az Irástudó Doktorok bevádolák azt, ki ezt tevé: elmentek a bírákhoz s mondák: E’ káromlást mivel.

16. S jövének kétezer Irástudók s fennhangon kiáltozának, mondván: E’ káromlást mivel.

17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te cselekvéseden.

18. Mert micsodás Medikámentomot adtál a bélpoklosoknak, -24- hogy azok felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez.

20. Mert imé, az én Medikámentomom meggyógyít vala kétezer bélpoklost, kik is meggyógyúlván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és becsületére. Ám te lásd, kié az igazság.

21. A bíró pedig hordozá vala e szókat az ő elméjében s nagysokára felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván:

22. Nincs igazad, ó Becsületes Irástudó, mivel a te gondolatod végig nem gondoltad vala.

23. Mert nézz körül: ime, itt áll kétezer Irástudó, a kik nem tudnak egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő módjuk szerint, s ha nem lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod szerint, ezek itt elpusztulnak s az ő magjok kihal.

24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök meg sem születhetik.

25. Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost és született kétezer egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét és nem születhetik meg kétezer egészséges gyermek.

26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az Irástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják.

28. Mert a mérleg nyelve mindenkor egyenesen áll, ha fel nem fordul a mérleg.

29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak, hallják. -25-

A MAJOM ÉS A HANGYA.

Hangya: Egy teljes napon át figyeltelek, tisztelt barátom, mint a Munkaellenőrző Minisztérium kiküldöttje, mely azzal bizott meg, hogy tegyek rólad jelentést. Mondhatom, nagyon csodálkozom azon, amit megfigyeltem. Őrületes mozgékonyságod és élénkséged első percben azt a benyomást keltette bennem, hogy hallatlan elfoglalt és tevékeny életet élsz, rengeteg dolgod és elintéznivalód van, azt se tudod, hol áll a fejed, nem érsz rá pihenni. Csak most este jöttem rá, hogy tulajdonképen egész nap nem csináltál semmit, nem végeztél semmit, ugráltál egyik ágról a másikra, lóbáltad magad, vakaróztál és fintorgattad a képedet. Annál csodálatosabb ez, mert az ügyességed meglepő, kezeid végtelenül érzékenyek és alkalmasak a legprecizebb feladatok elvégzésére. Ha nekem ilyen kezeim volnának, egész nap hordanám a bolyba az építőanyagot és tízszer annyit végeznék, mint amennyit így tudok, tökéletlen testrészeimmel.

Majom (gúnyosan): Nagyon el lehetsz foglalva, ha ráértél egész nap engem tanulmányozni. -26- De ha már megtiszteltél ezzel, legalább figyeltél volna jobban. Nem igaz, hogy egész nap csak ugráltam és játszottam. Hát ezt a nyolcvan darab mogyorót ki szaggatta izekre, ki szedte szét darabokra, ki bontotta fel a kókuszdiót, a fűszálat ki hasította fel, hogy megnézze, mi van benne?

Hangya: Igaz, egy csomó tárgyat kaptál fel hirtelen a földről és hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel darabokra tépted, foszlányokra bontottad, közel tartva szemeidhez, mohó figyelemmel, mintha valamit keresnél.

Majom (gőgösen): A lényeget keresem. A dolgok belső összetételét. A megismerés nemes szomjúsága lángol bennem. Amihez nyúlok, feltárul előttem.

Hangya: Megfigyeltem, hogy rögtön eldobod, amit így összeszedtél és elrontottál és egyéb után kapsz. Mi az anyagokat keserves fáradtsággal összehordjuk, fúrunk és faragunk, utcát és házat és odút, országutat és várost építünk belőle, rendszeresen egyesített erővel, mely összetartja társadalmunkat és biztosítja fajtánk életét. Minálunk a mi bolyunkba nem találsz dologtalan hangyát, mert aki nem akar dolgozni a köz érdekében, azt kipusztítjuk magunk közül. Mindenkinek megvan a maga feladata a közös munkában – mi munkások vagyunk.

Majom: Én játszom és ugrálok és kurjongatok, én igyekszem boldog lenni, örülni az életnek, élvezni izmaim játékát, érezni, hogy én én vagyok. Én művész vagyok, semmi közöm hozzátok. De -27- amellett én tudós is vagyok. Az igazságot keresem, a megismerést. A társadalom én értem van, én egyéniség vagyok.

Hangya: El fogsz hullani és tönkre fogsz menni. Mi jól látjuk, hová vezet ez a mértéktelen individualizmus. Mi építünk és készülünk és szervezkedünk és egy napon tunya és értéktelen, pöffeszkedő tested megtámadjuk és ledöntjük a földre. Te ügyes vagy és fürge, de mi rettenetesen sokan vagyunk, mert társadalmi szervezetünk lehetővé tette, hogy szaporodjunk. Ki fogunk pusztítani téged.

Majom: A durva és ostoba tömeg mindig ellensége volt a lángésznek. Tudom, hogy az életemre törtök, tudom, hogy nem jó szemmel néztek, mert én tehetség vagyok.

Hangya: Ami a tehetségedet illeti, csak annyit látok, hogy jól tudod utánozni azt, amit mások kitaláltak. A tehetség produktiv, barátom. Homályos származásod se enged mélyebb és igazibb képességekre következtetni.

Majom (gúnyosan): A származásom? Nagyon érdekes. Talán a felekezeti viszonyaimmal nem vagy megelégedve? Hát te honnan származol?

Hangya (méltósággal): Az én családfám a nemes hüllőkön át az ichtiosaurosig vezet vissza. Őseim óriások és sárkányok voltak, repülő csodák, földöntuli lények.

Majom: No lám – kiderül, hogy te vagy az arisztokrata és én csak bitang jövevény. Származásoddal dicsekszel és hagyományokkal – szeretem -28- az ilyen forradalmárt. Csak a múltra tudsz hivatkozni, mikor a jövőt hirdeted?

Majom: Majd kiderül. A te őseid szárnyas angyalok – nekem nincsenek őseim, vagy nem tudok róluk, nem kérkedem velük. De van egy unokám – nem hallottad hirét? Embernek hivják – fiatal korában átment Európába és azóta – úgy hallom – nagyobb karriert csinált, mint valamennyi ősöd.

Hangya (ajkát biggyeszti): Hallottam hírét. Kalandor. Nálunk járt egyszer. Szélhámos.

TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS.

„… a népek sorsát épp úgy törvényszerü
szükségesség irányítja, mint a
csillagok mozgását az ürben…“

Tolsztoj.

„… mi folytatjuk a háborút, ha kell,
öt-tíz évig…“

Rodzianko.

Elő-India és Madagaszkár között, ahol most a tenger hullámzik, sok ezer év előtt szárazföld terült el és ezen a földön egy nagy nép lakott: a dravidák. Ezeknek fejedelme, Mikulás, igen jómódu és boldog ember volt, mindig volt neki pénze, nem úgy, mint nekem. Ha valami megtetszett neki a boltban, megvette, ha valami gusztusos volt és étvágygerjesztő, megette. Mikor álmos volt, lefeküdt aludni, mikor kialudta magát, felkelt.

Ilyen jól élt, de volt neki egy minisztere, Roczi Jankó, ez mindig unszolta, hogy menjen vele sétálni az országban. És hogy sétáltak, mutatott neki házakat, földeket, szép kerteket, ahol az emberek laktak és azt mondta: -30-

– De hiszen ez más embereké – mondta naivan Mikulás. – Először is más embereké, nem az enyém, másodszor nekem nem is kell, mert már van annyi, amiből jól élek.

– Naiv vagy, – mondta Roczi Jankó – az embernek mindent el kell venni, amit lehet.

– Az ám, – mondta Roczi Jankó – erősebbek, addig, amig tudják, hogy azok. De mihelyt elhiteted velük, hogy van valami, ami náluk erősebb, azt teheted velük, amit akarsz.

– Azt csak bízd rám, – mondta fölényesen Roczi Jankó – ahhoz neked gyenge a fejed. Az étvágyad ellenben erős, ne fojtsd magadba, te csak cselekedj, majd én megmagyarázom nekik, amit cselekedtél.

A szomszédban legelészett egy jókedvű bika, meghallotta ezt a beszédet és méregbe jött, hogy ilyen maszlagot be akarnak adni valakinek. Leszegte a fejét és dühösen nekiment Mikulásnak, hogy egy kicsit megöklözze, hogy vigyázzon magára.

– Ó nép, – mondta – látod-e a Törvényt fejed fölött? Ime a fajok öntudatlan feszülése, mely mint ahogy nagyon helyesen mondja Tolsztoj, éppen olyan törvényszerüség s előre elvégzett sors, mint a csillagok futása, vagy a fizika törvényei, ime szükségképpen magával hozta, hogy a nagy -31- Bika rád rohanjon s pán-bika törekvéseivel megfojtsa a te nemzeti aspirációidat. Töltsed be te is a törvényt, mely tudósaink számítása szerint

, abból áll, hogy visszatartsd azt az izét, még ha belepusztulnál is.

A Nép, egy nagy szőke fiú, letette kezéből a kenyeret, amit éppen majszolt és kék szemével ránézett Roczi Jankóra.

– Igen, – mondta Roczi Jankó – te nem tűröd a pán-bika terjeszkedést, inkább elpusztulsz.

A Nép, nagy szőke fiú, gondolkodott egy kicsit, aztán nekiment a bikának. Szégyelte bevallani ugyanis, hogy nem érti azt a hosszú számot.

– No most, gyorsan, – súgta Roczi Jankó Mikulásnak – szaladj be a házába és edd meg, ami az asztalon maradt.

A Nép pedig verekedett a bikával, holott az erősebb volt és őt nem is akarta bántani. Egy pillanatra elfáradt, akkor megtörölte a homlokát és véletlenül hátranézett. Meglátta Mikulást az asztalnál, amint az ő ebédjét eszi. Ezen nagyon elcsudálkozott és már-már vissza akart fordulni.

– Gyorsan, gyorsan, – súgta Roczi Jankó – mert baj lesz. Vágj hozzá egy darab követ.

Mikulás felkapott egy darab követ és a Néphez -32- vágta. Éppen homlokon találta, a Nép elesett, a bika keresztülgázolt rajta.

– Na hallod, – magyarázta Roczi Jankó – hát ez a Természet Törvénye.

– Dehogy vágták a fejedhez, – mondta Roczi Jankó – csak eleresztették. Hát nem ismered a fizika törvényeit? Hiszen már Newton megállapította, hogy a szabadon eleresztett kő 9.80 gyorsulással, vizszintesen elkezd repülni. Sajnos, éppen ott álltál és így kupán talált.

– Hja úgy, az más – mondta a Nép. – Ha a Természet Törvénye, az más. Az ellen hiába okoskodnék, abba bele kell nyugodni. Az más.

És nyugodtan meghalt, mert restelte bevallani, hogy mikor a nehézkedési törvényt tanulták, akkor éppen nem készült és így nem tudja biztosan, hogy az eleresztett kő függőlegesen esik-e, vagy vizszintesen.

MÁSODIK RÉSZ.
BESZÉDES KÉP.

SZEMLÉLTETŐ STATISZTIKA.

Azt a bizonyos amerikai lapot olvastam az ágyban, amelyben azok a bizonyos ábrák vannak minden héten, például áll egy kis ember és mellette áll egy óriási nagy tojás, tízszer akkora, mint az ember, mire aztán az van aláírva: „how many of eggs does a man eat in his life“ (mennyi tojást eszik az ember életében). Vagy egy nagy ökör áll egy kis ember mellett, akkora, mint egy ház és a lap azt állítja, hogy én azt az ökröt megettem. Vagy egy akkora köröm, mint a Bazilika kapuja és az van róla, hogy az ember annyi körmöt vág le életében az ujjairól.

Ezután nagyot ásítottam, magamra húztam a paplant, behunytam a szemem, felébredtem, nagyot ásítottam, kimásztam az ágyból és bementem a fürdőszobába mosakodni. Egy kicsit nehéz volt, mert a szappantartóban egy akkora darab szappan feküdt, mint egy síremlék – öt méter széles és nyolc méter vastag. Az a szappanmennyiség volt, amit életemben elfogyasztottam. Egy balaton-nagyságú mosdótálban vad vihar korbácsolta azt a vízmennyiséget, melyet életemben már elhasználtam mosdásra. Oldalt, a mosdótál kies partjain az életemben elfogyasztott -36- paszta- és krém-hegyek meredeztek. Ideje lesz borotválkozni, dünnyögtem magamban, hat méter hosszú szakálamat simogatva, – ennyi volt, amit eddig leborotváltam magamról.

Borotválkozás után leültem dolgozni. Gondolkodva mártogattam tollamat a tintatartóba – csak az volt kellemetlen, hogy minden bemártáskor fel kellett másznom a tíz méter magas létrára, mely a tintatartó szájához vezetett. Letéptem egy darabot a négy méter széles papirtekercsből, mely az életemben általam teleírt papirmennyiséget tartalmazta.

De nem lehetett dolgozni: rettenetes csöngetés rázta meg előszobám ajtaját. Tizenkét méter hosszú számlát hozott egy komor külsejű óriás: felszólított, hogy legyek szives és fizessem ki ezt a csekélységet – az életem folyamán kifizetetlenül hagyott számlák lisztája volt az.

Megigértem, hogy majd legközelebb, gyorsan fejemre tettem az Erzsébet-tér nagyságú kalapot és lesiettem a százmilliónégyszázezerhatszázhuszonkét lépcsőfokból álló lépcsőn, a kávéházba reggelizni.

A kávéház előtt mintegy tízezer főből álló sokaság fogadott. Különféle fiatalemberek voltak, abban a pillanatban, hogy odaértem, egyszerre, mint valami jól betanított hadtest, felémfordították arcukat és karban, oly menydörgéssel, hogy a budai hegyek visszhangzottak tőle, így kiáltottak rám:

? Szervusz, nem ismered meg az embert? Én vagyok a (itt hatezer név következett), akivel együtt jártál a hatodik bébe. Emlékszel (itt hatezer név), tanár urra? Hehehe. Hogy vagy, hogy vagy? Hova mész? Reggelizni mész? Na, nem bánom, jövök én is, úgyse diskuráltunk már régen. -37-

Bódultan értem be a kávéházba, a sokaság utánam. Körülülték asztalomat és fülsiketítő menydörgéssel kérdezték karban:

Közben a pincér már elébem tette a párolgó gőzkazánt, amibe húszezer hektóliter kávé fortyogott. Kérdésemre, hogy mi az a tehénnagyságú és csodálatos őskori szörnyeteghez hasonló állat, amelyik a fejem körül kóvályog, nyájasan felvilágosított, hogy az egy kis tüdővész-bacillus – ennyit szíttam be életemben. Két kilométer hosszú és négy méter vastag cigarettát dugtak a szájamba. A pincér edénybe csurgatta a hat liter nyálat, ami a kávéscsésze szélén jelképezte azt a nyálmennyiséget, amit életemben a rosszul tisztított csészék széléről lehörpintettem.

Émelyegve ugrottam fel és kirohantam az uccára. Az iskolatárs-sokaság utánam és az ajtóban ágyúbömbölésszerű hangon suttogták karban a fülembe:

Szétosztottam tizenkétezer koronát. A sokaság elszéledt, de nem sokáig maradtam egyedül. A mellékuccából mintegy tizenkétezer főből álló csapat rontott elő, egyenesen arcvonalomnak irányitva a támadást.

– Kérem szépen – mondta a tizenkétezer ember egyszerre, kicsit sértett hangon, csodálkozóan kifordított tenyérrel és felemelt szemöldökkel –, kérem szépen, miért nem felelt ön arra a levélre, amit hat hete írtam önnek?

– Ejnye! Bocsássanak meg! ilyen bolond szórakozott -38- vagyok! Elfelejtettem feladni, pedig meg volt írva! Ilyesmi még sohasem történt velem, ez az első eset, higyjék el, hogy nem feleltem levelére.

– Na és éppen velem? – mondta sértődötten a tizenkétezer ember egyszerre és egyszerre a mellükre mutattak mutatóujjukkal – éppen velem?

És hűvösen meglebbentve kalapjukat, sietve átmentek a másik oldalra, mind a tizenkétezren.

A következő, mintegy hétezer emberből álló csoporttal a Körút sarkán találkoztam.

– Jó, hogy találkozunk – fordultak felém hirtelen –, beszélni akarok magával. Már régen elhatároztam, hogy magával csinálni kellene valamit. Maga egy tehetséges, de élhetetlen ember, kell, hogy valaki, mint én például, aki a hóna alá nyuljon. Majd én beszélek holnap (hétezer név)-vel, ne féljen semmit, amíg engem lát.

– Én embert csinálok magából! Én vagyok az egyetlen ember, aki csinálni tud magából valamit! – kiáltották lelkesen.

Elfordultam, mert mintegy ötezer főből álló nőcsapat közeledett felém. Lelkesen és szenvedélyesen ragadták meg a kezemet. Mélyen a szemembe néztek és halkan, bensőséges hangon mondták, úgy, hogy legföljebb akkora zajt ütöttek, mint ötven hajótülök:

– Olvastam… ugy-e tudja, hogy olvastam… – ugy-e tudja, hogy megértettem, hogy az a cikk nekem szólt… hogy én vagyok az a nő, akire gondolt?

– Hát megértette – mondtam én szomoruan és bensőségesen mosolyogva és mélyen a szemükbe -39- néztem. De a választ már nem hallottam, mert tízezer kéz ragadta meg a galléromat.

– Egyetlen barátom! – kiáltott tízezer ember hangosan, hogy tőlük és magamtól megundorodva, szobanagyságú könnyet törültem ki szememből és felébredtem. -40-

TEGEZÉS.

(Két úr találkozik az úccán. Tíz év óta ismerik egymást, soha nem voltak valami nagy barátságban, ha néha találkoztak, néhány hideg és udvarias szót váltottak és gyorsan elváltak. Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertut ittak. Most mindkettőnek azonnal ez jut az eszébe, de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajjon csakugyan pertut ittak-e vagy csak úgy rémlik. Mindenképpen baj van, mert ha igen, akkor megsértődik a másik, ha az egyik nem emlékszik rá és azt hiszi, hogy megbánta – ha pedig nem, akkor pláne mit szól, ha most egyszerre csak tegezni kezdi. Viszont beszélni muszáj mert már megálltak mindaketten! Mindaketten elhatározzák hirtelenében, hogy megvárják, míg a másik megszólal és ahhoz igazodnak majd.)

Egyik (barátságosan szorongatja a másik kezét és biztatóan néz rá): Áá…

Másik (ugyanúgy néz rá): Áá… no lám… (nem eresztik el egymás kezét.)

Egyik: No lám… ez már aztán kedves izé… találkozás… (mosolyogva és sürgetően néz rá.) -41-

Egyik: Én csak úgy errefelé mégyegetek… megyengetek itten. Hát… őő… hogy vagyunk?

Másik (boldogan, hogy magáról beszélhet; sajátmagáról egyelőre nincs kétség, hogy első személyben kell szólni): Ó, én megvolnék valahogy. Csunya egy meleg van, különben jól érezném magam. Nagyon megérzi izé… az ember a meleget – nem?

(Kínos szünet. Mindkettőnek sürgős dolga van, de nem mernek elválni, mielőtt nem tisztázódott a tegezés kérdése: mert elválni vagy „szervusz“-szal lehet csak vagy „alászolgájá-val“ – teritum non datur).

Másik: Hát a… izé… a család micsinál? Sok a baj ilyenkor a családdal, mi?

Másik: Hát a… (tréfásan) a családunk? A nagyságos asszony, meg a gyerekek?

Másik: Na igen – csak úgy mondtam, hogy a „családunk“, ahogy mondani szokták tréfásan, hehehe.

Egyik (kacagva): Hja, tréfásan! Hehehe! (Hosszú szünet, mialatt melegen szorongatják egymás -42- kezét és nevetgélnek. Egyszerre az egyik észreveszi, hogy a másik ruháján egy bogár mászik.)

Másik (rezignáltan lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves, hogy… hogy az emberek így figyelmeztetik egymást…

Egyik (ijedten): Máris?… Ugyan, olyan sürgős? Nem – nem beszélgethetünk még egy kicsit?

Egyik: Dehogy, dehogy! Igazán annyira örülök, hogy látha… láthattuk egymást…

Egyik (elszántan): Én fölfelé megyek a körúton. Nem tart – tartunk együtt?

(Minden ok nélkül együtt mennek és mindenféléről -43- beszélnek, politikáról, filozófiáról, versekről, üzletről, csupa általánosságokról, csakhogy ne kelljen egymást megszólítani. Mindkettő kínosan várja, hogy a másik megszólítsa egyszer.)

Egyik (tizenkettőkor, miután mindent bezárnak): Hát – merre lakunk, merre lakunk?

Egyik: Nem? (Pofonvágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)

ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG.

MIMÓZA (a „Beteg színek“ szerzője, az ünnepelt költő az egyik asztalnál ül és ír. Hatalmas, tagbaszakadt rattanatas ambar).

MÉSZÁROS (a „Férfilelkek“ szerzője, az ünnepelt drámaíró és publicista. Borongó, komoly, csondos ombor. Szeliden, hangtalanul lép be, összehuzódva megy az asztala felé. Mekegő szelídséggel): Megengeded kérlek, hogy itt írjam meg a cikkemet?

MIMÓZA (felkapja a fejét. Bömbölve): Mit ordítsz? Megőrültél? Mit ordítsz? Nem tudsz ordítás nélkül bejönni? Muszáj az emberre ráordítani, mikor látod, hogy dolgozom? (Ir).

MÉSZÁROS (mekegve): Ne haragudj kérlek, muszáj gyorsan megírni… (Papirt, tollat húz maga elé, hosszan nézi a tollat, egy porszemet lepiszkál róla, bemártja a tintába, kihúzza a tintából, megint megnézi, a fölösleges tintát a tintatartó szélén visszacsurgatja óvatosan, hogy a toll nyílása -45- szabadon maradjon, megint megnézi, lassan közelíti a papirhoz, mielőtt érintené a papirt, előbb párszor tempót vesz a tollal, kóvályog fölötte, azután csendesen, mint egy galamb leereszkedik rá és egyforma, apró betűkkel, oldalthajtott fejjel, írni kezdi):

… Hadd vesszenek hát, bűzükbe rohadva, a férges pipogyák – hadd jőjjön hát a zabolátlan, a Tajtékzó és Megfontolatlan! Forgasson viharban bennünket, törje össze csontunk, tépje ki szájunkból a sima nyelvet, hogy torokból üvölthessünk fel végre az égre, – üvölthessünk és bőghessünk, mint a vadállatok, míg a tüdőnk kiszakad és csontunk összeroppan… (a tollat nézi, halkan maga elé, csendesen csóválva a fejét.) Ejnye, ejnye, ez a János… hogy megkértem, hogy tisztogassa a tollakat egy kicsit… már megint megakadt egy haj szálon… (tovább ír).

MIMÓZA (felugrik): A kutya teremtésit annak a brantos képeteknek, hát mi ez, szerkesztőség vagy kaszárnya? (Bömbölve.) Nem érhetem el, hogy egy pillanatra befogjátok a szájatokat? Az istennek nem tudom ezt a rohadt vackot lekenni… (belevágja a tollat a papirba, tinta szétfrecscsen.)

… Olajtaván a csendes bánatoknak
Úszom szelíden, hallgatag
Élek-e még? Vagyok-e még?
Nem is tudom…
Talán csak árnyék ez, ki köztetek van
S szelíd mosolylyal ül és nem beszél,
S a hangja, mint az ódon hegedűé
Oly halk… oly halk…
Talán csak árnyék, elfolyó kisértet…

(Az összetört tollat odavágja, rikácsolva): Hogy dögölne meg, aki kitalálta… ilyen tollakat dugnak az ember csülkébe… most meg összetörött, a dög! Ez egy szerkesztőség? Csak ilyen részeg marhák bírják ezt ki, mint ti vagytok, akik a szájukba hagynak köpni…

MÉSZÁROS (szeliden): Türelem… türelem… nem kell idegeskedni… az ember szépen odamegy a fiókhoz, kivesz egy friss tollat… (ír).

… és most elég volt a megalkuvásból, a mindig-mindent-elsimítókból – elég volt a Türelmesekből! Elég volt a Kihelyezőkből, a Pótlókból, akik a rozzant házat csak tatarozzák, csak kenegetik – ököllel bele! ököllel és koponyával!

MIMÓZA (visszaül, öklével masszirozza a fejét, fuj csuklik, egyik kezével óriási vörös zsebkendőt vesz ki, bombardó-hangon fújja bele az orrát, miközben másik kezével ír):

… Míg itt vagyok, e pár kis kósza órán,
Két szemem, ez a csendes, őszi lámpás
Mely temetők fáján lebeg
Nem akar látni, csak szépséget, álmot,
Szelíd eget, lágyrajzú régi csipkét
Mély szineket, lilát és gyönge zöldet
Beteg szépséget
Szépet, beteget…

(Kifujta az orrát, egy percre leteszi a tollat, belenéz a zsebkendőbe, aztán összehajtja és zsebregyűri, tovább ír.)

MÉSZÁROS (leteszi a tollat, nézi az egyik ujját, észrevesz rajta valamit, zsebéből kis spongyát vesz elő, másik zsebéből kis üveget, a spongyát bemártja az üvegbe, megmossa az ujját, aztán lenyalja, utána a spongyával megtörüli a nyelvét. Ir.) -47-

Hadd jőjjön egész dühével, támadjon ránk a Sors – egész dühével és ne tűszúrással, mérgező kis döfésekkel – itt van, itt van, kitárom mellemet, zuhanjon rá a szikla inkább, pusztuljak el egyszerre… ha kell…

Mert én már senkit meg nem szólítok
Senkit se bántok, semmit sem kivánok
Egy halk sóhaj a távol, tiszta égből
A sóhajom
Csak ezt dobom feléd, mint egy virágot…

(Felordít.) Az ablakot!! Az ablakot!! (A tintatartót Mészáros fejéhez vágja.)

MÉSZÁROS (szeliden): Milyen ideges vagy. Milyen ideges vagy! Hiszen be akartam csukni! (Meghal). -48-

UGYANEZ FÉRFIBEN.

Az igazgató úr megállt az ucca közepén és ragyogó szemekkel, majdnem hangosan monologizált.

– Nem… ez igazán nem közönséges szerelem, – mondta ellágyulva maga elé. – Mindig megvetettem azokat, akiknek elég volt egy csinos kis arcocska, hogy bedőljenek… Én ennek a lánynak a lelkét szeretem, az egyéniségét, az egész titokzatos és gyönyörű lényét, ami a szavaiból árad felém… A lelkét ismertem meg, a lelke tárult föl előttem beszélgetésünkben és én egészen megfeledkeztem róla, hogy másnemű teremtéssel ülök szemben… a lelkeink egyesültek… Milyen gyönyörű dolgokról beszéltünk… hogy megkaptak a szavai… mit is mondott? föl kellene jegyezni, olyan mély, olyan igaz dolgok voltak… csak én értem őt meg, senki más, csak én érdemlem meg őt… csak én fogom fel ennek a léleknek a szépségeit… Hogy is mondta?… hogy ő néha olyan különösen érzi magát… igen, igen, szórul-szóra ezt mondta… néha csak úgy néz maga elé és nem gondol semmire… istenem! milyen szép ez, milyen költői, de hány ember érti -49- ezt meg, ezer közül? Hát mikor azt mondta, hogy sokszor úgy érzi, szeretne valahol máshol lenni, nem itt, ahol van… nem is tudja megmondani, hogy hol, valahol, ahol még soha se volt… milyen igaz ez, milyen csodálatos, hányszor éreztem ezt én is, csak nem tudtam, nem mertem így kifejezni… vagy mikor azt mondta, hogy az emberek nem arra születnek, amivé lesznek… ó, hogy beleláttam a lelkébe ezen a gyönyörű igazságon keresztül, amit csak én értek meg… vagy mikor sóhajtott és én megkérdeztem… most mondja meg, mért sóhajtott… és ő csak szomorúan mosolygott erre és azt mondta: ki tudja? magam se tudom… milyen mély és finom és csodálatos válasz volt ez, nem is kérdeztem tovább, csak éreztem, hogy ezt a lelket megértettem és csodálom…

Az igazgató úr szemei megnedvesedtek, gyorsan megtörülte, mert közben beért a hivatalba és vigyáznia kellett, hogy ne vegyék észre.

Az első dolog, amit az íróasztalán észrevett, az a bizonyos Schwarcz-akta volt, amit tegnap adott ki elintézés végett! Egy pillantást vetett rá és nagyot ordított:

Igazgató: Hallja Fuksz, ez már mégis türhetetlen. Hiszen maga megint nem vezette be ebbe a nyavalyás aktába a mellékleteket.

Fuksz (elpirul, lesüti a szemét, hebeg): Pardon… igazgató úr… bocsánatot kérek… kiment a fejemből…

Igazgató: Kiment a fejéből? Hát mivel van tele a maga feje, hogy egy ilyen egyszerű dolog kimegy -50- belőle… Hát mit csinál maga itt egész nap a pénzemért? Hülye maga?

Fuksz (hebegve): Én igazán nem tudom igazgató úr… én sokszor olyan furcsán érzem magam…

Fuksz (síránkozva): Igen… én magam se értem… néha csak úgy nézek magam elé és nem gondolok semmire…

Igazgató: Néz maga elé és nem gondol semmire? Akkor menjen el barátom a hülyék intézetébe, ott kezelik az ilyesmit… és ne álljon be irodába…

Fuksz: Ne tessék rám haragudni igazgató úr… én is sokszor úgy érzem, hogy szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok…

Igazgató: Máshol? Ugyan! Talán nincs megelégedve a szövet-osztálylyal? Talán a gummi-osztályba szeretne kerülni? Csakhogy ott nem kellenek ilyen hülyék, mint maga, aki még a szövet-osztályban se felel meg.

Igazgató: Ne mondja. Tud még egy pár ilyen hülyeséget? Nem szégyeli magát, ahelyett, hogy mentegetné a lustaságát, mindenféle marhaságot dadog…

Igazgató (dühbejön): Maga se tudja? Hát majd meg fogja tudni! Elsején mehet a fenébe, akkor majd fogja tudni! Vigye ezt a piszkot! (Fuksz fejébe vágja az aktát. Fuksz el. Maga elé, dühösen.) Ilyen félkegyelműt küldenek a nyakamra. -52-

VIZSGÁLAT.

Dr. Modern: Mejjemben, gyomromban, lépemben, az semmi. Igy nem lehet diagnózist csinálni. (Erélyesen): Totális vizsgálatnak fogom alávetni. Addig nem lehet gyógyításról beszélni.

Dr. Modern (erélyesen): A szubjektiv panaszok nem világítanak meg semmit. Át kell vizsgálni alaposan a szerveket. Magának szerencséje van, hogy Európa egyik legmodernebbül felszerelt klinikájára került, ahol egyesítve megtalálja a legújabb műszereket. János!

Dr. Modern: Most ne beszéljen, mert a légzőszervek vizsgálata következik. János: a capillációs villanyakkumulátort!

(Villámlás, mennydörgés. A szoba elsötétül, -53- majd vakító kék fény robban fel. A fal kinyílik és egy bonyolult gépezet fordul ki dörögve a középre. Piskóta alakú ágyféle, forgatható gőzdugattyúval, két oldalt üveghengerek, felül szivattyú, alul regulátor, elől táviró-készülék, hátul Telefon Hírmondó. Az egész kisértetiesen zúg és reszel.)

Dr. Modern: Ne beszéljen, csak üljön rá, az acélszögek a test súlya alatt benyomulnak és felhajtják a kémcsöveket a forrasztó készülékbe. Üljön le.

Beteg (leül. Abban a pillanatban az ágy háromrét hajlik, két kampó megragadja a beteg két lábát és felemeli a plafon felé, a hasát lenyomja egy szelep és a fejét lefelé kifordítja valami. Szája fölé egy hosszú üvegcső ereszkedik, végén két méteres kaucsuk csővel, amiben sziszegve duruzsol valami rémesszagú folyadék.): Jajajaj, segítség…

Dr. Modern: Ne ordítson… Nyissa ki a száját… gyorsan, mert a protoplazma befolyik a tüdejébe és cianózist kap…

Beteg (rémülten kitátja a száját. Abban a pillanatban a kaucsuktű benyomul az orrába, egy kis üveglámpa pedig a torkán keresztül átszalad az orrüregbe és bekapcsolódik a kaucsukcsőbe. A villanylámpa bent, a gége fenekén, kigyul. Hörög.)

Dr. Modern (a cső nyílásán keresztül, ami a beteg torkában van, négy méter finom acéldrótot dug be, aminek a végén horgocskák vannak. Az egészet máslira köti, aztán távcsövet vesz elő, homlokára égő magnéziumos lámpát erősít, kis acéllétrát vesz elő, beengedi a beteg orrlyukába és valami piros folyadékot -54- csöpögtet a talpára. A beteg hörög.): Csönd! Tartsa a lábát egyenesen, a tüdejét szorítsa fel, a gégeporcot nyomja vissza a mandulákra, az Eustach-féle csövet a füljárattal fogja be, mert különben nem látok be a bárzsingba!

Dr. Modern (óvatosan kihúzza a drótokat, kiveszi a létrát, a kanalakat visszadugja és eloltja a lámpákat): Hát, kedves barátom, a tüdejének és a gégéjének semmi baja. Mehetünk tovább. Álljon fel!

(Két szolga lekapcsolja a félig ájult beteget a székről. A tüdővizsgáló gép kigurul.)

Dr. Modern: Következik a gyomorvizsgálat. János! (Villámlás, mennydörgés. A plafon kettéválik és hosszú gummicsövek ereszkednek le. A földből villamos-szék emelkedik ki.) Üljön le!

Beteg (leroskad a székbe. Abban a pillanatban két kampó szétfeszíti a száját és összeszorítja az orrát.)

Dr. Modern: Fülen át lélegzeni. Fülen át lélegzeni! (Két gummicsövet leereszt a beteg gyomrába, aki öklendezni kezd.) Ahá! Jön már a jó kis gyomorsav! Lehet analizálni! (A csöveken át kicsurgó folyadékot beereszti egy bonyolult retortába, amibe különböző folyadékokat önt.)

Dr. Modern (számol): Két rész klórsavas káli… négy százalék sósav… az annyi mint… huszonnyolc… (megveregeti a beteg hasát). Maga egy boldog ember, barátom, pont huszonnyolc százalék sósava van… kutyabaja a gyomrának… Mehetünk a szívre… János! A Röntgen-inkvizitort!

(A szoba elsötétül. Túlvilági kék fény, kisérteties -55- zugás. A beteget megragadja egy acélkéz és felemeli a levegőbe, két karját kifeszítve. Előtte sebesen forgó acélkorongon lila villamok sisteregnek. Földalatti moraj. A sötétből egyszerre rémes, vigyorgó csontkoponya közeledik, vigyorgó fogakkal. Szemben, egy higanytükörben felemelt karokkal bólogat egy élő csontváz, üres szemgolyóit forgatva és fogait csattogtatva.)

Dr. Modern (a sötétből, diadalmas hangon): No látja, barátom – csak a totális vizsgálatnak van teteje! Magának kutyabaja, semmi elváltozás nincs. Csak a szívidegek vannak meglazulva. Egy kis billentyű-neurózis az egész – magának nem szabad sok feketét inni, sok szivart színi – és ami a fő: tartózkodnia kell minden izgalomtól! A legkisebb izgalom végzetessé válhat! -56-

REGÉK BOLDOG VILÁGA.

Te három esztendős vagy csupán, ó gyermekem, az élet játszi virány számodra, te még virágot szedhetsz minden ágról, nem tégedet büntetnek meg húsz koronára, amiért a növényeket rongálod, hanem engem – te még nem ismered a rettentő életet, mely csupa bűn, mocsok, szenny… a te számodra az élet egy boldog tündérálom, regék boldog világa, mintahogy fentebb jelezni szerencsém volt… Hallom, anyád mesél neked éppen – ó hallgasd csak a tündérmesét, hidd el, hogy az élet ilyen tündérmese – az élet, mely számomra kegyetlen Zola-regény, szertelen, durva valóság, bűn, szenny, mocsok és izé, hogyhíjják, szóval olyan mosdatlan.

Anyád mesél neked… hadd figyelek én is, hadd fürösztöm lelkem a rege boldog aranyködében, hadd felejtem el, hogy férfi lettem, cserepéldány, sárga cserepéldány… Igen… már ugyis elfelejtettem a tündérmeséket… hadd hallom, miről is szólnak… -57-

Éppen Hófehérkét meséli… a királyné ül a tükör előtt és nagyon haragszik Hófehérkére, hogy az szebb nála… Nono. De csunya egy hiú nő ez a királyné – aféle negyven éves lehet, „veszedelmes életkor“, ilyenkor szoktak ezek féltékenykedni. Karin Michaelis kancellár – akarom mondani írónő. Kellemetlen téma. Hadd hallom csak – mi!? Megmérgezi Hófehérkét? No de ez már… ez már egy kicsit… mérgezés, női féltékenység miatt… hiszen ez egy detektiv-regény… Édes fiam, meséljen valami mást annak a gyereknek, hiszen én se tudnék ettől elaludni, ha komolyan venném.

Hamupipőke… az már igen… az egy finom dolog, ahogy emlékszem… hallom csak. Aha, hát mégis eljut a bálba… de hazaszökik… a királyfi csak a cipőjét találja meg… kijelenti, hogy csak az lesz a felesége, akié ez a parányi cipő… a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy felmenjen a a lábukra… Hallja, kérem, hagyja abba azonnal, hisz ez hajmeresztő! Tudja miket adott be ennek a szegény ártatlan gyereknek?! Cipő után beleszeretni egy nőbe!! Tudja mi ez? hisz ez a legperverzebb szerelmi elfajulás… fetisizmus. Miért nem olvas fel neki mindjárt Kraft Ebingből? vagy Blochból? Fetisizmus, halmozva öncsonkítással… a legborzalmasabb deliktumok… hiszen tönkreteszi azt a gyereket… fogjon gyorsan valami másba.

Jancsi és Juliska – na hát persze, ilyesmiről kell beszélni, kedves, ártatlan gyerekekről, tündérekről… Mi?! A szülők ott hagyják az erdőben a két gyereket? Gyerekkitevés? No de mégis… Hja igen, a vasorrú bába, az ám… hogy is van csak? Beteszi Jancsit a ketrecbe… hizlalja? Mi?! Hogy -58- majd megeszi aztán?!… Jézus Mária, hagyja már abba, hisz nekem hideg megy végig a hátamon – ez már mégis elvetemültség, hisz ez közönséges antropofágia, emberevés, olyan rémség, amiről nekünk törvényünk sincsen, amihez a legádázabb rémregényíró se mer hozzányúlni… hagyja abba, gyorsan…

Az már igen, a királykisasszony, meg az elvarázsolt királyfi… Ilyesmiről kell mesélni, ez az igazi tündérmese… Bár egy kis jogtalan hipnózis szerepel, úgy látom itt is… node sebaj, ennek a mesének legalább tanulságos vége van, ha jól emlékszem. Igen, tudom már – a királyfi disznóvá változik… de a jószívű királykisasszony azért nem undorodik tőle… megsimogatja… meg is csókolja… Elég! Elég! Végképp meg akarja mételyezni a fiamat?!… Tudja, mi ez, amiről itt szó van!… hisz ez szodomia! a legmélyebb posvány… a fertő mélye… a társadalom elfajulásának történetében a legsötétebb lapok… Sodoma és Gomorha… kéneső… Marquis de Sade… Retif de la Bretome… titkos kiadások… rendőrség… rákfene… borzalom…

Dehát ez mégis hallatlan, hát ilyenek ezek a tündérmesék? Ez a regék boldog világa? És micsoda fordulatok. Amit eddig hallottam, lépten nyomon a legsötétebb bűnök, gyilkosság, bosszú, ármány, irígység lopás… Micsoda emberek ezek… micsoda világ, ahol még a vénasszonyok is hiúak és bosszúállóak, „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben menten zöldbékává változtattalak volna“ aszongya; – micsoda világ, ahol a munkaadó szerződési csalásra szólítja fel a bérmunkást, amikor ravasz fondorlattal tudtára adja, hogy nála „három -59- nap egy esztendő“: – micsoda világ, amelyben zsarnok, gonosz királyok a felelős parlament és diplomácia megkérdezése nélkül holmi személyes előnyökért nyakra-főre odaigérgetik a „fele királyságukat?“

Édes fiam, – vegyen elő, kérem, egy francia regényt és mesélje el azt a Gabinak: – az egy erkölcsös történet, ahol a bűn elveszi bűntetését. -60-

A DRÁMA.

A nagy drámaíró (egyedül sétálgat az úccán. Magában): Hja, bizony, bizony. A terminus egyre jobban közeledik. Jövő hónap közepén szállítani kellene azt a nyavalyás darabot, amiből még egy sort se írtam meg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy halvány dunsztom sincs róla, miről szóljon a darab. A címet még csak bemondtam a legutóbbi hatezer korona előlegnél, de erről a címről semmi nem jut az eszembe… Én nem tudom, mi van velem, az utóbbi időben, ha gondolkodni kezdek, mingyár megfájdul a fejem, itt hátul… ha meg drámatémákat próbálok kitalálni, akkor elől is fájni kezd… Hja, ja… azok meg azt hiszik, már kész is vagyok vele… én nem értem, némely ember honnan szedi azt a sok témát… azt szokták mondani, az élet, az egy nagy drámaíró… adhatna nekem kölcsön egy vázlatot…

Ifjú rajongó ujságíró (meglátja a nagy drámaírót. A szíve elkezd dobogni, vakmerő ötlete támad… Micsoda nagyszerű szinházi riport lenne, ha most ki tudná venni az öregből a legközelebbi drámájának -61- a témáját! Harminc koronát úgy megadna érte a „Szinház és Lósport“ főszerkesztője, mint egy krajcárt… Sietni kezd, darabig kerülgeti a mestert, köszörüli a torkát, végre rászánja magát): Alászolgája, kedves mester…

Ifjú (boldogan hadarva): A mester biztosan már nem is emlékszik rám… Az öltözőben voltam bátor bemutatkozni… a „Más felesége“ bemutatója után…

Ifjú: Egy nagy-nagy kérésem volna a mesterhez… egész életemre boldoggá tenne…

Ifjú: Nem… nagyobb dologról van szó… A Szinház és Lósport küldött a mesterhez… már két napja hajszolom… A szerkesztőm azt mondta, kétszeresére emeli a havi fizetésemet, ha interjút tudok csinálni a mesterrel… amelyben a mester elárulná legközelebbi darabjának a tárgyát, amit senkinek nem akart eddig elárulni…

N. D. (idegesen): Nem is… nem is árulom el… Erről tegyen le, fiatalember… Ismeri az elveimet… egy szót se a bemutató előtt…

Ifjú (leverten): Ó, istenem… pedig már hetek óta próbálom kitalálni… Ismerem a mester grandiózus stilusát… és a cím után már gondoltam is mindenfélét…

N. D. (megáll, ránéz): Ugyan! Megpróbálta kitalálni, a cím után? Na, ez érdekes.

Ifjú (felbátorodva): Bizony! Tegnap egész éjszaka -62- azon törtem a fejem, hogy mit jelenthet a titokzatos smaragdgyűrű?

Ifjú: Na és mindenféle jutott az eszembe… elgondoltam, hogy vajjon milyen hallatlanul érdekes, titkos vonatkozása van ennek a kőnek a főhőssel, ahogy mi a mester óriási ötleteit ismerjük…

N. D. (könnyedén, de figyelemmel): Na és… hát mit gondolt ki, fiatalember?

N. D. (kegyesen): Dehogynem… Ha el tudja találni a témát… nem fogom letagadni, hogy eltalálta…

N. D. (bólint): Miért ne? Hiszen ha eltalálta, úgyis rá fog jönni a bemutatón…

Ifjú (tapogatózva): Hát azt gondoltam, hogy a hős nem lehet más, csak egy világhírű…

Ifjú (boldogan hadarva): Tudtam!!… Tudtam… És annak az orvosnak van egy felesége, aki… (kutatva néz).

Ifjú (boldogan): Ugy-e, eltaláltam? Nem szereti az orvost és meg is akarja csalni valakivel… -63-

Ifjú: Mire az orvosnak egy különös, groteszk ötlete támad… amilyen csak a mesternek juthat eszébe…

Ifjú (sápadtan gondolkodik. Kutatva): Hogy… próbára teszi… a feleségét…

Ifjú (boldogan): Közeljár? Óriási! Tudtam! Még pedig úgy teszi próbára… hogy… hogy…

Ifjú (tapogatózva): Hát… mondjuk… hogy például azt állítja, hogy megvakult… pedig nem is igaz…

N. D. (egy pillanatig áll. Aztán sápadtan, de türtőztetve magát): Fiatalember… maga nagyon ügyes… Biztos, hogy magától jött rá, mert még senkinek nem beszéltem a témáról…

Ifjú: Óriási! Gyönyörű téma! Ilyen igazán csak mesternek juthat az eszébe!

N. D. (kis habozás után kegyesen bólint, gyorsan kezet fog a fiatalemberrel, megbillenti a kalapját): Na, isten vele…

N. D.: Csak hagyja… nem tesz semmit… (gyorsan elmegy. Magában izgatottan.) Óriási! Remek téma… Az orvos vaknak tetteti magát… De mindent lát… és az asszony nem tudja megcsalni, mert… (lihegve megáll.) Óriási! Ilyen jó témám még soha nem volt… Rohanok a dirihez… azonnal felveszek még hatezer előleget… (Elrohan a szinház felé.)

Ifjú (ellenkező irányba siet. Magában, boldogan.): Óriási! Ilyen jó riportom még sohasem volt… Mi az, hogy harminc? Negyvenet fog adni érte a szerkesztő… Rohanok, felveszek rá még husz korona előleget… (Elrohan a Szinház és Lósport szerkesztősége felé.) -65-

FILMGYÁRTÁS.

Szin: igazgatói szoba, személyek: az igazgató, a rendező, az operatőr, két szinész, három szinésznő, egy szabó, egy borbély, egy oroszlánszelídítőnő, egy főhadnagy, két néger, egy kinai óriás, két összenőtt gyerek, egy kellékes, két egypúpú és egy kétpúpú teve, egy lírai költő, mint az éppen szóban forgó „Álom“ című filmdarab szerzője.

Igazgató: Nem bánom, akkor az maradjon, de legfeljebb tíz-tizenkét méter.

Igazgató: Tíz. A bankár kijön az ajtón, körülnéz. Felirat: Húsz év mulva. Meglátja Laurát, idill, vizió, az a jelenet, mikor húsz év előtt lemászott a hágcsón.

A költő: Ez nem jó lesz, igazgató úr, hiszen neki nem is szabad tudni, hogy Laura már nem akar…

Igazgató: Ne beszéljen nekem ostobaságokat. A bankárnak muszáj benne lenni a harmadik felvonásban.

A költő (kétségbeesetten): Bankár? De hiszen az nem bankár, az csillagász… -66-

Igazgató: Csak volt. Nem lehet csillagász, honnan veszek én csillagász tornyot, nem mondaná meg? Bankár lesz.

Operatőr: Nagyon szépen. A csatorna végén kibujik, körülnéz, most panorámát csinálunk, utána premier plan, amint észreveszi.

Igazgató: Ne beszéljen mindíg bele, Alanyi. Ne zavarjon bennünket, holnapután reggelre nekem kész kell lenni a külső felvételekkel. Tyü, a propellercsavarról egészen megfeledkeztem! Sipos, megvannak a propellercsavarok?

Tevehajcsár (arabul): Kérem, én nem várhatok, tessék megmondani, jőjjünk, avagy ne jőjjünk.

Igazgató (a telefonba): Kösse le annyiér, de nekem délutánra szállítani kell a negativokat… (Maga elé teszi a kagylót, kifelé beszélve): Megvan, tudon már, hogy csináljuk: Elemér már akkor beleszeret a táncosnőbe, mikor még csak álmában látja…

A szinész: Dehogy nem. Egy degenerált grófról van szó, arról el lehet képzelni!…

Operatőr: De az húsz méterrel több és virazsirozni kell… és két Wolframmal több…

Igazgató: Ha álomszerű szerelem, akkor kettővel -67- több? (A telefonba): Halló… halló… szaladjon át Vereshez küldjön két Wolframmal többet…

Igazgató: Nem bánom, legyen degenerált. Hm, de ha degenerált, akkor nekem holnap fél kilencre itt kell lenni a csőnek, beforrasztva… Sipos! telefonáljon a káposztásmegyeri vízművekhez…

A tevehajcsár (arabul): Ejnye, a fűzfánfütyülő rézangyalát, meddig várjunk még?

Szinésznő: Kérem, igazgató úr, azt a nagy jelenetet, amikor le akarok lépni a trambulinról, de valami titokzatos erő visszatart, nem lehet megcsinálni.

Igazgató (felugrik): Nekem akarja beadni, hogy azt nem lehet kihozni? Ide nézzen, itt áll a teve, jobbra – itt áll maga, már mint én – egy szerelmes nő, aki éppen leszáll a tevéről, a trambulin szélére lép… sötéten maga elé néz… (megjátssza)… kitárja a karjait… (megjátssza)… a keblei pihegnek… (megjátssza)… egyszerre eszébe jut minden, maga elé néz sötéten, de nőies kacérsággal… (megjátssza)… nekem akarja beadni, hogy egy ilyen nőt nem tarthat vissza valami titokzatos erő? Ne vegyen engem palira, fiam.

TEHETSÉG.

Az öltözőben ültünk és vártuk a felvonás végét. Egyszerre taps hangzott fel kívülről.

– Mosonyi nyiltszini tapsot kapott – jegyezte meg Palló, az intrikus gúnyosan. – Megint nem lehet majd bírni vele, a tehetségtelen hülyével. De utálom.

– Jó, jó, – csak hülyézd! A háta mögött mersz csak beszélni róla – mondtam neki, – te is félsz tőle, mint a többiek, mert tudod, hogy elbizakodott és hirtelen haragú. És erősebb is nálad.

– Hát tudod mit. Figyelj ide. Én, aki csakugyan gyöngébb és gyávább vagyok ennél a Mosonyinál, most, öt percen belül, itt előtted, ezt a Mosonyit kékre-zöldre verem, agyba-főbe püfölöm, hülye és piszkos gazembernek nevezem: – és ő nemhogy bántani nem fog engem, de boldog lesz és legjobb barátjának nevez.

Nem volt időm felelni, mert kívülről felzúgott a felvonásvégi taps. Pillanat mulva kipirult arccal jelent meg Mosonyi hatalmas atléta-alakja. -70-

Ebben a pillanatban felugrott Palló, odaugrott Mosonyihoz és teljes erővel mellbevágta.

Egy pillanatra megdermedtünk. Mosonyi is rámeredt Pallóra, nyitvamaradt a szája.

Palló azonban szélesen vigyorogva nézett rá és mégegyszer felemelte az öklét.

– Te disznó! – kiáltotta vidáman és lelkesen ujjongva és még egyszer mellbevágta – ördögöd van! Hogy csináltad ezt? Óriási voltál!

– Mi az, hogy jó voltál! A kulisszák körül néztelek!… Hogy sütötted ki ezt a hatásos trükköt?!… Te… te gazember… (és teljes erővel vállbarugta az öklével) úgy-e mindig mondtam, te disznó, hogy egyszer még megmutatod… (újabb box).

– Mi az, hogy észrevettem? Ahol művészet van, öcsém, azt én észreveszem…

– Ne ugass közbe, barom! Te tehetség vagy és punktum. Disznó tehetség vagy, csirkefogó, ami igaz, az igaz! Te… te… te nyavalyás… (hasdöfet) te dög… (szügyetupa) csak azt szeretném tudni… (ököllel a szemgödörbe) honnan a csudából szeded ezt a fene nagy büdös tehetséged?

– Ó, édes Pallókám… tudod, hogy mindig szerettelek… köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám…

– Mi az, hogy kedves vagyok? Fenét vagyok kedves. Miért legyek kedves? Nem is lehetek kedves egy ilyen utolsóhoz, mint te… de hát mit csináljak, ha egyszer tehetség vagy? Azt nem lehet letagadni!… Hülye állat vagy (újabb püff), de tehetséged az van! Nem is értem, egy ilyen piszok, utolsó analfabéta, mint te… (harsogó nyakleves), egy ilyen tökkelütött, hájfejű gazember… (fültövönvágás, rögtöni daganattal), egy ilyen söpredéke az emberi fajtának…

… honnan veszi azt az istenáldott igazi őstehetséget… folytatta nyugodtan Palló.

Mosonyi arca ismét felragyogott. Mondani akart valamit, de az ügyelő rontott be, hogy siessen a lámpák elé, még mindig tapsolnak.

– Pallókám, – tudod, nekem sok ellenségem van itt a szinháznál… de most már látom, hogy egy igaz barátom is van, aki nem irigyel, hanem elismeri a tehetségemet… Köszönöm Pallókám… Mindig számíthatsz rám… Igazán nagyon kedves voltál… -72-

INFLUENZA.

Jaj, doktor úr, én nem tudom, mi ez… mit gondol? Attól félek, kezdődő csúcshurut… nem, nem, a pulzusomat hiába nézi, ez valami olyan belső láz lehet, tudja, hőmérővel nem lehet lemérni az ilyesmit, mert a fejem meleg, a lábam pedig hideg és a melegség szaladgál bennem, ahol mérni akarja, ott egyszerre elmúlik és átszalad máshová.

Mondja, ez mi lehet, itten, az oldalamba, nem, lejebb, egy olyan szorító érzés, nem fájás, hanem olyan, mintha húzódnék valami, vagy mintha az izmokat spulnira akarnák rácsavarni… dehogy kérem, tessék csak engedni, precizen akarom kifejezni magam: olyan igen, mintha az idegeket egy spulnira akarnák rácsavarni, de nem egy gömbölyű spulnira, hanem egy szögletesre, amire nem megy föl, tetszik érteni? és mondjuk, mintha mégis erőltetnék ezt a spulnit, tetszik érteni? tessék elképzelni, itt van a spulni, na már most így elkezdem húzni az izmokat…

Na jó, ha a doktor úr nem hagyja elmondani, hogy mit érzek és hogyan, akkor miből állapítja meg, hogy mi bajom van? Én igyekszem magamat -73- precizen kifejezni, nem úgy, mint valami paraszt, aki azt mondja magának, fáj a hasam, akár agyhártyalobja van, akár vakbélgyulladása… Jó, hát a spulnit hagyom, de ez mi lehet, ez a furcsa reszelés a torkomban, nem is reszelés pontosan, hanem olyan viszkető bizsergésféle, tetszik látni, innen idáig – csak nincsen tüdővészem? Mondja, doktor úr, csak azt mondja meg, érez az ember tüdőrák esetében egy olyanféle nyomást a gégében, ami egészen a fülig terjed, de tulajdonképpen nem is nyomás, hanem olyanféle érzés, mintha egy kéz kinyúlna a tüdőből a bárzsingon keresztül és megfogná a gégét, de nem szorítaná nagyon, csak úgy, mintha el akarná engedni egy pillanatra, de megint megfogná… nézze doktor úr, ne áltassuk egymást, felnőtt ember vagyok és családapa, nincs szükségem rá, hogy kegyes csalással vigasztaljanak és szépítsék az állapotomat – hadd tudjak meg mindent, beszéljen hozzám őszintén és becsületesen, mint férfi férfihez és mondja ki nyiltan: hátgerincsorvadás-e vagy nem, mikor az ember egyszerre csak azt érzi, mintha két csigolya a tüdejében – ugyan kérem, ne tessék zavarni, hát nem a tüdejében, végre nem vagyok egyetemi tanár – szóval két csigolya, mintha összenőtt volna és az egyiknek a széle karcolni kezdi a másikat és ennek következtében minden lélegzetvételnél a gerinc belenyomódik a vesébe? Jó, jó elhiszem, de tessék már egy kicsit várni, még nem mondtam el mindent és ha a doktor úr nem hallgatja meg az embernek szubjektiv panaszait, akkor miből akar diagnózist csinálni? Én nem kérdezek semmit, én nem akarom befolyásolni, én nem mondom, hogy nekem mire van gyanum, én tárgyilagosan és elfogulatlanul azt állítom csak, hogy itt -74- balra egy kicsit, a szív fölött, közvetlenül a két tüdőszárny alatt valami bugyborékolást érzek, így tesz kérem: pitty, pitty, de mintha a szívből indulna ki és nem mindig tesz úgy, csak ha az államat így leszorítom a mellemre és a karjaimat hátracsavarom és behunyt szemmel egy percig visszatartom a lélegzetemet – akkor rögtön úgy érzem, mintha fuldokolnék és a gyomromban elpattanna valami – nem lehetséges, hogy a szívemnek van valami?… nem úgy gondolom kérem, de hallottam, hogy a gutaütés első tünete szokott úgy kezdődni, hogy a lélegzet egy percre kimarad… és azonkívül a fülembe valami rémes zúgás is van… és ami a legborzasztóbb, doktor úr… amin talán gyors műtéttel lehetne még segíteni… hogy nincs elég levegőm… így, ha nyugodtan fekszem, nem… de mihelyt kinyitom a számat és egy szót próbálok mondani… mindjárt fuldokolni kezdek – ugyan, ne tessék már közbeszólni, azt akarom mondani, de nem jutok hozzá, hogy nem tudok beszélni… nem tudok beszélni… -75-

ÓRÁK.

Gyerekkorom óta élő lénynek tekintem az órát. Ötéves koromban pillanatig se kételkedtem benne, hogy az óra, akár falon függ, akár zsebben ketyeg, akár állványon büszkélkedik, a háziállatok egy fajtája, olyan, mint a kutya, vagy a ló, szelidített állatfaj, csak nagyon elbutult és elfásult az örökös munkában. Meg voltam győződve (már akkor híve voltam a természetes kiváláson alapuló fejlődéselméletnek), hogy őserdőkben, valahol Afrikában talán, vad és szabad állapotban is előfordul, mint a vaddisznó, vagy a vadmacska – persze nem olyan művelt és szelid, mint nálunk, torzonborz ágakról lóg, durva láncon, félelmes hangon ketyeg, percmutatója baljóslatuan csillog, hol vadul siet, hol lustán késik – mint vadwekker esetleg meg is támadja az embert, reggel, mikor éhes. Valószínűen csapatostul fordul elő, öreg vadinga vezeti őket – vannak fajták, melyeknek csak nagymutatójuk van.

Az órák értelmi képességeit sohase becsültem sokra. Általában korlátoltak, fontoskodók és nagyképüek. A szorgalom és kötelességérzés példaképe az óra, de példaképe a szolgai túlbuzgóságnak is. -76- Tehetségtelen fajta. Elve a vak engedelmesség és a rend – meggyőződése, hogy csak a szervezett munka viszi előre az emberiséget, akarom mondani az óraiságot! Minden óra legyen a helyén és teljesítse kötelességét a többit bízza a sorsra. Egyformán járni – ez a legfőbb ideáljuk. Bármi történjék körülötte – első a kötelesség. Iszonyú pillanatokban, melyekben összeszorult szívvel éreztem, hogy hónapokat és éveket élek át, hányszor bántott és sértett tárgyilagos ketyegésük, fontoskodó igyekezetük, amivel tapintatlanul belekotyogtak legnagyobb szenzációimba, el akarva hitetni velem szűklátókörű és földhözragadt világfelfogásukat, hogy egyik perc olyan, mint a másik. Semmi diszkréció nincs egy órában – mikor először öleltem magamhoz a nőt, akire tíz évig vágytam halálosan, a zsebórám pofátlanul és szemtelenül tovább kotyogott a zsebemben, ahelyett, hogy egy pillanatra elhallgatott volna, mintahogy finomízlésű ember elfordul és igyekszik magát elfelejtetni, ha látja, hogy fölösleges. De az óra az eltemetett ember zsebében is tovább jár, a föld alatt – korlátoltságánál fogva mindenre kapható, ami szolgai. Soha nem történt még meg, hogy egy óra ne jelezte volna pontosan a lejárt száz percet, ami az elitélt kivégzéséhez kell.

Normális működés közben a céltudatos és munkája jelentőségével tisztában levő hivatalnok benyomását kelti. Az az érzésed van, hogy vigyáz rád, számol helyetted, ellenőriz és figyel. Ha hármat üt, azért üt hármat, mert jól tudja, hogy háromkor el kell menned – kérlelhetetlen szigorral figyelmeztet erre, olyanvalakinek büszke önérzetével, aki tudja, hogy őt nem lehet megcáfolni, mert -77- mögötte az órák világszervezete áll, csupa szervezett óra, akik a „mindenki egyért és egy mindenkiért“ államfentartó elv alapján szolidárisak vele, amikor hármat üt. De bezzeg mindjárt kiderül korlátoltsága és ötlettelensége, ha véletlenül magára marad a véleményével. Gyerekkoromban direkt elrontottam a faliórát, de úgy, hogy azért tovább járjon. Nincs valami nevetségesebb annál a buta és nagyképű fontoskodásnál, amivel egy elrontott óra hencegve elüti a féltizenkettőt, aztán csodálkozva néz körül, hogy a többi órák nem ismétlik és nem igazolják őt, mert hiszen fél kettő van. Olyan, mint egy hülye hivatalnok, aki pont aznap érdeklődik a főnök úr kedves feleségének a hogylétéről, mikor a főnök úr elkergette a feleségét.

Tehetségtelenségének egyik legjellemzőbb pontja az emberismeret teljes hiánya. Mint wekker, évekig állhat az ember szolgálatában és mindig újra összetéveszti azt az embert, aki lefekszik, azzal, aki felkel. Este a szónak szoros és a szónak átvitt értelmében felhagyja húzni magát, hogy reggel félnyolckor keltse fel azt az urat, aki este lefeküdt az ágyba. Félnyolckor aztán csodálkozik, hogy ugyanaz az ember, aki este megbízta, hogy feltétlenül keltse fel, dühösen a falhozvágja és pofonveri és belelő, mikor fontoskodva és abban a reményben, hogy most majd megfogják őt dícsérni, beleordít a fülébe.

Mint az embernél, egy kis egyéni ízt és tehetséget, néha a betegség vált ki az órából. Néha meghül, vagy náthát kap, ilyenkor sietni kezd, különvéleményt formál. Sajnos, nem igen érvényesül, mindjárt óráshoz viszik, meggyógyítják, megint egészséges és buta stréber lesz belőle. -78-

Mindez persze nem az én órámra vonatkozik, nyájas olvasó. Az én órám a legjobb óra a világon, még a nagyapámtól örököltem, tíz éve nem volt igazítva, – mi? hogy a magáé tíz perccel többet mutat? ugyan, csapja a falhoz azt a krumplit! ez az óra soha még egy percet nem késett, úgy nézze meg! -79-

IDEGKÓRTAN.

Első elemzés.

A páciens, L. kisasszony, igen sápadt, mikor klinikánkra jelentkezik. Nyaka feltűnően meg van nyúlva és igen sovány, arca előreálló, fehér, finom pihével borított – szája helyén – kóros elváltozás – két tompavégű, tojássárga színű kemény képződmény, egymást fedő, mintegy három centiméternyi mekkoraságban. Lábai fejlettek, lábujjai szétállók, az ujjak között hártyaszerű, sárga képződmény. Kezek elkorcsosultak, a törzshöz simulók, fehér tollakkal borítva. Alsótest is tollakkal borítva.

Még mielőtt a kérdéseket betegünknek feltennők, a meglepő eltéréseket hajlandók vagyunk neurotikus hisztériával összefüggésbe hozni. Feltevésünk szerint betegünk fiatalkorában kényszerképzetekkel küzdött, alsó tudatában elnyomott és átalakított traumák szerepelnek s e testi elváltozásokat ezek a lelki tünetek vonták maguk után.

Teendőnk: kikutatni ezeknek a neurotikus képzeteknek eredetét és okát s a tudat felszinére hozni. -80- Legalkalmasabbnak találkozik dr. S. Freud álomfejtési módszere.

Ama kérdésünkre, hogy mit álmodott ma, a páciens első pillanatban nem akar válaszolni. Jellemző tünet: a beteg igyekszik takargatni az álmában megnyilvánuló libidit. Hosszas vallatás után kinyitja a száján kinőtt sárga, csontszerű képződményt s egy első pillanatra artikulálatlannak tetsző szócskát ismétel kétszer, ezt gá. Gyakorlott psikoanalitikus előtt persze nem lehet vitás, mit jelent e szócska: a kisasszony nyilván foglalkozott Freud elméletével s onnan ismeri a Verdrängung, magyarul gátlás szócskát. Ennek két első betűjével akarja jelezni, hogy gátlások akadályozzák álmának elmondásban. A negativ módszerhez folyamodunk: tárgyakat mutatunk fel, hogy melyikre reagál. A módszer hosszas kisérletezés után eredményre vezet. Egy szem kukorica felmutatásakor a beteg hevesen bólint. Nyilvánvaló, hogy kukoricáról álmodott. Természetesen a kukorica szó szimbolikusan értendő – feltehető, hogy egy Rica nevű gyermekkori barátság zavarta meg a paciensnek felforgatott egyensúlyú lelki életét.

Sajnos, a további érdekesnek igérkező elemzést megakadályozta egy parasztasszony, aki ezzel a kiáltással: „hát ide futott be az a rusnya kácsa“ berontott a laboratóriumba és betegünket hóna alá csapva, eltűnt.

Második elemzés.

Ny. páciens esetét egyik kartársunk említi fel. A kartárs elmondja, hogy a beteget egy mezőn találta, ahol kétségbeesett futással száguldott árkon-bokron -81- keresztül, alig akarván szóbaállani ideggyógyász kartársunkkal, aki azt is megfigyelte, hogy a mezőn egyidejüleg, a páciens háta mögött három agár, két puskás ember, négy lovas vadász és több komondor futott, azonos irányban.

Ezen a páciensen is testi elváltozások észlelhetők: fülei igen hosszúakra meg vannak nyúlva, szája nyitva, szemei forognak és nyelve kilóg. Egész testét, barnás, fakó szőrzet borítja, arca megnyúlt, lábujjai kettenkint összeforrva.

Kérdéseket kartársunk nem adott fel, a beteg rendkívüli módon izgatott állapotára való tekintettel (tartani kellett a fülénél fogva, mert el akart futni, lihegett, egész teste remegett stb.), hanem megelégedett a tünetek pontos megállapításával. A beteg nem akart szóbaállni vele, jóllehet a legszelidebb és leglogikusabb, értelmes kérdésekkel próbálta a diagnózist megcsinálni. Mikor aztán arra próbálta rábeszélni, hogy idejöjjön az ideggyógyintézetbe, ahol meggyógyitjuk, a beteg rendkivül nyugtalan volt, folyton hátrafelé nézegetett a puskások és agarak felé és erővel futni akart.

Barátunk, igen helyesen megállapította 1. az agarakkal és vadászokkal szemben való dementiás jellegű idioszinkráziát; 2. a kifejezetten paranoiás jellegű üldöztetési mániát, amit az összes tünetek igazoltak. Sajnos, nem volt módjában behatóbban tanulmányozni az esetet, mert közben a puskás emberek és az agarak odaérkeztek, kivették kezéből a pácienst és elvitték. -82-

A LEBESZÉLŐBEN.

Reggel levelet kaptam, hogy 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29 filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves, vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom, nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem. Mindjárt el is mentem hogy majd fölveszem de még nem volt nyitva a bank, lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve nézegettem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér nehezedett a vállamra.

– Térjen magához, szerencsétlen – mondotta hadarva egy magas, bústekintetű férfi.

– Tegyen le végzetes tervéről, – folytatta a bústekintetű férfi és ásított egyet.

A bústekintetű férfi, anélkül, hogy a karomat eleresztette volna, cigarettára gyújtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán barátságosan megveregette a vállam.

– A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen leszek karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás gyaloglás után, mialatt egyetlen szót se váltottunk, egy külvárosi ház előtt állott meg kísérőm.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete betűkkel: „II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató.“

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek mögött hivatalnokok körmöltek.

– Menjen oda a harmadik rácshoz, – mondta nekem az egyik. – Kérem főlebeszélő úr…

– Ugyan hagyjon békén nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a Kovácshoz.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és becsukta a rácsot.

– A negyedik emeletre, 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket -84- átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláiratja és visszahozza nekem.

Két óra se telt bele, ott voltam a Gyűjtő és Ellenőrző Osztály fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el nincs intézve a lebeszélés.

– Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a nyavalyás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak. Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta őket, ásított, aztán a következőket mondta:

– Tegyen le végzetes tervéről… aoiá… de álmos vagyok… térjenvisszaazélet napsugarasmezejére… öböböböbö… azéletmindenkiszámára tartogatmég örömöket… megértette?

– Ne feleseljen. Megigéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önnön életére?

– Elég. Megigéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az uraknak, tetszik érteni. Alászolgája. -85-

– Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le és vétesse fel… Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a szívességét, borravalóul átadtam neki főnyereményt nyert sorsjegyemet, felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről. -86-

BARÁTOM, A VÁLLALKOZÓ.

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony, szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült. Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen. Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.

– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni, hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni kellene valamit.

– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni önnel.

– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán lapvállalkozás.

– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy -88- amig nem biztos a dolog, nem szabad senkinek beszélni róla.

– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az ötletet…

– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a dolog sikerül.

– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen. Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen – akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor én nem nézem a fáradságot.

– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell mindenféle ember, -89- nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem, Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám ingyen, mint sok gazember.

– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg. Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

TUDOMÁNY.

– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“ elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja velem megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam -91- állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konziliumra.

– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást?

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e, megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?

– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, -92- van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten. -94-

TŰZRENDÉSZET.

(A szinpad sötét, elhagyott színpadot ábrázol, olyan színpadot, amin éppen nem játszanak semmit. Komor kulisszák lógnak le árván a zsinórpadlásról. – Dörgő hang veri fel a csendet, utána fenyegető csönd. Majd nehéz robajjal felnyílik a sülyesztő és egy démoni sziluet emelkedik belőle a színre.)

Démoni sziluet (ordítva): Vandrák! (Csendesebben.) Vandrák! (Halkan.) Vandrák. (Maga elé.) A disznók, már félhat és még nincs itt az ügyelő. (Megnyom egy gombot, kékes, temetői fény önti el a színpadot.)

Egy alak (a rivaldaszegélyről felkapaszkodik a színpadra. Utána két komor árnyék.)

Igazgató (olvadékonyan): Ó… bocsánatot kérek, parancsoljanak az urak… Miről van szó?

Főtűzrendész: Tűzrendészeti vizsgálatot fogunk tartani. Megállapítandó, hogy a színház tűz esetén veszélyes-e. -95-

Igazgató (elomlón): Ó… hát hogy tetszik gondolni ilyet… Már hogy volna veszélyes… Ebben a szinházban először is nem üthet ki tűz; másodszor, ha kiüt, az egy vicc, egy nevetség, mert a szinház direkt arra épült, hogy tűz üssön ki benne – mert ebben a szinházban ha tűz üt ki, a közönség röhögni kezd és a tűz elkékül és megpukkad mérgében, hogy hiába ütött ki.

Főtűzrendész (szárazon): Köszönöm, majd egyénileg fogom megállapítani. Az a kérdés, hogy tűz esetén kitörhet-e pánik a helyiségben és hogy tud-e menekülni a közönség. Mi ez itten, ahol állunk?

Igazgató: Gondoltunk rá eleinte mi is, hogy pincében játszunk, vagy kályhacsőben, vagy egy torony tetején, vagy egy búvárharang belsejében, de aztán mégis csak ráfanyalodtunk, hogy színpadon játszunk.

Tűzrendész: Szóval elismeri, hogy csak üzleti érdekből választották ezt a helyiséget és nem gondoltak a kellő tűzbiztonságra. Hol vannak itt az elő írt biztonsági felszerelések?

Igazgató: Tessék, ez a vasfüggöny. Tűz esetén azonnal leszalad és elzárja a nézőteret.

Tűzrendész: Várjunk csak. Ki ereszti le tűz esetén ezt a függönyt? Miért nem áll itt senki?

Tűzrendész: Nagyon szép. Szóval maguk arra várnak, míg tűz üt ki és majd akkor küldenek az ügyelőért. Majd ezt beveszem a jelentésbe.

Igazgató: De kérem, az előadás alatt itt van az ügyelő, itt áll a függönysodrony mellett.

Tűzrendész: Itt áll, persze hogy áll. Itt lábatlankodik és ugrál, esetleg cigarettázik is és felgyujtja a függönyt. Majd ezt is beveszem a jelentésbe.

Tűzrendész: Bízza csak rám. Ez a színház egy tűzfészek, egy pánikgyár, egy katasztrófatelep. Ebből a színházból tűz esetén nem lehet elmenekülni, itt mindenki bennég, megsül, összepörkölődik, mint egy rossz rerniben a rétes, mert ennek a szinháznak nincs ajtaja, nincs ablaka, nincs rajta egy nyílás, amin ki lehetne menekülni tűz esetén, ebből a szinházból nem tud elfutni egy egér, ennek a szinháznak nincs felszerelése, nincs vízvezetékcsöve, nincs…

Igazgató (rémülten): Már hogy tetszik ilyet mondani? Nyolc ajtaja van, tessék megnézni… mindegyik két méter széles…

Tűzrendész: És maga azt hiszi, hogy ez elég? Előírás szerint ahhoz, hogy ötszáz ember harminc másodperc alatt kiürítsen egy kétszáz négyzetméter mekkoraságú területet, nem nyolc, hanem kilenc és nem két méter, hanem két méter nyolc centiméter széles ajtó kell. Ez a teória, ez ki van számítva és ha ez nincs, akkor nem lehet elmenekülni, mindenki bennég, megsül. Bevenni a jelentésbe, hogy ebből a szinházból tűz esetén nem lehet elmenekülni semerre.

Tűzrendész: És ez itten egy vízvezetékcső, ez a szalmaszál, ez a hajcsövesség?

Tűzrendész: Ez?! Ez?! Ez a hajszálér? Hisz ezen annyi víz se tud bejönni, amivel egy bélyeget le lehet ragasztani. Be fogom venni a jelentésbe, hogy nincs víz, nem lehet oltani és ha tűz üt ki, nem lehet menekülni, előírás szerint…

Tűzrendész (egy pillanat alatt eltünik a vízvezetéki csőben s a következő másodpercben már kint van a háztetőn, a harmadik másodpercben már lent szalad az utcán).

Igazgató (a nyitott ablaknál kiabál utána): Főtűzrendész úr! Tessék visszajönni! Tévedés! Az a csirkefogó ügyelő játszott a kulisszák mögött „tüz“-et a súgóval… A súgó bemondja a tüzet…

Tűzrendész (dühösen tovább nyargal): Lárifári! Be fogom venni a jelentésbe. -98-

PÁLYÁZOM A NOBEL-DIJRA.

Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ legnagyobb költőjének nevezett ki.

Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi, Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg. Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? – kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? – Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik: -99-

„Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár fütyörész.

De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri.“

Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers, se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze, kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt? Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk. Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő, akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom. -100-

De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben, éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában, most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.

Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a Pápua álmok sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha megengedi, felolvasom az egyiket.

„Mikor megláttalak
Átfúrt orrlikadban.
Egy vaskarika lógott, crixcrax-fából
De le voltál sülve a naptól
És majdnem fehér voltál
De le voltál sülve a naptól
Te pofokatepe
Te pekefetopó.“

Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam. Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és Bua-buo-Tsingula pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja, milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának. Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még nekem is tetszeni fog. -101-

VITATKOZÁS.

A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek elintézni.

Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.

De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket elvont, szellemi tornában, úgynevezett vitákban szeretik elintézni. Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.

Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és szabatosan, hogy mit értünk vita, vitatkozás alatt.

Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, -102- értelmes és gondolatait helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak, hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes, hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett vitában elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját felfogásukról meggyőzzék.

De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az egyiket.

Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, meggyőzve a -103- másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.

Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.

Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra. -104-

GYERMEKFOGLALKOZTATÁS.

A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez, nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló emberpéldány kitenyésztésében.

Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem -105- testem van, kezeim és lábaim, mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak, ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül, nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam, csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból, hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak, törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott, de viszont fel is keltette érdeklődésemet.

Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.

Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.

Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület (kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két fül, mint fogantyú, automatikusan -106- lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet, belülről.

Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé – hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.

Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg – ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő, verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.

Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat, gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása nagyon alkalmas erre a játékra.

Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint csuklómnak erős spárgával való leszorítását -107- és különféle madzagoknak ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.

Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal mulatságosabb dolgokat lehet játszani. -108-

MINDEN MÁSKÉPP VAN.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? -109- És hol a geometria, aki kiszámítsa, mennyivel görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában -110- beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen -111- van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megírják.)

HARMADIK RÉSZ.
POLITIKA.

MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.

Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam és láttam egy-két vidéket.

Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden Operenciának.

Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött -116- lefelé, hanem a gép magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a repülőgépeket madaraknak nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem úgynevezett felhő, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, – hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?

Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot láttam ám Operenciában, elhiheted!

Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek, olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.

Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! – láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta meggyilkolni más országok uralkodóit.

Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta szétdarabolni Németországot.

Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.

Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy -117- olyan olaszt, aki nem árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.

Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, – egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis fekete francia.

Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek, meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé építik és nem fölülről lefelé rombolják le.

Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt. Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen nem is -118- szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént, hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még a kalapjukat is le merték venni egymás előtt. -119-

A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.

A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent. Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak: nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és – hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom, két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké -120- a jövő. Tisztelt barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: – nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy mögötte sorakozzék.

– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen Dr. Gyufaszál.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a köveket…

– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, – megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van, megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető forrongó és zavaros elemeket… -121-

– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a víz alatt rend van!

– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, – amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni, egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem: törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő képzelődés, gyermekes agyrém.

– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak tanúk, hogy fenyegetőzött!

– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve, szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem, hogy nekünk módunkban áll…

– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten Vízcsepp.

– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!

Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban nem hallotta a sérelmes -122- kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után, tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.

– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.

– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.

Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf Vízcsepp is elpárolgott. -123-

ÖTÓRAI ZÁRÓRA.

Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza, pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután háromkor ágyacskámba térek.

Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.

Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden vonalon biztosítva van.

Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából – félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre való tekintettel.

A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik oldal kímélve legyen. -124-

A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.

A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a rendőrségen.

A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható – beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki telefonját kikapcsolni.

A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni, mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az előljáróságnál.

Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól kiméltessék. -125-

Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is, melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene, kivenni és elzárni.

A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen mellettük olvasni.

Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket. Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.

Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint ötven koronáért, aluminium-reteszszel.

Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.

E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében mézsavanyító süveg, tucatonkint.

Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral), cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.

Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással. -126-

OKTATOM A KISFIAMAT.

– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is, abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.

– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már érteni kell a dolgokat.

– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?

– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján, nem emlékszel?

– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt egy hónapig.

– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült. Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.

– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az ellenségtől, – dehogy is félt, inkább -127- nagyon is bátor volt és nekiment az ellenségnek.

– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte, azért voltak rá olyan mérgesek.

– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz? kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az ellenséget.

– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is… bizony…

– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam… hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom… tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…

– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni, nézegesd a képes ujságot…

– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…

– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát ezzel szúrják az ellenséget…

– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség, tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát, fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…

– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is szabad dobni…

– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket… most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…

– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj, ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…

– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a gáz…

– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez egy derék katona…

– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod, ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony, pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…

– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát? -129-

SZINHÁZI TIMES.

Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett tetszésrikoltozásában.

Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat, hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek néhány részletét.

Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a tények beszélhetnek!!

Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító díszkörébe hajhászni, olyan -130- példát fog statuálni a szinház világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.

Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a közönségnek!

– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk több?

Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta, ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben, irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.

Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán -131- fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt. És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából kiokádhat magából a világ.

– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret… Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a pausálét. -132-

KIVÉGZÉSEM.

Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.

– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.

Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják. -133- hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.

– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan… Fogadd részvétemet.

– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem…

– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.

– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni… tudod, nagy tisztelőd…

Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest… Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot A Szemlének? Ugyan, hagyd el, nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.

AZ IDEÁLIS POKOL.

Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke leánykával? Fenét.

Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket, lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt riporton.

Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám, esetleg a páciens névjegye.

– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért. -137-

– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek, rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát. Találomra nézzünk be valamelyikhez.

Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül, eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.

– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott. Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.

– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania, elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.

Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy -138- rettenetes hústömeg foglalta el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz métermázsa még hátra van.

Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart. Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél? Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.

Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek, izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.

Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló. Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.

Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de csak -139- fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el, újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.

Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra. Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén, nyakán sérvkötők feszültek.

És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.

Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői, de kopár hegyek meredeztek a távolban.

Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések, tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt összegyűjtöttem magamnak. -140-

BARÁTOM, A NÉMET.

Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.

– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen friss lesz, mint én, – mondta.

Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte, milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog megindultunk.

– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot! Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen rend volna itt.

Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a közönséggel. Csupa -141- ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam magamban lelkesen.

Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.

Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett elő.

– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet csinálni.

Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét, aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta fel és felállt.

Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó, megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is így tegyünk.

Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy vendéglőbe.

Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.

Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a vendéglőst. -142-

– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta. Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom vinni.

Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na, ezzel ugyan nem lakom jól.

– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a német. Gyerünk a rendőrségre.

A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona pénzbüntetésre.

– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy. Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!

És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat, felhalmozókat, rendeletmegszegőket.

Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból. A német szigorúan nézett rám.

– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért. -143-

Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.

Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után ismét lekerültünk az utcára.

– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.

A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.

– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.

Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre, elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam. -144-

IDŐGÉP.

H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar. Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus… július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.

Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák, szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a pasztránára?

Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán eszembe jutott, hogy nem -145- merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.

Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet – négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni, hátul, az egyik páholyban.

Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.

Én 1918-ból: Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van. Sürgősen beszélnem kell veled.

Én 1914-ből (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol láttam én már magát?

Én 1918-ból: Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem erről van szó.

Én 1914-ből (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél későbben, kérlek, látod, most dolgozom…

Én 1914-ből: Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog, kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó, nem?

Én 1914-ből: De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.) Jó?

Én 1914-ből: Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).

Én 1918-ból (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az írást.

Én 1914-ből (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét alatt minden rendben lesz.

Én 1914-ből: Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? (Fölényesen.) Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.

Én 1918-ból (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk. Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.

Én 1918-ból (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél mézgát! Vegyél firniszt! -147-

Én 1918-ból (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni? Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!

Én 1914-ből (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem dolgozni! (Fogja a tollat.)

Én 1918-ból (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól): Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!

Én 1918-ból (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem! Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek. -148-

PAPIRHIÁNY.

Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik, el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is meg tudom majd csinálni az egészet. -149-

VEZÉRCIKK

A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr. ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések történtek a hiányok megsz. Ugymint.

Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait azzal indok. hogy.

TÁRCA

Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.

Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.

Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé, legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.

– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.

KÜLPOLITIKA

Hadat üzentek: Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc, Uruguai. Az irányzat lanyha.

Diplomáciai viszonyt szakítottak: Belgium, Arkanzas, Madagaszkar, Kina, Elő-India.

Hadijelentés

NAPIHIREK

Öngyilkos mázoló. Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.

Elgázolás. Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.

Elitélt árdrágító. Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.

A szálloda tolvaja. Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.

Őrült az uccán. Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan. Megfigyelőbe vitték.

Tarka krónika

IRODALOM

SZINHÁZ

A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay, Pethes. A helyzet változatlan.

TÖRVÉNYSZÉK

A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen 89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.

Versek

VIZÁLLÁS

INNEN-ONNAN

A bolha. A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha volna, nem tudna akkorát ugorni.

NYILTTÉR

SPORT

SZERK. ÜZENET

P. N. – G. H. – „Kislány“ – „Baltimore“ és a többiek: 1. Nem. – 2. huzták. – 3. ki.

HIRDETÉS

E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat, fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli. -154-

CASUS BELI.

Elnök: Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda, ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd innen… Egy kis likőrt talán?…

Elnök: Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni… Honnan jön?

Elnök (könnyedén): Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit (Kedélyesen.) Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.

Elnök (megveregeti a vállát): Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság, bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…

Elnök: Ugy bizony, édes fiam. Na, még egy pohárral. Hát, Tomikám, hogy megy sora mostanában. Csak egészen fesztelenül. Meguntuk már kicsit a jó öreg Sing-Singet, mi? Hehe.

Elnök (ragyogva): Nagyszerű. És azóta nem tud semmit a világról, – nem olvas semmit… lapokat, vagy ilyesfélét?

Elnök (gyorsan): Semmi, egy kis félreértés… nem is háború épen… egy kis csetepaté… a singalézek megtámadtak egy öreg izét… de már el is van intézve… szót se érdemel, ne is beszéljünk róla… Beszéljünk magáról, édes fiam. Hát szóval, unjuk az öreg Sing-Singet. Mondja csak, volt már maga Európában?

Elnök: Nagyszerű. Hát aztán, – volna kedve egy kis kéjutazást csinálni Európába?

Elnök: Hogy magának még hátra volna egy pár éve, azt akarja mondani… Ugyan, gyermekem, nem vesszük mi azt olyan komolyan… Hiszen maga már megbánta azt az izét…

Elnök: No persze. Hiszen nyilvánvalóan nem jót tesz magának ez az élet… Lám milyen sápadt… -156- Magának levegőváltozásra volna szüksége, gyermekem. Felül egy szép hajókára, tudja, majd mi adunk magának pénzt, mindent… Elsőosztályú fülkét… Aztán hopp! sanzsé passzé! Na, hol van Tomika? Európában.

Elnök: Hogy miért éppen Európában?… Mert magának az nagyon jót fog tenni… Aztán meglátogatja a rokonait…

Elnök: Vagy az ismerőseit… Biztosan van valaki ott, aki felé a szíve húzza… Valami jó barát… vagy talán más… mi? Hehe! (Megcsiklandozza a hónaalját, hamisan néz rá.) Valami jó kis tyuk… Mi?!

Elnök (pajkosan böködi): Akivel egyszer valahol összejött odaát… Aztán nem tudta elfelejteni… Mi?! Hehe. Na, nem tesz semmit, majd meglátogatja. Mikor akar menni?

Elnök: Csak semmi hálálkodás… A Vili bácsi jó bácsi… Hát mikor utazik a Belluska?

Elnök: Vagy Tommika, pardon… Egy nőismerősömre gondoltam, a Kázusz Bellyre. Na, szóval, holnap már utazik is…

Tomkins: Elnök úr… Én egy egyszerű, szegény bűnös vagyok… De én nem voltam rossz ember… (Elcsuklik a hangja.) Az elnök úr megment engem… Köszönöm… (A keze után nyul.)

Tomkins: Én igérem… Én nem születtem gazembernek… Nekem meg volt a foglalkozásom… De rossz társaságba kerültem… Könnyelmű voltam, elkezdtem sülyedni…

Elnök (elragadtatva): Egyre mélyebbre… Nagyszerű… Maga az én emberem!… Holnap utazik Európába! Mindjárt intézkedem! (Leül, levelet ír. Irás közben.) Mondja csak, fiam, mi volt magának a foglalkozása? Ezt be kell jegyezni.

Tomkins (boldogan hadarva): Híres ember voltam én, kérem… Műúszó… A Wild West sampionja úszásban… (Dicsekedve): Egyszer egy hajótörésnél nyolc tengeri mértföldet úsztam, a nyilt vízről ki a partra, három napig úsztam… (Vigyorogva): Kutya bajom lett…

Elnök (csönget. A belépő őrhöz): Vigyék vissza ezt a gazembert a Sing-Singbe… Hozzanak egy másikat… Egy ilyen megátalkodott rablógyilkost küldenek az embernek… Vissza!

Tomkins (megsemmisülten): Nem is gyilkosság miatt ülök… Gyujtogatás…

Elnök (menydörögve): Hát aztán! Gyujtogatni talán szabad? Azt hiszi, aki gyujtogat, az kikerülheti a törvény sujtó kezét? Mars a Sing-Singbe! Fel fogjuk emelni a büntetését… Hatóság félrevezetése miatt… Vigyék! -158-

DALCROZE.

nagyon sajnáltuk, hogy tegnap nem voltál ott a Dalcrozén és miután nem akarom, hogy a jövő órára készületlenül jöjj el, megírom Neked, hogy mi minden volt és mit tanultunk újat. Különben Pallas Athene kérdezett Rád, hogy mi esett beléd, nem voltál te mindig olyan wehleidig, hogy egy kis influenza miatt elmaradj és hogy te nem egy Polifónia, hanem egy Palifónia vagy, hogy ingyen fizeted az ötven korona óradíjat és nem jössz el.

Hát kérlek, új tagunk van, a doktor Bodola, akit most szabadságoltak félévre, mivel – saját állítása szerint – egy orosz golyó félméternyire a szemöldöke fölött ment be és három méternyire a füle mellett jött ki egy varjú combjából, aki éppen arra repült. Ez lesz most a Leonidas, nagyon szépen táncol és gyönyörű tógája van, a „Hősi halál“ figurát ő kreálja most, gyönyörű mozdulatok, ezt is meg kell tanulnod, mi félóráig mind ezt gyakoroltuk. Féltesttel háromszor derékszögben hátra kell -159- hajolni, kézfejjel négyszögletesen fejet lóbálni, erre három féllépés előre, balláb kicsit kijebb, aztán derekat csavarni, oldalt, megint két lépés hátra, aztán az egész derék becsuklik, két ujjheggyel érinteni a padlót és percekig úgy maradni, aztán újra előlről. Nagyon szép figura, de még csak Bodola tudja és Alkibiádesz, aki pedig csak negyedóráig gyakorolhatta, mert át kellett szaladnia a Bankba a szállítás végett.

Hanem a direktrisz kezdi nagyon szigorúan venni a dolgot és ma félóráig csupa elméletet adott elő. Elmagyarázta, hogy tulajdonképen mi a célja a Dalcrozénak, hát csak úgy hevenyében tudom reprodukálni a szavait, pedig nagyon figyeltem. De valami olyasfélét mondott, hogy a Dalcroze célja a testet úgy képezni és olyan mozdulatokhoz szoktatni, mintha a táncoló egy negyed méter széles és fél méter magas kőkockába volna befalazva, tehát minden táncmozdulatot úgy kell végrehajtani, mintha ezek a falak volnának körülötte és így az eredeti széles táncmozdulatokat különféle csavarulatokkal és behajlásokkal és szögbetörésekkel és visszafordításokkal addig kell tompítani és egyszerűsíteni, míg az egész test, a derékhoz símuló karokkal és lábakkal, körülbelül felveszi ennek a kockának az alakját és betölti. Ugy-e gyönyörű! Mindnyájan el voltunk ragadtatva ettől a művészi elmélettől, csak az a hülye Achilles bökte bele a magyarázatba, hogy csak azt nem érti, hogy lehet valakinek ausgetippelt táncolni kedve, aki egy negyed méter széles és egy fél méter magas kőkockába van befalazva.

A direktrisz aztán néhány nagyszerű figurát mutatott be, amiket a jövő órán sorra veszünk majd. -160- A „Rémület egy kanál vízben“, a mi nagyon nehéz, arcjáték is kell hozzá és csuklóforgatás, aztán a „Fábaszorult szúmadár“ figura, egészen egyszerű, stilizált mozdulatokkal, nagyon szép, csak egy kicsit nehéz, mert a ballábat egészen vissza kell húzni a gyomorba, hogy helyet adjon az ember a jobbvállnak, úgy hogy az ember a fejét át tudja húzni a hóna alatt és így teljes ötszögalakot vegyen fel, amire azért van szükség, mert a régi asszir-emlékeken ilyen alakú kabalák vannak és a táncolónak ezt kell szimbolizálni stilizált anyagszerűséggel.

Nagyon szép figura a „Rohanó elefántcsonttorony“ is és Hóra, aki nyakába tudja szedni a lábát, meg is csinálta, én még nem tudom. De majd együtt fogjuk gyakorolni, jó?

A „Dervis szakállában párolgó azaléa“, amit mult órán átvettünk, már elég jól megy, de nem ebből feleltem, hanem a „Csikorgó csigolyatéboly“-ból, tudod, aminél a két tenyeret úgy kell összetenni, mintha az ember egy stilizált virágokkal kirakott római edényt tartana a feje fölé, amiből a bokára csurogna valami, de a fejjel visszatartja az ember.

Na, szóval sok minden volt, kérlek szépen, sajnálhatod, hogy nem jöttél, édes Polifóniám. Hogy vagy, elkészült már az új tógád? Nekem a sarummal van baj, nem tudják megigazítani és kicserélni meg nem akarják, tudod, milyen drága a bőr.

Hát jövő órára feltétlenül jöjj el, édes Polifóniám. Mi ujság nálatok? Ja igaz, hallottam, szegény öcséd elesett. Nagyon csodálkoztam, de a Dolfi bácsi aztán mondta, hogy valami háború van valahol.

RÉGI HUSVETI SZOKÁSOK.

Őseink husvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbólikus jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedésekkel, igen sok adatunk maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbbé megbízható szájhagyományok alapján.

A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fénnyel ragyogják be ezek a szokások. Európaszerte örömünnep volt már akkor is a husvét: jelképe, a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható néhány ásatag, megkövült példány. Husvét hétfőjén szagos vízzel locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva – a locsoló ajándékot kapott és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.

A huszadik század hatalmas ipari és teknikai lendülete, úgy látszik, e kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy -162- ezekben az években mekkora fontosságot tulajdonítottak a husvéti mulatozások és kedveskedések kultuszának és milyen apparátussal hajtották végre.

Ha például az 1918-ik év hirlappéldányainak március 30-i számába belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az örömünnepnek és egyébre se gondoltak az emberek, minthogy külön-külön és csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.

A tizenkilencedik század szerény és igénytelen husvéti piros-tojása ez évben óriási, úgylátszik, acélból készült hosszúkás tekék formájában jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák, angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk, külön, úgynevezett állami közösségben éltek. Az óriási tekék úgy voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak s ezer apró husvéti tojást szórtak szerte.

Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párisra, az akkori fővárosra, husvét napján legalább száz ilyen tárgy esett – pazarul és nagylelküen hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.

A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött teknikailag: egyik husvéti jelentésből kiderül, hogy gépekből, úgynevezett gépfegyverekből (a szó eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek – a régi szagos víz helyébe tüzes folyadékok és szagos gázok lépnek.

Ezen a napon tisztálkodtak és mindent símára tisztára mostak őseink, hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék – így azt olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk -163- az ellenségtől“ (utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy rozsdát jelent).

Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett csapatokat vagy seregrészeket, ami francia jelentésekből derül ki, – ezek nyilván afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.

Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de jellemzőek naiv és kedves formáik révén – ilyen volt például a vonaláttörés, amit, úgylátszik, óriási köteleken végeztek; – ilyen volt az olló és a spanyol lovas, nemkülönben a gőzhenger. De a legmeghatóbb s a husvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az volt, hogy ezen a napon tömegestül dőltek egymás keblére és ölelték át egymást az emberek – legalább erre mutat a nagy átkarolás kifejezés, ami minduntalan felbukkan a husvéti jelentésekben s ahogy a leírásokból ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen felkeresték egy másik népfajta polgárait és mindegyik csoport azon versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.

BIBLIAI TÖRTÉNETEK HÁBORÚS ALKALMAZÁSBAN.

I.
Ádám és Éva.

És mondá Éva: Azon kígyó azt ajánlja nekem, hogy szakítsak azon fának gyümölcséből.

És mondá Ádám: Mi módon tenném azt és vétenék az Úr parancsa ellen, ki megmondá, hogy elkerget a Paradicsom kertjéből és az én testemet más helyre helyezendi.

És mondá Éva: Én bizony mégis szakítok és az én kezemet meg nem tartóztatom ama gyümölcstől.

És mondá Ádám: Na és mi lesz velünk, ha tényleg kikergetnek a Paradicsomból és mi nem élvezzük annak jótéteményeit?

Hiszen éhen veszünk és elpusztulunk és a mi testünk és egyetlenegyünk meg nem menekszik a vadállatok és unikornisok fogaiktól.

És mondá Éva: Te pali vagy és én téged ezentúl nevezlek Pálnak és nem Ádámnak.

Mert nem gondolsz az almának micsodás árára, -165- mely vagyon maximálva és amelyet el lehet adni a városnak.

Mert azon almát elültetvén, almafát növelek a Paradicsomon kívül és annak gyümölcseit eladván, olyan konkurrenciát csinálok a Paradicsom-kertnek, hogy egy év múlva kisajátítom és Ő belép részvényesnek az én üzletembe.

II.
Egy tál lencse.

És látván Jákób Ézsaut a pitvarban, ki is egy tál lencse előtt ül vala.

Az pedig ajánla neki összegeket és mondá neki: Neked adom érte az én elsőszülöttségi jogomat.

És mondá Jákob: Eladtam elsőszülöttségi jogomat egy tál lencséért és az én örökségemet eladtam a lencsefőzelékért, mely egy tálban foglaltatik.

És mondá neki Izsák, te vagy az én szerelmetes fiam és én mondom neked, hogy a mai árak mellett őrült jó üzletet csináltál.

III.
A tékozló fiú.

Egy atyának vala két fia, az egyik szorgalmatos volna és mindenben gyarapodék, a másik pedig eltékozolá vala az ő vagyonát és elhagyván atyját, útra kele.

És évek multával s hogy sok év eltelt vala, megjöve a tékozló fiú és térdre esvén a külső udvarban, nagy hangon síránkozva vala, mint a koldusok.

És kijövén az ő atyja a külső udvarba, kérdé tőle, mi módon kerülsz ide és micsodás ember vagy. Mert meg vagyon írva, tiszteld atyád és anyád, hogy hosszú életű légy e földön és mikor mosakodsz, a kezedet lefelé tartsad és ne felfelé, mert különben a víz befolyik a te kabátod ujjába és meg nem kíméli a nedvesség a te inged ujjának elejét, mely mondatik Manzsettának.

Az pedig felelé: Szerencsétlen vagyok én a szerencsétlenek között, mindenfélével spekuláltam vala és most mint koldus jöttem ide, hogy adassad nekem a moslékot, melyet eszik a te disznaid közül egy.

Az ő atyja pedig karjába vevé őt és megölelé és mondá: Te vagy az én egyetlen gyermekem.

A másik fiú pedig háborogván az ő szívében mondá: Mi módon mérsz te a te mérő kezeddel: megöleled őt, ki mindenét eltékozolta és engem, ki jól sáfárkodtam vala, meg nem áldasz.

És mondá az ő atyja: Bizony mondom néked, jobb üzletember ő, miként te vagy, mert jól tudja ő, hogy mit ér ma a moslék, maximális áron.

EGYSZERŰSÍTENI A FORGALMAT.

A villamos-megállóhelyek csökkentésével kapcsolatban, mely intézkedés, mint ahogy megmagyarázták nekünk, a forgalom egyszerűsítése céljából történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és általában az életformák egyszerűsítését célozzák.

Mint értesülök, a Dunagőzhajózási Társulat átírt a Közvágóhíd igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján intézkedjék az új egyszerűsítések végrehajtásában.

A villamos kerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lukakat fúrnak. Ezekbe a lukakba a közönség beleáll, egy e célra alkalmazott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele, mely is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a kocsit és megindul vele.

Ha ez az egyszerűsítés sem bizonyul elégségesnek, akkor először beszüntetik a villamosok tetejét, -168- majd a villamos vázát, oly módon, hogy csak a lukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a villamos áramot is meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos áram, amelyet a közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily módon megkönnyített és leegyszerűsített forgalmat kellőképpen ellássa.

A forgalom egyszerűsítését célozza a földalatti villamosok megállóhelyeinek beszüntetése is. A közgyűlésen elhatározák, hogy a földalatti villamosnak csak két megállóhelyét hagyják meg, az egyiket, ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt ravaszul úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá, úgy hogy aki be akar szállni, előbb ártézi kutat kell fúrni magának, hogy a föld alá jusson – ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat. Ugyanígy a kiszállásnál is.

A papirkereskedelmi központ iniciativájára a káposztásmegyeri vízművek szociálpolitikai bizottsága is felszólította a marhabelsőrész-kidolgozók békekonferenciáját, hogy azonnal szüntessék be a járdákat. A város uccáin fakorláttal elzárják a járdákat, az egész forgalom a kocsiutakon bonyolódik le, ami ugyanazt lényegesen egyszerűsíteni fogja.

A belügyminisztérium a tüzoltófőparancsnoksággal egyetértve nagyszabású tervet dolgozott ki a város víz-ellátásának egyszerűsítésére. A vízvezetékeket és csatornákat elzárják: ily módon a víz-szükséglet kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a vízellátást, mert így mindenki -169- annyi vizet merít csak, amennyire szüksége van. A város biztosítja a közönséget, hogy ily módon a Duna még évekig elég vizet szolgáltat. Az ilymódon szükségképen létrejövő torlódás elkerülésére és egyszerűsítése céljából különben azzal is foglalkoznak, hogy a Dunát is elzárják.

A dohányzás egyszerűsítése úgy fog történni, hogy beszüntetik a gyufaárúsítást. Szakértők megállapítása szerint a szivar, a cigaretta és pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyujt rá, hanem csak úgy szívja.

Ugyanez vonatkozik a levegőre is, amelyből az oxigént beszüntetik. Erről különben jóelőre értesíteni fogják a közönséget, hogy mindenkinek módjában legyen kopoltyúkat beszerezni. Az oxigénmentes levegőben ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött légmentesen elzárt üvegburákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész egyszerűen kopoltyúval lehet lélegzeni.

Az étkezés egyszerűsítése céljából legközelebb rendelet jelenik meg, mely a síkfedelű asztalokat beszüntetve, helyettük homorú-felületű asztalok alkalmazását rendeli el, hogy a tányérok egyszerűen lecsúszhassanak az asztalról, ne kelljen őket lehordani.

Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás, a hallás beszüntetése, mely a hallás; a szagok beszüntetése, mely a szaglás, az ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a tapintás egyszerűsítését célozza.

Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egyszerűsítésére. Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle intézkedés és rendelet? Egységesen kell a dolgokat intézni. Mondja ki a Tanács, -170- hogy mondjuk május 21-étől kezdve mindenkinek, mindennap lakhely és illetőség szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az előljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők figyelembe. -171-

ESZEM ADTA MENYECSKE.

Nyaraló (borjúszájú fürdőtrikóban, félrecsapott kis cilinderrel). (Dal):

Ha a Krémer elküldte volna azt a fél liter petróleumot, amiért a helybeli borbély negyedkiló cukrot igért, hogy adjam oda a Kéjkávéház főpincérének, aki egy pakli dohányt lett volna hajlandó cserébe adni, abban az esetben

Menyecske (kikiabál a kunyhóból): Mit ordít az úr? Menjen vissza a telepre ordítani. Hogy a rosseb égesse le a bőrt a pofájáról!

Nyaraló (hízelegve): Eszemadta kis magyar menyecske, bokorugró kökényszeme, huncut a bíró!

Menyecske: Hallja, a Bíró Lajost ne szidja, az a kedvenc íróm. Mit kíván?

Nyaraló (kacsint): Hát hogy ityeg a fityeg? Hogy vesztegetjük azt a kis tikmonyt? (Kacsint).

Nyaraló: Búsuljon a ló, mely fejének nagyobb térfogata folytán erre alkalmasabban van berendezve. Mán csak annak a vajnak az árát firtatnám, ha tűzről-pattantságod nem nehezményezné megmondani.

Nyaraló (ijedten): Dehogy, kérem! Ugyan minek néz engem? Én a Miksáról beszéltem, a Nordau Miksáról, arról a híres publicistáról.

Menyecske: Azér! Mert ha maximált vajat akar kapni, menjen a keresztanyja vajközpontjába, ne Balaton-Nyuzra.

Menyecske: Hát kell vagy nem kell? Én nem érek rá, ki akarok menni a strandra fürdeni.

Nyaraló (mohón): Alma? Alma? Lehetne egy kilót kapni? Mennyibe kerülne egy kiló?

PLAKÁT.

Kérem, alább következő plakátszövegeket holnap reggelre elkészíttetni és kiragasztatni. Ma csak ennyit küldök, mivel alkalmazottaim közül többen sztrájkolnak, holnapra reméljük munkába áll az egész üzem. Kérem, tessék vigyázni a példányszámra.

A rettenetes ököl ismét lecsapni készül szorongatott fejünkre. Utolsó perce következik a döntő pillanatnak. Ne nézzük ölbetett kézzel, hogy vijjog a saskeselyű.

Csak a munka, a megfeszített akarat vérharmatos verejtéke építheti fel egy boldogabb jövő szívbe markoló igazságának elnempusztuló lélekszentségét és nem üres és röpke szavak cikornyás útvesztőjébe bonyolult elmederengés.

Mindenki jöjjön el ennek megbeszélésére hétfőtől kezdve hajnali öt órától esti nyolcig naponta az Országház-téren tartandó permanens

A gázgyárak átkos permanenciája nem fogja letörni az igazság hatezeréves tüzét.

A közbiztonságnak és az ucca rendjének ellensége, aki összeáll és bámészkodik, holmi éretlen és felelőtlen falragasz alatt.

Már megint elvitted az egyetlen manzsettámat. Hozd be délutánra a kávéházba. Hétkor felmegyek Málcsi nénihez.

Nagyon kérlek benneteket, ne mondjátok meg senkinek, hogy ezt a cikket én írtam.

CLÉMENCEAU.

Borzasztó szépet álmodtam megint – apróhirdetés jelent meg valamelyik lapban, hogy kezdő fizetéssel gyakornok kerestetik az „Inferno“ egyesült szurok- és kemenceművekhez. Persze azonnal jelentkeztem – hivatalos helyiségben dr. Asmódi főkályhamester fogadott és elmagyarázta, miről van szó. Egyelőre a magánkemencékhez osztanak be és ha ott megfelelek, mint alördög, bejutok a központba. Azonban lelkiismeretes és pontos munkát kell végeznem – az igazgatóság figyeli a kezdőket és nem riad vissza esetleges előléptetéstől, ha leleményt és ügyességet észlel.

Ezután a segédördög jól fűtött cellácskába vezetett, melynek közepén gőzölgő szurokkal teli kád állott. A kád mellett állt a kemence, amibe nekem kellett rakni a szenet. Figyelmeztettek, hogy új lelket hoznak, aki rám lesz bízva, – a felügyelő a harmadik emeleten figyel és ha a lélek ordítozását odáig lehet hallani, megerősítenek állásomban, ha pedig a vezérördög hallja meg, még fizetésemelést -180- is kaphatok. Tehát úgy csináljam a dolgomat, ha valamire vinni akarom.

Néhány perc mulva két ördöggyakornok hozta is már az új lelket. Mekkora volt meglepetésem, Clémenceaut, a francia miniszterelnököt ismerve fel. Fejjel lefelé befordították a szurokba, rátették a kádra a fedelet, amin csak egy kerek kis nyílás van a fej számára, aztán magamra hagytak vele, hogy vegyem gondjaimba.

Perc mulva megjelent a fej a nyílásban. A miniszterelnök úr arcán annak a mély impressziónak nyomai látszottak amit a szurok meglehetős magas hőfoka keltett nemes lelkében.

– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.

– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot, mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban, melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.

– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom… én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…

– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ és dicső csapataink ama -181- szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem dicső babérja alatt, mindhalálig!!!

– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a fedelet…

– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább ámbátor!!…

– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.

– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…

– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj… jaj.:

– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni, ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék félteni, rakom már a kemencét. -182-

A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba. -183-

RÁGALOM.

Háztartási alkalmazott (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak, valami Állkapocs Samu keresi…

Én: Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu… Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban. Vajjon mit akar tőlem?

Ő: Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a slamasztikába.

Ő: Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent -184- ez? A becsületem forog kockán! A becsületem! (Orditva.) A becsületem!

Ő (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett engem rágalmazásért…

Ő (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis följelentett.

Ő: Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz, tehát nem követtem el rágalmazást – mire…

Ő: Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön, hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?

Ő: Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… -185- de a becsületemnek mindenesetre befütyülnek…

Ő (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni. Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának, talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől, eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A becsületem!

Ő: Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…

Ő (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat, hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem, ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt elhiheti. -186-

Én (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…

Ő (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak egy módon számíthatok…

Ő: Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló vádtól, hogy tönkretett engem és családomat! -187-

NYOMOZOM A DETEKTIVET.

Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.

Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában azt sem veheti észre, hogy elsápadok.

Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, – de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielőtt -188- rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az ügyészségtől.

A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.

Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek.

A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni.

Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.

Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg: otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart. Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem, merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt keresett ugyanaz az úr.

És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet. Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor kimegy, bemegyek, -189- megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen, szokott ide járni, a nevét nem tudják.

Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek. Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok tovább.

Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok, sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.

Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla, hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.

Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.

Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem. Az önfentartás -190- ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!

A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka, annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.

A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és azon vizsgál. Biztosan.

Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött. Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni, hogy ne vasaljanak meg.

– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.

– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…

Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna. -192-

IGAZGATÓ ÚR.

Igazgató (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el, áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide és semmi más óhaja nincs)

Első Oszlop (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához. Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?

Első Oszlop (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr itt van? Micsoda rend van itt? -193-

Második Oszlop (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.

(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)

Második Oszlop (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, – természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és óvatosan nézi az igazgató urat.)

(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a szigetről.) -194-

Én (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd, hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok, aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok): Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).

Én (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy gondoltam… (Vigyorgok.)

Második Oszlop (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)

Én (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa tiszteletből.)

Első oszlop (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint ahogy mondani méltóztattál.

Én (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna… nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, -195- mert senki se nevet. Hosszú, kínos szünet.)

Második Oszlop: Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek alássan?

Én (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való. Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet. Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.) hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)

Igazgató (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.

Én (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…

Én (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen) Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…

Igazgató (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen): Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…

Én (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem, dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen -196- magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön; (meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen államférfi… hanem hogy a képzettsége…

Igazgató (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a… miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…

Én (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?

Igazgató (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi vagyok én?

Én (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét! -197-

„SZUBJEKTIV LELET“

I.
Dr. Ugyanaz, délelőtt, a sorozáson.

Dr. Ugyanaz (megtört tekintetű, bús, tönkrement emberi roncs, elgyengült férfierő, beesett szemek, tétova mozdulatok. Hajlott háttal, köhögve lép az orvos elé. Halkan suttogva beszél.)

Orvos (miután az objektiv leletet felvette): Most következik a szubjektiv lelet, az egyén saját bevallása alapján. Hány éves?

Dr. Ugyanaz (fájdalmasan): Nem az az öreg, doktor ur, aki messze van a bölcsőtől, – de aki közel van a koporsóhoz.

Dr. Ugyanaz: Élni éppen élnek, ha élet az, éjjel-nappal lelkiismeretfurdalások között fetrengeni, hogy ilyen szánalmas beteg korcsnak adtak életet, amilyen én vagyok, magamnak és az emberiségnek gyötrelmére.

Dr. Ugyanaz (rémülten): Még ennél is nagyobbat? Szent Isten, hiszen megreped a tüdőm. Még soha ennyi levegőt nem ettem egy harapásra.

Dr. Ugyanaz (legyint): Ne is nézze meg, doktor úr – a doktor úr érzékeny lelkű embernek látszik – nagyon szomorú látvány az én nyelvem, doktor úr… megmondom őszintén.

Dr. Ugyanaz: Nekem? Tudtommal nem volt, – ha csak féloldali agyrák nem számít szervi betegségnek – tudniillik mindig arra volt gyanuja az orvosomnak…

Dr. Ugyanaz: Csak a szédülést ne emlegesse, doktor úr, mert mindjárt összeesek. Kénytelen vagyok állandóan a kocsiúton járni, mert ha a járda széléről lenézek, mindjárt elszédülök.

Dr. Ugyanaz: Különben semmi. Ha így tartom a fejem, féloldalt, akkor valami tompa nyomást érzek a derekamban. Ha a derekamat mozgatom, ugyanazt a tompa nyomást a fejemben érzem. Néha olyan érzésem van a mellemben, mintha a fájós lábam sajogna, néha meg percekig nem tudok lélegzetet venni a fülemen keresztül. A vesetájon szaggató nyílalást érzek olyankor, mikor az orromat fúvom – néha meg úgy szeretnék sírni, magam sem tudom, hogy miért. Esténként, mikor hálni jár belém a lélek, sokszor olyan állapotban vagyok, hogy már alig találom meg az ágyat. Különben nem tudok semmit, ha csak azt a veszett kutyát nem, aki egy órával ezelőtt megharapott. -199-

Dr. Ugyanaz: Ez? Ez semmi, egy pár hullafolt. Bizalmasan megsughatom a doktor úrnak, hogy már két hónappal ezelőtt meghaltam. Csak nem akarok elhencegni vele.

II.
Dr. Ugyanaz, délután, a biztosító-társaság orvosánál.

Dr. Ugyanaz (kihúzott derekú, délceg, villogó szemű fiatal atléta. Döngő léptekkel méri át a szobát. Érces bariton, ringó csípők.)

Orvos: Hát kérem, amint mondtam, a díjszabás meghatározása attól függ, hogy milyen sánszai vannak önnel a társaságnak. Ha a vizsgálat kideríti, hogy egészséges ember, aki megéli a biztosított összeg lejárását, természetesen kisebb díjakat állapítunk meg. Hány éves?

Dr. Ugyanaz (szégyenlősen): Jaj, Istenem, – szinte restellem… olyan bohó vagyok…

Dr. Ugyanaz: Nem az a fiatal, aki közel van a bölcsőhöz, hanem, aki messze van a koporsótól.

Dr. Ugyanaz (akkora lélegzetet vesz, amekkorából szükség esetén egy-két hétig eléldegélhetne a tenger fenekén.)

Dr. Ugyanaz (félméternyire kilógatva a nyelvét): Nézze meg ezt a nyelvet, doktor úr, nem azért mondom, – csak tessék bátran megtapogatni – ilyen nyelvet nem egyhamar lát a doktor úr Pesten – direkt gusztusom van rá néha, hogy leharapjam és megegyem, olyan friss és gusztusos. (Megveregeti a nyelvét.)

Dr. Ugyanaz (sóhajt): Sajnos… be kell vallanom, hogy volt. Gyermekkoromban súlyos orrviszketésen mentem keresztül, de még idejében megvakartam az orromat és elmult. Azóta jól érzem magam.

Dr. Ugyanaz: Sajnos, elég gyakran. Valahányszor repülőgépen ülök és a gép darabokra törve zuhan fejjel lefelé. Különben nem.

Dr. Ugyanaz: De igen… Nem merek disznók közelébe menni, mert gyakran megtörtént, hogy makknak néztek. És egy állandó szorongás van bennem, hogy annak idején, két-háromszáz év mulva, mikor már meguntam az életemet, nem tudok majd meghalni.

Orvos: Jól van, köszönöm. (Megírja a biztosító-társaságnak a jelentést, melyben nem ajánlja fölvételre a jelentkezőt, mert a vizsgálat arra enged következtetni, hogy néhány év mulva tökéletesen meghülyül és munkaképtelen lesz.) -201-

A BURDONBENGHI BUMERANG.

Kentudey, az ausztráliai elefántgyár igazgatója haragos viszonyban él legjobb barátjával, Ram-Ram bánya-kapitánnyal, aki évek óta üldözi szerelmével a szép Mág Maryt, a „prerik nősténybikáját“, ahogy őt egész Előindiában nevezik a vállain átvetett két pofaszakáll miatt, melynek titkát csak Ecrlton ismeri, aki egy buvárszállítmány menetleveléről lenyalt egy bélyeget, amit a vakmerő Tsinfu mérgezett cián-tortába kevert, a Kékfenekű Emberhangyász visszakaparítja és ezzel megmenti Ázsiát a fenyegető katasztrófától.

Már-már sikerül a csel, midőn Teddy, aki az Eiffel-torony tetejéről lecsüngő tengeralattjáró biztosító szelepeit átharapta, a medencében összegyült vizet ráereszti arra a gyorsvonatra, amelyen Burdon és Harry utaznak a biztos halál felé. Mag Marynak annyi ideje van csak, hogy elkapja a gőzharangot: de a gyémántgumit már nem tudja megmenteni, az a gaz cselszövők kezére kerül. A szép -202- Ellen, aki magához ragadja a hatalmat, levelet ír Parlton-nak, amelyben értesíti, hogy öt és fél perce van még hátra, amíg a dugattyú eléri az emeletet. Parltont a szerelem se tudja visszatartani, látván, hogy minden ellene fordul, felfedi Kentudey előtt az egész összeesküvést. De már késő: a két elefánt nem birja tovább a majomhajszeszt, amit Link, a kémikus, ki csak cselből állt a Vasmirígy szolgálatába, hogy a cselszövők számára kikémlelje Parlton terveit, a pincéből fejlesztett Hipperittel összeforrasztott csőben bocsát rendelkezésére a végső haláltusáját vívó szerelmes pár védelmezőinek.

Ugyanott megtalálják a tojásokat is: most hát nyilvánvaló, hogy Gertrúd nem a nevelő kisasszony volt hanem maga Ten, a „korvettevő“. Lifi nem ismeri fel azonnal ellenségét, úgy tesz, mintha álruhában akarná megtéveszteni apját, de csak azért, hogy Poll, aki be van avatva a szalámigyilkosok tervébe, azt higyje, hogy Mag Mary volt a páncélszekrény tokjában, mikor a Frásztörő Álarc lenyúzta a bőrt fivére könyökéről, hogy a rejtelmes írás birtokába jusson. Marynek nem sikerül Allan hasüregében megtalálni a szelencét, de annyi ideje még van, hogy értesítse a vezetőséget. Egy kis intermezzó után, melyben a két szerelmes végre megpihenni látszik a kéményben, amelyből nyugodtan lóghatnak fejjel lefelé, mert Ten visszaigazította a csontpalack mutatóját s így a kígyók nem mászhatnak fel; Mag Mary döntő lépésre határozza el magát. Úgy tesz, mintha már megkapta volna a titokzatos lekvárzsibbasztót és színleg leugrik a cseremiszeket szállító repülővonat lőportartályából – de Poll, aki már várja a ballonban, elkapja a csolnakot, épen akkor, mikor -203- a csapot kinyitották és a lovasok elérték a holdfogyatkozást.

Ebből nyilvánvaló, hogy ki volt a gyilkos és a fiatalok egymáséi lehetnének, ha az ősi kastély gázfejlesztőjében nem találnák meg a levelet, melyből kiderül, hogy Mary születendő gyermeke tudhatja csak a titkot. A következő felvonásban erről is megtudhatjuk az igazságot. -204-

A HAJÓHINTA

Ha jól emlékszem, mindahárman egyszerre szálltunk be, mikor a hajóhinta még állott. És hogy én a középre kerültem, ennek se valami különösebb törekvés vagy ambíció volt az oka, se mérséklet vagy szerénység – egyszerűen a középre kerültem, mivel ott szálltam be és mivel alapjában véve soha nem nagyon törődtem vele, hogy jól legyek elhelyezve külsőségekben: én egyszerűen hintázni szerettem volna, ringatózni és lebegni, mert ringatózás és lebegés közben szépeket szoktam érezni és gondolni a hintázásról. És mivel tudtam, hogy a hinta mindenkit meghimbál, aki felül rá, nagyon mindegy volt nekem társadalmi elhelyezkedésem.

Balra tőlem, a hajóhinta farába, szálas, derék legény állott: kovács lehetett vagy vasesztergályos; nem tudom biztosan, de úgy rémlik, mintha kalapács is lett volna a kezében. Nyugodtan állt és fütyörészett és nézte a kék eget és a tarka földet. Jobbra, bricseszben és tollas vadászkalappal a fején, napbarnított arcú, csinos szőke fiú helyezkedett el: afféle földbirtokos, rokonszenves úriember, -205- nekem ő is nagyon tetszett, nem tehetek róla, meg az esztergályos is tetszett és arra gondoltam, hogy milyen jól fogunk úgy hintázni, hármasban.

A hintást, szakállas és szemüveges öreg zsidót, nem tudom miért, az esztergályos érdekelte jobban: talán kevésbbé félt tőle vagy tervei voltak vele – talán ingyen házimunkát remélt vagy azt hitte, hogy az jobban érti a nyelvét. Kézzel-lábbal magyarázott neki valamit, ahogy félfüllel hallottam, a hinta szerkezetét magyarázta, azt állítva, hogy a hintát nem ő hajtja, mintahogy hiszik, akik látják őt kivülről rángatni a kötelet: hanem hogy a szerkezet hajtja a hintát, bonyolult rendszer, aminek külön törvénye van. És unalmasan és hosszan magyarázta a szerkezetet: az esztergályos, akit inkább a lányok érdekelték, nem igen figyelt oda. Csak akkor fordult feléje egy pillanatra, kíváncsi tekintettel: mikor az öreg szemüveges, belemelegedve, azt kezdte bizonyítani, hogy a hinta törvénye szerint neki, aki balról van, egészen különös hivatás jutott osztályrészül: fel fog repülni magasra, egészen magasra, talán a ponyváig is, onnan aztán ő intézi a dolgokat, ő kormányozza az egész mindenséget hintástul, hajóstul, mindenestül együtt.

Én mindjárt éreztem, hogy egy kis baj van ezzel a megállapítással, hogy valamit elfelejtett közölni az esztergályossal: de már nem volt időm szólni, mert a hinta közben megindult. Gondoltam, így is jó, legalább nem kell sokat beszélni. Én egy tisztességes, rendes hintázásra gondoltam akkor, kéremalássan, ami mindhármunknak nagyon jó lesz, néha az esztergályos löki majd a hintát, néha meg a vadászkalapos, ahogy illik, aszerint, hogy -206- melyiken van a sor: én szépen ülök majd középen, nem bántok senkit, legfeljebb énekelek valami vídámat, vagy kurjongatok egyet-kettőt, hogy jobb kedvünk legyen. A kormányzást úgyse értem, csinálja, aki szereti.

Eleinte jól is ment minden, szépen ringott a a hinta és én már bele is akartam fogni a dalolásba. De az öreg szemüveges, fene egye a dolgát, nem hagyott bennünket békén, azt hitte, neki is okvetlenül csinálni kell valamit, neki, aki a földön maradt, pedig egészen jól meglettünk volna nélküle mindhárman, ha szomszédaim nekifeszülnek kicsit a lábukkal. Ő azonban nem maradt békén, hogy asszongya, majd ő segít, őrá szükség van, hogy ő jobban érti a dolgot, hogy mi nem jól csináljuk. És elkezdte össze-vissza húzni meg rángatni a kötelet, fontoskodott, járt a szája, kézzel-lábbal magyarázott, a hintázás elméletét fejtegette.

Erre kezdődött aztán a kalamajka. Az esztergályos meg a vadászkalapos nem hallották jól, mit akar az öreg: az öreget én hallottam csak, aki középen ültem és hiába integettem neki, hogy hagyja abba. Ők ketten csak azt látták, hogy a hinta nem jól jár, csikorognak a sodronyok, kifelé fordul az alattság, mindjárt kifordul valamelyik. Mindkettő azt hitte, hogy a másik rontja a tempót: mérgesen csavargatták a nyakukat, hogy a fejemen keresztül meglássák a másikat. Az esztergályos méregbejött, nagyot rugott előre – a hajóhinta kilendült, szédítő ívben fölugrott jobbra, majdnem a ponyváig. Az esztergályos nekiesett a hajó farának: csúnyán káromkodni kezdett és szidta a vadászkalaposnak az anyját, hogy így -207- csúffá tette, meg fenyegetőzött. Én feléje fordultam, hogy megértessem vele, hogy egyikünk se az oka a dolognak, de nem jutottam szóhoz, mert közben a vadászkalapos, aki meg az esztergályost szidta, egész testével ráesett a hátamra, mivelhogy én voltam középen.

Nagyot nyekkentem és csutkástul leszaladt a torkomon, amit mondani akartam. Közben a hajóhinta elérvén a holt pontot, már zuhant is visszafelé – örültem, hogy majd lélegzethez jutunk végre, ha megínt földet érünk. De a hinta persze nem állt meg, iszonyú erővel, féktelenül robogott át a sineken és most balfelé rohant fel a magasba, áttörve a szabályozó lécet. Mindjárt láttam, hogy ez így nem jól lesz: ordítottam az öregnek, hagyja abba a karatyolást, inkább fékezzen. De az elvesztette a fejét és még jobban rángatta a kötelet. Pillanatok alatt az esztergályos érte el a ponyvát – a vadászkalapos sziszegve és káromkodva alul került – az esztergályos ordított, hogy aszongya megállj, ugye, kellett az neked, minek húztad úgy magadfelé, majd adok én neked – én a vadászkalapos felé fordultam, hogy fölemeljem, de közben az esztergályos egész súlyával rámeredt és betörte két bordámat, mivelhogy én voltam középen.

És ez most így megy és én hiába kiabálok és integetek a nagy zajban, hogy hó, hó, álljatok meg senki se hallgatott rám: és rohan a hinta, eszenélkül fölfelé, majd mindketten lefelé és én vagyok a puffer, rám esnek, aki középen vagyok és nem kormányzok és nem húzom a kötelet. Az öreg szemüveges megtébolyodottan karatyol, közben összefüggéstelen szavakat, mint egy agyalágyult: szerkezetről beszél meg törvényről, meg hogy mi -208- a teendő… csak egyes tört szavakat kapok el az egészből… termelés, aszongya épen… történelmi szükségszerűség… aszongya… osztályharc, aszongya…

Puff, most megint kaptam egyet az oldalomba. Gyerekek nekem elég volt, hagyjuk abba az egészet, én ki akarok szállni. -209-

BABUSKA, A VÁROSLIGETBEN.

itt látható a csodálatos világrejtély, melynek magyarázatát senki megadni nem tudta még eddig, bár a legnevesebb tudósok foglalkoztak a kérdés megoldásával.

Itt látható Babuska, aki eszik, iszik, mozog és harcol, Babuska, orosz katonai egyenruhában, vállán fegyverrel, derekán szíjjal, fején csákóval.

Erre fog válaszolni Babuska, ha a nagyérdemű közönség nem resteli a csekély beléptidíjat és végignézi előadásunkat.

Babuska nyolcszáz éves mindössze és elég jó színben van. Tessék megnézni, bárki meggyőződést nyerhet róla, miszerint ez nem csalás, nem ámítás, hanem tény és való.

Ha itt a hátán megnyomok egy gombot, amint látni méltóztatik, felemeli kezét és szalutál. Ha a mellét megnyomom, pukkedlit csinál és keresztet vet.

Ismét másik nyomásra Babuska felugrik és -210- előreszalad. De vigyázni kell, hogy út legyen előtte, mert beleugorna a Dunába is, ha a gombot megnyomjuk.

Tessék megnézni, meggyujtom ezt az „Emberi jog“ feliratú gyufát és a szeme elé tartom.

Babuska szeme meg se rebben, bárki meggyőződést szerezhet róla, ez nem csalás, nem ámítás, tessék meggyőződést szerezni róla.

Nagyérdemű közönség, tessék besétálni, az előadás azonnal megkezdődik.

Nagyérdemű közönség, itt látható tehát Babuska, az orosz katona, a huszadik század rejtélye, – vajjon ember-e, vagy élő mechanizmus?

Tessék idefigyelni: megnyomok egy gombot és Babuska engedelmesen felemeli egyik kezét.

Most tessék figyelni: most megnyomok egy gombot és Babuska felemeli fegyverét és megindul.

(Babuska: Me-gyek. – Egészen halkan, a foga közt: Hallod, Samu, ne marháskodj, hiszen beleesem az orkeszterbe.)

Ugy látszik, valami elromlott a gépezetben, majd mindjárt megigazítjuk. Úgy, most megcsavarom ezt a csavart és minden rendben lesz. -211-

Most tessék idefigyelni, elsütök egy pisztolyt Babuska füle mellett és Babuska arca meg se rándul. Puff.

(Babuska idegesen összerázkódik. Fogai közt: Samu, ne marháskodj, mi bajod velem? Hiszen ez nem volt a programmba!)

Amint látni tetszik, Babuska meg se rebbent. Most hátul beleszúrok Babuskába és észre se veszi. Így ni!

(Babuska nagyot ugrik kínjában. Félhangosan: Megőrültél, Samu? Hát ez mi? Ez nem tartozik a mutatványhoz, én mindjárt abbahagyom.)

Amint látni tetszik, teljesen érzéketlen. Most meglököm Babuskát és orra vágódik, mint egy darab fa. Vajjon élő ember-e, vagy a technika csodája? Tessék nézni, belerugok a hátába.

(Babuska földhözvágja a sapkát, nagyot kiabál és pofonvágja a kikiáltót. Bömbölve: Hát, te disznó, csuffá akarsz tenni a közönség előtt? Kirohan a szinpadról.)

Amint látni tetszik, Babuska minden intésemre engedelmesen reagálva, mint tökéletes gépezet, rendben és zavartalanul kivonult a szinpadról. Legközelebbi előadásunk egy óra mulva. Köszönöm hölgyeim és uraim, éljen a haza! -212-

CSEKÉLYSÉGEM TIZENNÉGY PONTJA.

Van szerencsém a következőkben közzétenni azt a tizennégy pontot, melyeknek teljesítése esetén hajlandó vagyok valamennyi ellenségemmel, úgymint a kiadókkal és azok szövetségeseivel, valamint a Telefon-központ és kapcsolt Részeivel, nemkülönben azokkal a kollégáimmal, akik, mikor találkozom velük, mézédes mosollyal azt mondják: te, milyen jó volt ez a legutóbbi cikked izé, mi is volt a címe; – végre Theisz tanár úrral, aki a harmadikban megbuktatott franciából, kibékülni – illetve, amelyeknek előzetes biztosítása mellett hajlandó vagyok Európa békés és boldog fejlődése érdekében tárgyalni azokról a lehetőségekről, amiknek alapján békejobbot nyujthatunk egymásnak.

1. Ne legyen többé titkos diplomácia. Ha valakinek valami kifogása van, tessék a szemembe mondani, ne olyankor jusson az eszébe, mikor éppen egy harmadik segíteni akar rajtam.

2. A tengeri hajózás legyen egészen szabad. Ha szólok a konflisnak, hogy álljon meg és véletlenül nem állhat meg, mert valahol dolga van, vagy mert nincs kedve engem vinni, vagy mert nem tetszem neki, annyit mégis megtehet, hogy szóljon valamit -213- legalább, hogy így-úgy, ne haragudjak, most nem ér rá, majd legközelebb!

3. Szünjenek meg a gazdasági korlátozások. Ha kalapot veszek valahol, ne forgassa meg a boltos gúnyos mosollyal a fejemen lévő kalapot, hogy hol tetszett ezt venni? ja, a Blaunál, akkor nem csodálom.

4. Csökkenteni kell a fegyveres felkészültséget. Ha én X-ről viccből mondok valamit, egészen jóindulatúan, hogy nem tudom, mi az vele, az utóbbi időben úgy viselkedik, mint egy paralitikus és ez neki a fülébe jut – azért nem muszáj, hogy legközelebb azt terjessze rólam, hogy kabátot loptam.

5. A gyarmatok ügye rendezendő. Mikor én a cselédemmel találkozom a kapu alatt és éppen beszélgetek vele, ne szakítson félbe minket a házmester, hogy aszongya, a cselédek csak a hátsó lépcsőn mehetnek fel.

6. A megszállott területeket ki kell üríteni. Az az úr, aki már egy félórája áll a lábamon, szálljon le róla vagy legalább is jelentse ki nyíltan és határozottan, hogy mikor óhajt leszállani.

7. A kiürített területeket helyre kell állítani. Ha engem valaki pofonüt, aztán jobban megnézve, azt mondja, pardon, tévedtem, összetévesztettem a Kovács úrral, akkor legalább tekintse a dolgot elintézettnek és ne keresse tovább a Kovács urat, hogy még azt is pofonüsse, szegényt.

8. A megszállt részeket fel kell szabadítani. Akinek sietős útja van, ne lökjön engem gyomorba, akinek nincs sürgős dolgom.

9. Jóvá kell tenni az igazságtalanságot, amit annak idején szüleink elkövettek azzal, hogy ilyen -214- időkben világra hoztak bennünket. Elzász-Lotharingiáról mondjon le Németország is és Franciaország is, a többit bizzák rájuk.

10. Jelentsék ki általában a németek is, meg a franciák is, meg az angolok is, hogy aszongya, egy kicsit mérgesek voltak persze, de most már semmi baj, szervusz, Nichts für Ungut.

11. És különben is ne vitatkozzanak sokat azon, hogy ezzel mi lesz, meg azzal mi lesz, hanem az egész kérdést intézzék el úgy, ahogy a két zsidó, akik osztoztak a libamájon és egyik se merte a nagyobbik darabot kivenni, hanem kinálták egymást, hogy tessék-tessék – mire aztán az egyik mégis kivette a nagyobbikat. Na hallod, aszongya a másik, mondhatom, egy udvarias ember vagy, kiveszed a nagyobbat. Hát te melyiket vetted volna ki, kérdi a másik, hiszen ott hagytam a kisebbiket! Hát parancsolj kérlek, hiszen ott hagytam a kisebbiket.

12. És általában ne beszéljenek az emberek rosszat egymásról és főként ne használjanak képletes kifejezéseket, hogy aszongya, mindnyájunk lelkében ég a vágy, meg hogy sasok gyanánt.

13. És általában senki ne szóljon egy szót se, ne magyarázzon, ne mentegetőzzék, ne hozzon fel érveket és enyhítő körülményeket és ne bizonyitson be semmit és ne figyelmeztessen semmire, hanem mindenki vonjon vállat és nyujtsa a kezét.

TARTALOM

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16	lovag páncélban.)	lovag páncélban.
30	erősebbek, addig	erősebbek, addig
36	fiatalemberek volak	fiatalemberek voltak
55	karokkal bőlogat	karokkal bólogat
58	legaláb tanulságos	legalább tanulságos
65	filmdarab szerzője.)	filmdarab szerzője.
66	Oparatőr: De	Operatőr: De
73	mitha egy kéz	mintha egy kéz
92	tehát nincsen rögesznéje	tehát nincsen rögeszméje
104	gyermekkori élmenyeikről	gyermekkori élményeikről
125	Ugyenez áll	Ugyanez áll
131	oyan keveset	olyan keveset
144	kitünő találmanya	kitünő találmánya
150	lette az érettségit	letette az érettségit
192	Igzgató (felkapja	Igazgató (felkapja