The Project Gutenberg eBook of Rab Ráby by Mór Jókai

(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)

Hogy voltaképen miért választotta szerző ezt a czímet regényéhez, annak az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név «Rab Ráby» olyan szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a regény főhősét, az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s ugyanazon akták szerint ő kegyelme folyvást a «rab» melléknévvel említtetik.

Hogy mit vétett Ráby, a miért a Rab prædicatumot kellett viselnie? azt is mindjárt az elején megmondjuk.

Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor, a szó mai értelmében. Fiscalisok igen is valának; tabularis fiscalisok, megyei és városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publicumot szolgálja, épen olyan kevéssé volt, mint ujságiró: úgy, hogy nehéz lenne meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a «Tudós Palóczban» keresi azt a valakit, aki «pénzért hazudik?»

De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év előtt «prókátor?» elébb egy pár vonással vázolnunk kell a két város akkori képét.

Mert két város volt az valójában, két külön czímerrel és jurisdictióval s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A német magistratus állhatatosan «Altofennek» czímezi Pestet; Pestnek pedig a budai ráczvárost -2- nevezi; ellenben a magyarok szerint «Pestinum antiqua» a neve Pestnek, Buda pedig az «új város». Úgy, hogy ha az idegen valami némettől kérdezi, hogy hol van Ofen? az átküldi őtet Pestre, s ha azt kérdi tőle, hol van Pest? átküldi a Tabánba, ha pedig magyartól kérdezi, hogy «Ubi est Buda?» az elcsónakáztatja őt Ó-Budára.

Maga Pest a hatvani kapuig és a váczi kapuig terjed. A Magyar-utcza helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az alacsony vályogházak. Az ó-török-temetőt, a melynek helyén most a nemzeti szinház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovics herczegnek házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és népénekesek csarnokának, később az iparmuzeumnak telkét; azontúl káposztás kertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferencz-utcza végében, a Dunaparton állt a tömör rondella, a szélső bástya-körönd, melyben a civilisatio első jeléül egy szinész társaság ütötte föl tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statutumai szerint tiltva volt magyart választani meg városbirónak. Egy magyar szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy házi úr lehessen Pest városában.

A Lipótvárosnak még akkor hire sem volt; a mostani börze helyén úgy vadásztak akkor a vad kacsákra, mint ma a hirlapi kacsákra, s a Deák-Ferencz-utcza hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét házhelyekre és utczákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk sikátorát úgy hítták, hogy zsidó-utcza. Ebben az utczában, de csak ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden héten egy napon kirakni azokat a holmikat, a mik náluk zálogban ott maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniök, sem a portékáikat a házakhoz -3- hordaniok, s a zsidó-utczán kivül kötelezve voltak ismertető jelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett négy dénár birságot.

Kereskedés nem volt. Kupecz, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott; adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a biró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt el a fiscus, volt főfiscus és vicefiscus, az egyik vádolta, a másik védte az incattust: annak sem kellett prókátor.

Volt azután a «miseriek» utczájában (mai nevén granátos-utcza) egy emeletes ház, átellenben a Komlókerttel, (ahol a törökfutás alatt a magyar korona volt elrejtve.) Ennek a háznak a kapuján belől csak a vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, miglen Mária Terézia «királyunk» e helyet «Salva Guardia»-vá emelte, a kapujára festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország czímerével s attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a lábát. Ide csak nemes emberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé tették magukat arra, hogy a lábukon láncz legyen. Az épületnek csak a keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld alatt a börtönök.

A nemes urak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis, præemptionalis, reoccupationalis pöreiben harczolt kiki a maga tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden prókátornál. -4- S a törvény jogot adott a nemes embernek, ha nem akarta engedni, hogy az itéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az ajtajából az executiót, ugyanezzel a joggal a nemes asszonyt is felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a tabularis fiscálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték, hogy abból még az unokáik is részesüljenek; ezek igazán gondoskodtak az új generatióról. Nem is kivánta a közjó, hogy siessenek a per befejezésével. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy biró és peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót öletni. Az alatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.

Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt egymás között valami ügyebaja, azt elintézte a falusi biró, a kupaktanács, meg az «úri szék.» A földes úr jogait megvédte a saját «jurium directora.» Ide sem kellett prókátor.

De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga előljáróságával, földes uraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?

Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. Ez volt a Rab Ráby. Nemesi nevén «Mathias Ráby de Rába et Mura.»

Ez volt az első ember, a kinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és Solt vármegyében: nem választatva meg a restauration, nem küldetve ki a personalis, az országbiró által, nem plenipotentiáztatva a potiorok megbizásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, a kiknek a kis baj is nagy baj, s a kiknek a panasz hangja, ha külön-külön szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés volna.

Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése. -5-

Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő, nagyrészben igaz história. Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben, Budában? Majd talán akkor kibékülünk azzal a factummal, hogy most olyan sok van.

ELSŐ FEJEZET.

(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc müweltetnec wala.)

Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.

S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: -6- «Domine spectabilis Judlium!» hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»

(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)

Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén az húsz kemény botokat.

Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer -7- forint, nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség van? Ahoz mi köze a parasztnak?

Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.

A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.

A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van, mint a fortepiánónak.

Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a kellemessel: «miscuit utile dulci.»

Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» -8- nem «leányasszony,» ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.

A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.

Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga votumát.

Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.

Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró fülébe.

– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat helyettem.

Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.

– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a szolgabiró úr a helyettesét.

Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak zongorascála volna.

A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szive, oda -9- kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.

A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.

Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.

Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»

Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők. A szolgabiró úr kezet csókol.

«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu, principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.

Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő -10- tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.

MÁSODIK FEJEZET.

(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen!)

Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk közelebbről szemügyre vehetni.

A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér, hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja. Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá, azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok, s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.

Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló szemekkel, csókratermett ajkkal, azért -11- mégis valóságos házi kereszt. Jaj de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás más szó.)

Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik. Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a felelet.

Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják; bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.

A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.

Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? -12- Ismeri biz a magyar ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk «cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk: elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend» hajdú-kásáig.

Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe burkol végre a muskotály dohány édes füstje.

Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,» szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az aszszesszor úr elé, azt mondá neki:

– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék ratificálni.

– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.

– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem tartozik elém!

– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.

Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró úr elértett. -13-

A táblabiró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő kaczajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! A mit felolvasnak, az nem négy táblabirónak, de négy Gulo primigeniusnak is sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje; ez az ő javadalma; ebből fedezi a toilette szükségleteit. Az úriszék feladata udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratificatio alatt, szemérmesen arcza elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy szégyenkedő elpirulását eltakarja vele s csak a szöveten keresztül vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen tartott kalamárissal, hogy a perceptor és aszszeszor aláirhassák a megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása. Szerencsére a tinta, a melylyel aláiratott, ki volt feledve a számlából, mert az is lett volna – egy akó. Hanem az aszszeszor úr elcseppenté a névaláiráskor a toll nedvét s erre szolgabiró ur azt mondá nevetve: «ott az ötödik sertés!» melyre az illető rubrum négyről ötre ex offo kiigazíttatott. Hitelesíti azt a szolgabiró úr «coram me, mint legale testimonium» előtt.

A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik s azzal -14- mindenki kedves egészségére kivánja egymásnak az ebédet s ha volna valakinek még valami észrevétele, azt a czigány rázendített kesergője mellett bizvást elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az aszszesszor úr, hogy tarsolyát, mely oldalán függ, az asztalra feltett czukkerpakkerájból meg ne tömje s hatalmas kalpagját tele ne rakja narancscsal. Örülni fog ennek otthon az asszonyember!

HARMADIK FEJEZET.

Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.

Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által csempésztette a házigazda a vendég úr markába.

– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el ne vegye a «Gyöngyöm Miska!» -15-

– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná, hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a dragonyosaival a mi vidékünkön.

Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott, hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak. «Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.

Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis «castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.

– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém, kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.

– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.

– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják. -16- Talán nem elucubrál, hogy a sedria alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!

– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog egészen serió.

– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót tettem.

– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy persona.

– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más: akkor mindennap meg fog csalni.

– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is argumentumul producáltathatnak.

– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott? -17-

– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens conjugatiójában: amo, amas, amat».

– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a hajából».

– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is, láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az incriminatus?

– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk, nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt. – Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt -18- csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.

Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel, hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.

– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a bucsuvételkor.

– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja… megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!

A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált sarjuágak bozontjával nagyon -19- hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól. Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a fülébe röhögte el keble vigalmait.

– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha. – Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? – Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy «Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki még akkor is bámult a vele közölt titkon.

És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.

Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út. Vajjon mi történhetett vele? -20-

NEGYEDIK FEJEZET.

(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca».)

Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig, akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.

– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.

– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta, hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd visszatérett fölvesz.

– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.

Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult gyalog a principálisát utólérni.

Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a nyakában maradt.

Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó -21- mellett s mikor azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.

Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út. Lesz este, mire bevergődnek.

– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember vigasztalhatja magát.

Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.

– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a sonkából?

– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a palaczkban.

Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a bort, a míg húzott belőle.

A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst csavarintott, azzal -22- hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.

De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.

Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy miből támad a jó kedve.

Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű őshintóval a latyakban.

Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany; süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor rájuk köszöntött:

– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Ponczius-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-keresztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár? -23-

Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:

A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.

– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm Miska.

– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz, urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?1)

– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel. Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. -24- Nem kérem én azt, a mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.

– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken szoktak salláriumba osztogatni.

– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus: irmagnak se maradt belőle.

– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.

– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit: engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza szokás suttyomban adni.

– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram latrone viator!2) -25-

A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»

A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza négyszegletüre szaladt a bámulattól.

– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.

De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek, hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat: egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.

– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota mater!»

A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.

Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant a lovára s leoldva nyakából a karikás -26- ostorát, ő is visszafelelt a kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.

Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal; annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok, férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?

Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.

Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a «fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar -27- ember elég; mert lóval kellett foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy «trezömbl szervitőr!»

– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer forint.

A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint. Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.

A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint; mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség hosszasan disserálni.

A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva. Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.

Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta -28- neki, hogy egy párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:

«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak, ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé. Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári Tempe völgyébe ameniroz.

Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat Fortuna festett lapjai -29- mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva, Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.

Fruzsinka kisasszony, a mint a levelet megérté, azonnal sietett a nagybátyjához, a præfectus urhoz.

– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a mult éjjeli nyereségből.)

– Hohó, galambom! szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr, hol van az már? Nincs már arra -30- mit anticipálni; intabulálva van az már a bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik, chronicus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante-pede kell neki ugy-e? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az soha sem házasodik, csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sileziában! S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki egy öreg tanteja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: «Centurio» = «kapitány;» «pecunia» = «pénz;» «non est» = «nincs». «Si vales, valeas» = «ha nincs píz, igyál víz!»

– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástól; mondá nagy dérdurral Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.

Zabváry úr nem bánta biz azt. Hozzá volt már szokva, hogy Fruzsinka innen-amonnan kasznártól, számadó juhásztól, birkástól felszedegesse a kölcsönöket, a miket azok soha sem is mertek a præfectustól megkérni, hanem valószinüleg elszámították imide-amoda, a hogy műnyelven szoktuk mondani: «csináltak a kis nullábul nagy nullát.» (Szép tudomány ez, a ki érti.)

Fruzsinka kisasszony azonban ezuttal békében hagyta mind ezen gyanuba vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját s a karikás ostort a nyakába vetve, a két kedvencz agarával együtt kiment az irtványosba vadászni.

Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; a hol a patak mentében hegynek fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, a ki ott makkoltatott az erdőben s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása nyomán neki vágott egy fiatal csalitnak, s amint azon -31- keresztül törtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, a minek a szélében parázstűz körül heverészett leterített czifra szűrén hat fegyveres legény, akik közül a legczifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta, felugrott fektéből s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a sarkantyuit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután leemelte a kisasszonyt a lóról, úgy megcsókolgatá annak a két orczáját, a hogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbról-balról. Akkor aztán ketten egymás vállát átölelve s a Gyöngyöm Miska czifra szürével közösen betakarva, alá- s felsétálgatának a szép kakukfüves pázsiton, halkan beszélgetve, a minek a vége az lett, hogy a délczeg lovag maga is lóra kapott, s egy pár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette s a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.

Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá váró postásnak s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott volna, már vágtatott vissza Ó-Buda felé s fújta a trombitáján, hogy «elmaradt az úr a lóról!»

Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát, figyelmezteté, hogy mely oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal megszerezteté azt a tíz aranyat, a melyikre a másik imádójának, a kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa és magát a főbelövéstől megkimélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a szolgabirón segített az által, hogy a holnapi computusnál be tudjon számolni a becassált árvapénzekkel és dikával.

Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, a minek az volt a hivatása, hogy egy huszonnégy -32- óra alatt hét kézen keresztül hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak akkor találjon nyugodalmat.

Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk irását adhatjuk.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)

A szentendrei, meg a hozzátartozó izbeghi szőlőhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitünő jó bor igérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló szedőkkel.

Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszürt mustot lajtokban lehozni, a többi mellék útak el vannak zárva puskás és dárdás hajduk által, a kik még csak egy háti kosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, a mi a szőlőhegyen termett, elébb dézma alá vétetik.

A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy nagy kád. Az első gunyhó a váczi püspöké. A mint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilenczedét. Akkor tovább megy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, a mik úgy őrzik a szoros útat, mint a Dardanellák tornyai a fekete tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordójából a papot illető tizenhatodot, ha pedig ráczul szólal meg, -33- akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot.

Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az utjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába s azt nem kérdené tőle, hogy «hát a portziós könyv mit vétett?»

(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy «proportio» odarövidítette, hogy «portió.»)

Ez a legpracticusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a portióját az utolsó dénárig le nem fizeti.

A ki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak oldja a tüszőt s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, a mit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek volna adóba ezüst pénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas, meg a dénár (vulgo babka) oda, a hol csinálták; a tallért, a kinek van, jól eltegye. A «forint» az csak ideális pénz, a minőt soha sem vertek, hanem van egy félezüst, félréz monéta: a greschli, a miből öt tesz egy forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek meg rézpénzzel, a mit a szüretelőkből préseltek ki birák uraimék. Úgy kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlő-gerezdeket sarkaikkal összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót tegyenek a magistratualis szüretelők.

Vagynak azonban számosan, a kik nem látták el magukat elegendő aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a hátralékot in natura. Arravalók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban is elfogadtatik a fizetés.

Az ekként összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti s készen álló tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára -34- a «veres zsidó;» ott hajóra rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a «veres ökör» korcsmárosnak, a kihez szoktak szállni mind a magyarországi urak, meg a deputatusok. A veres zsidó általjában fizet az új borért két rénes forintot.

Már most azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, a ki szivesen megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot. De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort idegennek eladni csak a városnak van privilegiuma, a pógár maga csak a városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az ára, a «hatvanszemélyek» limitálják meg. Az idénre egy forintban van az megállapítva.

A gazda tehát kitölti a portióban ott fogott borát a nagy kádba egy forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért.

Ilyenformán megesik egy jámbor szőlős-gazdán, hogy a milyen üresen hozta ki a lajtját a szüretelésre, épen olyan üresen viszi vissza szüretelés után. Pedig jó termése is volt.

– De már ez mégis csak istentelenség! hogy egész esztendőn át én kapálom a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy biró uram, nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borából.

Kracsko Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószinű, gyér bajuszának a szálait meg lehetne számlálni, s a két orczája majd beszakad a soványságtól. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereczes trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Biró uram, a kövér termetű, piros orrú Bikács János uram meg, a maga rekedt borizű hangjával, csak kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a paraszttal veszekedik. -35-

– Hát tehetek én róla, hogy annyi restanczia van a kee portiós könyvében?

– De hát mért van az a sok numerus ebben a porcziós könyvben? Dohog vissza a paraszt. Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk. Beszélte azt nekem egyszer «valaki,» a ki érti a törvényt, hogy egy sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurta forintnál; mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?

– «Valaki»-e? No iszen hozza kee ide nekem azt a «valaki»-t, majd megtanítom a corpus jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor paraszt, az a hat forint, az csak a «dica;» de hol van azután még a «subsidium,» a «datia;» az «accisa» meg a «trigesima?» A mi mind itt van a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa «articulusokkal.» Azután jönnek még a «contributiók,» a hogy azokat a dietán elhatározták; contributió a «lóvásárlásra,» contributió a «végvárakra,» contributió a «török által elhurczolt foglyok kiváltására.» Kilencz forint contributió csak a «katonatartásra,» hát az «annonarium» egy nagyszombati mérő buza, vagy annak az ára a «szent korona őrzésére,» második a «határőrzésre,» harmadik a «római szent birodalom megőrzésére,» negyedik «a törökök ellen operáló dunai flotta felépítésére,» azután öt denár minden napszám forint-, meg cselédbér után; no meg a «bellica cassa,» aztán meg a «domestica cassa!» Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a «sexagesima» is hozzá jön, a miről már törvény van, hogy a kinek hat forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd mingyár megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a sexagesimát is lefizetheti kee!

A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta szent Orbánt, a mért a szőlőhegyről üres hordóval szerencsésen haza segíté. -36-

S ez így ment szép gyönyörüséggel késő estig. Akkor becsukták a szőlőhegyi útak kapuit s az igazi szüretelők hazatérének; de nem pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a tanácsházhoz.

Együtt voltak a biró, a nótárus, a kis birák, meg az esküdtek. A nótárus volt egy személyben perceptor és controllor is, a miből elgondolható, hogy igen okos embernek kellett neki lenni.

A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abból a czélból, hogy a tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.

Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt Mária Therésia tallérjai, huszasai, tizesei és ötösei voltak bevéve országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a közforgalomban még ott kóválygott a mult századból hátramaradt máriás, poltura, peták, bécsi garas, fillér, greschli és babka, sőt a rézpénz közé még egy-egy «libertás» is vegyült, s azzal fizettek össze-vissza számítva, a sehol nem létező kurta forintban és vonás forintban. Kurta forint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonás forint volt, ha két denárt hozzá adtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe s ott lerázta a nyakáról.

A rézpénzt csak amugy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a mindenféle «kongót,» a mi nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a hamis.

A míg Ábrahám a két kis biró, meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a foglalatosságot végezte a benyilóban, az alatt a tanácsterem hosszú asztalát végig ülték kétfelül a hatvan személyek öregei; a fiatalabb tagok a fal melletti lóczákon foglaltak helyet s nótárus uram előhozá a protokollumot, a miben a magistratus ez évi működésének summázata volt foglalva. -37-

Mind a protokollum, mind a számadások rácz nyelven és cyrill betűkkel voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál könnyebb volt nekik benne megnyugodni.

Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a lóczáról és megszólal, mondván:

– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót emelnem.

– A Bacsó Marczi! dörmögi a nótárus, az idén halt meg az apja, aztán ő következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az a baja, hogy iskolába is járt. No hát mi kell Marczi öcsém? beszélj!

– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképen minélfogva kivánatos mi nékünk ezt a protokollumot rácz nyelven meghallgatni, a mit se magyarok, se svábok nem értünk?

– Hát Marczi öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protokollumait diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért irjuk a magunk protokollumait rácz nyelven, hogy az urak meg ne értsék.

– Az ám! pattogott vissza a legény. De akkor mi magunk pógárok sem értünk belőle semmit s azt írhatja bele nótáros uram, a mi tetszik.

Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: «nem szégyenled magad? ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!» kicsinyben mult, hogy ki nem dobták ő kemét.

– Ezt a ficzkót, dörmögé biró uram a nótáriusnak, mihelyt katona-fogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.

A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, a mit a gyülekezet kétharmada nem értett meg.

Ez alatt a benyilóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám előjött a nagy fekete táblával, a mire fel voltak krétázva az egyes tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, a mi itt hagyatik.

– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? mondá biró uram.

– Nem biz én, hallja kee biró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt, engem meg fognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a «kis cassába,» ezzel fizetik a napszámosokat, hajdukat, cselédséget, csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piaczon, a mészárszéken, a kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, portzióba, s így szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján, mint a nap a föld körül. Nem vész el.

– Nem a hogy nem vész el, de még inkább szaporodik, mondá biró uram. Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat egy-egy ezer forinttal több a rosta alja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen vásáros nem jöhet?

– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy ilyen derék városban, a hol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek hogy idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivel hogy ezt feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a hamis pénz úgy fiadzik.

Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercze-hurcza nélkül. -39-

A zsidó elővette a talárja alól a táskáját s százaranyas tekercsekben leszámlálta az asztalra a körmöczieket. A körülülőknek mindnek járt utána a szája, a mint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.

– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? tréfálózék, a végzett munka után, biró uram.

– Ej ej, biró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor megkeresztelve, a mit nekem eladtak?

– No már most aztán nótárus uram adjon nekem egy kis igazságlevelet, mondá Ábrahám, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban vagyok; de ne ráczul irja, hanem diákul.

– Aztán, megkövetem: ne úgy irja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy, hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az «i» betüt is közbeszúrni.

– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a névosztogató commissió is ebben erősitette meg.

– Mind igaz az. Csak hadd hijanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent; hanem irásban mégis csak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis «i» betücskével.

– Hej Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy «i» betücske ott Bécsben. Vallja meg az igazat!

– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám, hogy én nekem bizony, de csak egy babkámba se került az az «i» betü, akár azt mondanám, hogy bizony az az egy «i» kóstál valami százezer forintot, de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni; hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy «hazudsz, bolond vagy, elmehetsz!» -40-

A nótárus elkészíté az «igazságot,» az alatt biró uram halhólyagokba csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.

– No már most az érdemes külső tanács haza takarodhatik, csak a belső tanács, meg a presbyterium marad itten, hogy a «nagy láda» felnyításánál jelen legyen.

Mert nem minden halandó szemének szabad a «nagy láda» titkaiba bepillantani.

A mint a «belső emberek» magukra maradtak, nótárus uram elővett a fali szekrényből ugyanannyi hálósapkát, a hányan voltak az ott levők s azokat egyenkint mindegyiknek a fejére huzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a gyertyát az asztalról, a botja végét biró uram, viszont a maga botja végét az esküdt polgár kezébe, s sorba míg az egész, mint egy vakok lánczolata, megindult valahová, de hogy hová? azt csak a nótárus tudta! az dirigálta az egész vonatot: «no most grádics jön! nagyot lépjünk lefelé: egy, kettő, három, tíz!» Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs nyikorgott. «Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket a szemöldökfába!» Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. «Helyben vagyunk, szabad a látás!»

Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony, tömör boltivekre osztott pinczeüreg volt az, a minek egyik sarkában állt egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.

A vasládán kivül volt még egy rácz pópa is az üregben; a ki, hogy honnan kerülhetett oda? azt tán a nótáruson kivül senki sem tudta. Annak kezet csókolt, a ki akart.

Hárman négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a kulcsok jobbra is balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.

– Ugyan ne töltsétek az időt hiábavalósággal, szólt közbe a pópa; nyissa kend ki nótárus uram, kend annak a mestere. Az aztán csak rátette a kezét a két kulcsra s mindjárt nyitva volt a láda.

Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyu erszényekbe elrakva, a miken keresztül fénylett a sárga ércz, száz darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák. Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt is oda rakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából kivettek egy kis könyvet s abba a nótárus holmi egyetmást belejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! az esküdt pógárok «ejh! ejh!» sóhajtozásai tanusíták, hogy sokallják a budgetet. «Muszáj volt!» Ez a nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások ezek, a miket nem lehet kiharangozni.

A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik. Ekkor azonban megszólal a pópa.

– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt Az eklézsia csak nem jut eszetekbe? Azt igértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem telik megint; hanem a nagy láda csak telik!

– Ne búsuljon, tisztelendő atyám, szólt a nótárus. -42- Mind meg lesz az jövő esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.

– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a hidegben, míg ti száz szekér számra külditek fel az ölfát Pestre elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort, imide amoda, mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem jut.

– Hagyja el tisztelendő atyám! A ki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó, mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha ők fűtenek be nekünk.

– De hát a szegények háza! A mire boldogult királyasszonyunk Mária Theresia tizennyolcz ezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.

– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de, ha azt akarom, hogy a vakok lássanak s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik mondanom: «no jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények házába;» mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!

– Pedig biz az nem rossz kenyér, úgy-e biró uram? tréfálkozék a nótárus.

– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbegiek, a kik tavaly negyven ház számra elégtek. A császár elengedett annyit az aréndából, a mennyit a leégett házak portiója kitesz, s ti azt csak kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!

– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk -43- a kincstárnak; de nem engedte el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a regula!

– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat azt mondom; mert, ha én nekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a ládátokat a fiscusnak.

– Nem olyan «rossz» ember tisztelendő uram! Mondá a biró megnyugasztalt hangon.

Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint ráhúzták a deputatió fejére, s nótárus uram visszavezette megint valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanács terembe, ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.

– Csak az a pap valami garaboncziát ne csináljon egyszer, évődék biró uram. Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak magafelé hajlik a keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember a keserves szerzeményét.

Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rácz ember: igazi bosnyák alak, még abban a viseletben, a miben apái a Bosna völgyből ide vándoroltak.

– Már az igaz, biró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már egyszer azt a sok temérdek pénzt a mi ott a nagy ládában haszontalanul hever, felosztanók rendén, kire mi jut.

Az indítványtevőnek számos pártja lehetett, a helyeslő mormogásból következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga ékesenszólásával.

– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán épen olyan dolog volna, mint mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven termő körtefán, hogy kivágták. Ez a «nagy láda» a mi uraságunknak a fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a «pusztaszeri kötés,» vagy az «arany bulla.» Ez a mi privilegiumunk, ez a mi patronusunk, ez a mi frigyládánk. -44- A míg ez a láda birja magát, addig mi vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett coloniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. A míg ez a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind szégyent vallanak; mert szolgabiró, viczispán, törvényszék, királyi tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari cancellária mind a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, a kinek esze van? A míg ez a láda beszélni tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának; a mi számadásainkat nem kérik fel a vármegyére s ha birót, belső tanácsot kell választanunk, magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót, kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az inzsellér, mi igazgatjuk a czirkalmát, hogy merre felé kanyarítson. Mi vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porcziót. Ezzel a ládakulcscsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában, mint József császár a királyi pálczájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr tánczol rajta.

Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat, a jó veres borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a «mnoga ja léta!» ismeretes rácz nótáját, biró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el járni a «kolót.»

Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy a míg a németet, meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig, a saját nótájakint: «megtanultam tótul, ráczul: kukoricza gombóczátul.» -45-

HATODIK FEJEZET.

(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti pvnctvmochcaarul.)

Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.

Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.

Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak maguknak, még pedig okvetlenül németet.

E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül; míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.

Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.

A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt -46- mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori. Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.

Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet alig hozta be a kenyérre sóra valót.

Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.» Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a borkereskedésben.

Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. -47- A commissio azt várta tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: «Rothesel.»

Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.

Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó «keszubbá»-t,3) a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a «párnászát»4) lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer aranyba.

Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát «egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.

Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.

Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?

Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár: az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. -48- Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.

Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.

A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.

Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette -49- a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos «i» betücskét.»

Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.

Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett hajjal, zöld selyem szárduthban 5), piros hajtókával, tarka virágos mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.6)

S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, «Tréfaság az egész dolog!» -50- mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.

Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.

De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit, azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.

Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.

A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.

Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…»

Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint a kibontott irásba belepillantott.

– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré -51- vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.

– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.

– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.

Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy szárnyajtón.

Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát bele akarja ütni a tintába.

– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.

Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall rá:

– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép asszony körtéjét.»

– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.

– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?

– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni.

– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.

– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.

– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.

– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától. Vegye kend vissza a pénzét.

– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt. -53-

HETEDIK FEJEZET.

Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki, hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott vele mindent, bort! buzát! szalonnát!

– Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.

– Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre van szükség.

– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol -54- egy elásott kincs: nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet vezetni. Van ott több mint százezer forint.

– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival, özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte, összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada pedig a feljelentőnek jut.

– Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset -55- őrzi, észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van, nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot, pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem, mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a «pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába, akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam. -56-

– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.

Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad avatlan füleknek meghallani.

– Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja? Mert a spanyol inquisitió csak dinom-dánom ahhoz képest, a mit én velem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én fűtöttem be a kemenczéjüket, nyár derekán.

És így már most érthetővé válik, a mit Ábrahám biró uramnak arra a szavára felelt, hogy «hej sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az «i» betű a neve közepén!» Mert akár azt felelte rá, hogy a biz az egy batkába sem került: az is igaz volt; akár pedig azt felelte rá, hogy «százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek;» az is igaz volt. Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a bolondságokon, a miket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember tudja róla, hogy ő szamár.

NYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)

Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga, délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan -57- virágai, a minőknek soha senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta valami lúggal.

A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.

A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették volna tönkre.

Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes gömböket kikezdték.

Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel, fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak paraszt, a kivel paczkázni lehet.

Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind a Szigetségbe repültök át.

Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú kalapot, pulidert, kenderből -58- készült parókát. Azzal aztán szépen kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva, kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva, hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.

Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy, hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.

Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki. Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a madárijesztő, eleven alakban.

Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy selyem kiadásban.

Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt. Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon szerette.

De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum» (Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut nevezték abban az időben. -59-

– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!

Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»

– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt telelek az idén.

– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.

– No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon sokáig.

Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».

– Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.

Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó arcza közepéig.

– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.

– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd nyakon. Egyenesen a præfectus torkának -60- eredj; mert ez a nagy calefactor! Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in pace!»7) De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.

– Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.

– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz viczispánságnál; aztán most üres.

– Ejnye be duræ capicitatis homo 8) lett belőled abban a Bécsben. Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te, uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.

– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal, akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak: hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük találok.

János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a kirilájzumot. -61-

– De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat, akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.

– Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.

– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.9) Ki van a hátad mögött, a kire támaszkodol?

– De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni. Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb pasquilusokkal a császár személye ellen. -62-

– De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ nonussa?10)

– Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.

– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer, maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani: hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék, mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop cosmopolita barátaid. De -63- hát ugyan ki győzne az egész ország alá meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy minden ember egyforma igazságot kap.

– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy: megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.

Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a bajuszát.

– Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele. De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones irritare»11) jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis -64- commissariusnak, a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.

– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.

– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle fokhagymás!»

– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.

– Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel. Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak 12) útját vágjuk. Bízd azt egészen én rám.

– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, a mennyi szükséges.

– Idáig hát csak meglennénk. De hát aztán, ha kezedben lesznek a datumok, mit kezdesz velük? Van valakid, a ki föllép, mint «accusator?»

Az öreg úr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig. -65-

– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicsereztetni. Tudod-e, hogy törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak a vád mellett a biró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy a biró ismerje azt, a ki vádol.

– Ejh, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisból! Hát nem ismered már Szt.-István király II-ik R. 3. cz. decretumát: «accusator debet esse uxoratus». A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a qualificatio.

– No már öcsém, sok mindenféle motivumait hallottam a szent házasság copulájába való belépésnek, s azt hittem eddig, hogy valamennyi között legoriginálisabb a palóczlegényé, a ki azért házasodott meg, mert az édes anyja mindennap «nyögvenyelőt»13) főzött neki ebédre. De a te prætextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért, hogy a misera plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej pedig csak igaz az a jezsuita proverbium: «qui capit uxorem, litem capit atque dolorem».14) Hogy ő azt -66- csak olyan phlegmával ejti ki, mint mikor az ember ki akar menni az utczára, s aztán mondják, hogy «esik az eső» – «no hát akkor köpönyeget veszek». Könnyen segít magán. A törvény követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej pedig csak igaz az a kálvinista felkiáltás, hogy «sunt tria damna domus: imber, mala fœmina, fumus.»15)

– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, a ki soha sem próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a diffamálására, s más embernek a disgustálására?

– Jaj de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Ugy ki nem állhatom azokat a neologizálókat. No hát, nekem bizony semmi, egy csepp kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje. Embernyi ember vagy. Bizd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra, még asszonyt is szerzek bele.

– No hát, ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle. Tudok én egy jó, neked való kis leányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok czifra iskátulát csináltál neki. Minden accidentiádat czifrapapirosra költötted. A szép kis Mariska, a hajdani principálisod leánya. Ugyan derék leány lett ám belőle. A mióta megboldogult anyját eltemettük, ő maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon, mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál ebéden, magafonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs annál különb. S nem megy ott ki a házból egyéb pénz, mint a mit a koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, a ki takarékoskodni tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit, kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, -67- gyöngyös pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy milyen színű volt a szeme? (azaz, hogy te már tudod; de más meg nem látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám az, mint a mai módi kisasszonyok, a kiknél azon kell kezdeni, hogy «kisztihand»; már előre nyujtják a kezüket a kézcsókolásra. Ez még a régi becsületet tudja. Ha úri vendég, vagy tisztes atyafi lép be a szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden beszédbe, hanem ha kérdik, megfelel okosan, s szépen elpirul, a mikor hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogy ha ezt elveszed, egész életedrevalót imádkoztál.

– Jól van, kedves urambátyám, mihelyt a házat megszereztem s körülnéztem itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.

Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe, hasonlatosak a ráczok nagypénteki kalakolásához, vagy a lovas katonák jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa-deszkát ütnének tempóra kalapácscsal.

– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szent-Endrén, kálvinistáknak.

– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utczára nyiljanak, s harangot is vehessünk magunknak, így most a káposztáskerteken keresztül kell az isteni tiszteletre járnunk, s harang helyett deszkát kalapáltat a pap a hiveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már bíz ezt egy füst alatt megadhatta volna a császár. -68-

– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még «ez» a dinnye sem érett meg, várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttáncz. Te addig eredj a szobámba s mulasd magadat, míg én a templomba járok.

– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, a miben itt állsz, velem a templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál. Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: «ahol megy a bécsi úr!» s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál; délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, a ki magyar ruhákat készít s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, a milyenben igaz magyar ember szokott járni; «kancza mentét, sábeszteklit», egyszóval becsületes magyar köntöst.

(A kancza-mente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a mult század ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne, hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)

– Ad vocem: köntös. Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kirie eleison?

– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága köntös ez én rajtam.

Tudniillik, hogy valami nyolcz esztendővel az előtt az öreg úrnak a kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest feltörte, a köpüket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket sorban mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél kezében. S azóta János úr jure neoacquistico -69- viseli a tolvajtól elvett felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen soha se jött azt reklamálni.

KILENCZEDIK FEJEZET.

A postamester úr mindent akképen végzett el, a hogy megigérte: elkezdve a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöcscse számára.

– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget. Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy almáriumnál, meg egy pár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de ha akarod, megveheted a volt házigazda holmijét is, a ki most már valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, a míg asszony jön a házhoz, az egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utczán. A boros pinczédnek a kulcsát pedig soha se bízd másra.

Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat s egészen a szerint rendezte be az újon szerzett házat, mint a ki ott szándékozik telepedni. Az ugart felszántatta, buzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.

A köznép között azonban mégis hire terjedt, hogy az az -70- úr, a ki most itt letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az előljáróságnak hátul kösse a sarkát.

Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornáczán, a kik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rácz volt; az első közülök, a ki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.

Ez az Avakumovics volt az, a ki a tanácsházban azt az indítványt tette, hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor letájcsolták, s azért boszút esküdött.

Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.

Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak, mert eltávozásuk után az nem hogy lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel irt s reggel egy egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, a mit staféta által küldött fel Bécsbe.

Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a ráczok, hogy mikor lehetne a «nagyságos urat» otthon találni.

– Pedig még csak az «egyik» panaszkodott a «másikra»; hát még majd ha a «másik» kezd el panaszkodni az «egyikre»? Mert mind egy húron pendül ám ez! mondá János bácsi.

Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a «fehér farkas»; de nem a pesti «fehér farkas», hanem a budai. A pestiben húsz krajczárt is fizettetnek egy szobáért, azért, mert a hatvani-utczában van.16) A «zöld -71- házba» pedig épen ne menjen, mert oda hamis nasi-vasi játékosok járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pest-budai ismerősét.

Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat felkeresse Pesten.

Tárhalmy megyei főjegyző volt s a megyeházban lakott. Ráby tudta jól a járást, patvarista korában mindennapos volt ott. A mint a megyeház kapujához ért, ott állt az útjában az őrtálló hajdú, nyalábra fogott puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával neki támaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.

– Ugyan édes atyámfia, szólítá meg Ráby a vén hajdút, a kit névszerint is ismert: nem tudja megmondani, itthon van-e a tekintetes protonotárius úr?

A közbiztonság őre végig nézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros sarkas csattos czipője közé, azt mondta rá nagy fumigálva:

Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csattos czipő megmagyarázta neki, hogy hol a hiba? Visszafordult szépen; haza ment a «fekér farkasba» (a hatvani-utczaiba), levetette a csattos czipőt, meg az egész német viseletet, a miben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot s úgy ment vissza megint a vármegye házához.

De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni s olyat prezentirozott neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön; csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szivesen látja a tekintetes urat!

Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, a mik már középen -72- ki voltak kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a «Csajkos», másod magával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a legtekintélyesebb, mert annak harminczhárom fontos vas volt a lábán; minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a nehéz láncz miatt. Vizet vittek fel a kútról a viczispán konyhájába egy nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, a ki hirhedett lókötő volt: «no öreg, hát még mindig itt szolgálja a vármegyét?» – «Az ám, felelt az, zsíros süvegét még mélyebben húzva a szemére, mert a császár még sem koronáztatta meg magát.»

No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja meg magát? Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a koronázás napján általános amnestia lesz adva a raboknak s mind eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?

Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt is, a mikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között. Elébb a cancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját, meg a kalapját, a mi nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy patvaristát, a ki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e? elszedték-e már az asztalt? nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta, akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, a ki bejelentse a látogatót, hanem maga bekoczogtat az első szoba ajtaján, ha azt hallja, hogy «tessék», benyit rajta s vagy ráismernek, vagy megmondja, hogy kinek hivják.

Az ismeretes ebédlő volt az, a hol Matyi úrfi patvarista korában annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát-libát trancsirozni; s a hol aztán, eltakarítás után, a fehér nép összeült fonni.

Most is ott ülnek a két szolgáló, meg a leányasszony, -73- a kerekes guzsaly mellett. Szép kis «velocipede» volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára! Egyúttal fortepiano is. De jól emlékszem még a zenéjére!

A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt öltözve és fésűlve; a hogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János bácsi, hogy a kis leány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arcza kigyuladjon. De még másban is igazat mondott János bácsi. A kis leány a kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak szemlesütve s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg pukkedlivel, kezet csókolt neki.

– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herczeg, még akkor sem illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet egy kisasszony.

– No hát én sem vagyok nagy úr. Már most nyújtsa a kezét, hadd adjam vissza a kézcsókot.

Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű újjai hegyét s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonallá eregetését. A mellett beszélgethet az ember.

A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi miről beszélnek egymással? -74-

Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a szolgálók ne fülelhessenek a discursusra: német szóra huzta szélylyel a száját.

A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemes leányhoz, hogy «was machen Sie?» Azután lesütötte azokat a szép szemeket s halkan rebegé:

– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan beszél a tánczosával?

– Van édes apámnak igen szép bibliothekája, a mit abból édes apám kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.

– Szent úr Isten! a Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes cronicáját, melyben «kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari királyacrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es hallgatasra.» Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?

– Édes apám megigérte, hogy majd későbben a Zrínyiást is ideadja; de most még nem értek hozzá.

– Nekem volna kedvem hozzá; de édes apám nem szereti a gitárt. Azt mondja, ez csak diákok kezébe való. -75-

Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi kis emberke. Nálunk «seregélynek» híjják. Ott volt a falon, drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így kikerüli az adófizetést, meg a robotba járást.

Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, a mint a háta mögött azt kérdezték:

A leány pedig fülig pirul, s szemérmes boszankodással csitítja a fecsegő tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják, annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még? Fütyölni, öblögetni, vizet tölteni palaczkból, trombitálni, s aztán megint Matyi bácsiról beszélni. «Matyi bácsi de soká…» szerencsére a mondat végét elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!

A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva, vihog a kályha mellett, Mariska pedig halkan rebegi:

A mentség csak még jobban megerősíti a gyanupert. E szerint a Matyi bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is. Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanu mind kifütyörészte azt a nehéz titkot.

Ime egy leány, a ki tizenkét esztendős korától tizennyolcz esztendősig nem «tanult» semmit, és nem «felejtett» semmit!

Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, a mi titkos szavakban ő hozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a czifra skatulyák, a miket ő készített patvarista korában, czérnagombolyag, olló, gyűszűtartónak: szárított virágokból, egy bokréta összerakva, üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? -76- Semmi sem veszett el: minden meg van tartogatva, s az az irótoll, a mit legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van dugva a tükör mellé.

Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának hirére előkeresve s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok tanujelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan leány-szívnek, a ki végtelenül szeret és még nem tudja, hogy mi az?

Oh beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatal embernek, ha azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül hűségesek hozzá! Hogy van valaki, a ki játékos kis leánykorától egész pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni; nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját vetélytársak rajongják körül, kilenczvenkilencz elbolondított között ő legyen a győztes századik (a kit legjobban elbolondítottak), az kell neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szivét megkínozzák, tűz-víz-próbán keresztül vigyék; elébb jól kétségbe ejtsék, azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!

Szinte jól esett már, mikor a fecsegő madár a sok «Matyi bácsi» helyett egyszer már arra fordítá a szót, hogy «Du Spitzbub». Ez pedig már nem a vendégeknek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ős alkotmány védvárában kivételkép forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska hajdú számára szokta fentartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja azt, hogy «Spitzbub!»

– Ni! hogy rám ismer az a csúnya madár! szól vigyorogva a hajdú, s csak azután jelenti be a tekintetes ifju úrnak, hogy a tekintetes főnótárius úr már haza érkezett s ott vár reá a cancelláriában.

Ott az «Isten áldja meg» szónál kezét nyujtá a leánynak, a ki félve tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, a mi aztán nagy szégyen volna reá nézve. És a mikor aztán Ráby ezt a félve nyujtott s örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a nyelvére; az a kérdés, a mi tulajdonképen idehozta: az a kérdés, a mit a szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.

És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: «meddig marad még kegyed itthon?» Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy «sokáig, nagyon sokáig!» mire mulhatlanul azt kell válaszolni: «akkor látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor», s ahhoz jön magától egy önkénytelen kézszorítás; a mit aztán lehetetlen nem viszonozni, s a minek a vége utoljára ez a szó: «örökké». Igy kellett volna tenniök.

Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint a kik mind a ketten attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.

Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan selyemfonalat, a mit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát egyszer az életben: jó, ha megragadja! az keresztülvezeti őt az élet minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! esik, botlik, töri zúzza magát, míg elpusztul, elmerül.

Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, a mit a szív dobogása diktált. Majd máskor! Majd később.

– Isten áldja meg! rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, a ki maga magát nem akarja megáldani.

TIZEDIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen lehetneenec.)

A mint a cancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki, hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a szobát, a hová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, a mi családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos bútorok is voltak és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt benne, a mit minden ünnepnapon felhúztak, a többi napokon nem járt.)

Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonotárius nem a cancelláriában fogadja el őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.

A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arczú férfi volt, sűrű szürke haja hátrafelé simítva; de nem czopfba fonva, hanem magyarosan a fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésüvel leszorítva. Bajusza is volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arczának simára borotválva; kurta, csipőig érő prémes dolmányt viselt, a mi a derekán széles gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, a miben rendesen toll és kalamáris volt, az óraláncz tisztességesen onnan csüggött ki a nadrág-hasítékból; s minthogy már ennél az öltöny-darabnál vagyunk, a mit a magyarok nem neveznek «inexpressiblenek», azt is el kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle színű posztóból készült, csipőtől czombtövig sötétzöld volt, azon alul a csizmaszárig piros; s elől a két lábszáron kihánytatva akkora zsinórczifrázattal, mint egy lefelé fordított góthicus münster tornya. És ez symbolicus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való felszabadulását; miután a török hódoltság alatt -79- tiltva volt a zöldet, a próféta szent színét, lábszárra huzott öltözetnél profanálni.

Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A francziás köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derék meghajtással jár, a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe csap, azt megrázza, mintha zabra alkudtak volna s most arra paroláznának, a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, a mit ő kapott eljöttekor s az határozott nála. Visszaadta az apának. A mire a hajdankori principalis arcza felderült.

– No lásd, mondá tiszta mély hangon: hajdanában én ezt azzal szoktam viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem már, hisz elrontanám vele a frizurádat, a min három frizőr remekelt; ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat csufolták lisztlopóknak.

Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öreg urat ilyen jó kedvében találta, s folytatni akarta a tréfát.

– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mint ha korpa közé keveredtem volna.

– No nem itt: én nálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.

– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mingyárt felismertem, s azt mondtam, nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjut keresve -80- sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora ideám van, hogy rád mernék bizni akár egy olvasatlan milliót, akár egy ártatlan hajadont;… hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogy ha azon az úton haladsz előre, a melyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest vármegye tömlöczében! és én mindennap fogom hallani a lánczod csörgését és egy újjamat nem fogom kinyújthatni, hogy megszabadítsalak!

– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elől a császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot. Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle egy tégla.

– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek «clitellas dum portem meas».17)

– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tyrannismus alatt boldogabb lesz, mint a constitutio alatt, s megtalálod Hórát és Klóskát. Még ott fehérlenek a csontjaik a keréken!

– A constitutióban a hiba, ha a nép «egy» zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszáz ezeret.

– Te fiu! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a csatatéren, birája, rendfentartója, pásztora s tanítója. -81-

– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, a hol a magyar középkori alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb közoktatást követel.

– De mind ezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet. Másutt sem! Mi még csak passiv ellenállással védelmezzük ázsiainak csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a császár által eltörölt «Blyde Inkomst»-jukat. Nem érti még azokat az ideákat senki, a miket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.

– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt, a ki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok boszújától, s az olympi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől, és a bizonyos Golgotától: hová lett volna a «szeretet vallása?»

– Épen jó példát hoztál fel: A Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett: Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette. Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanahánban megmaradása többé. Ilyen Izrael vagyunk mi magyarok József császárral szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új ærát fognak alkotni az egész emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.

– A kérdés tehát csak az, a mit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes, dicsőséges magyar nemzet? vagy arra, hogy legyen népszabadság?

– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig akárhány proselytája a császárnak került -82- velem össze, mind azzal akart ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonismus kiegyeztethető, hogy a nemesi privilegiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, a ki voltunk. Te pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternativa, a mi között választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos, hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint egygyel több elhevernivaló napja legyen, s a helyett, hogy az ország szine java parancsol a sokaságnak, ezentul a sokaság parancsoljon az ország szine javának.

– Azonban én, kedves urambátyám, egy kis újjammal sem jöttem érinteni ősi alkotmányunkat; mert az én egész missióm abból áll, hogy bizonyos égrekiáltó visszaéléseket, a mik egy kamarai uradalomhoz tartozó községben elkövettettek, megorvosoltassak.

– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a jog a megye közönségeé.

– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát gyakorolja.

– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A megye megteszi, a mire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas van!

– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját hivatalnokai is bűnrészesek a népnyomorgatásban!

– Igen. Nem titok. Tisztviselőink egész fölfelémenő -83- lánczolatban mind complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, a kiket te megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek az, ki vétkeiket nyilt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek szine előtt szemeikre fogom hányni, és egy is közülök meg nem marad a maga székében, azt fogadom! Ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk? Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét fő bűnnel megterhelve, mintsem helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjuk el, ha mingyárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét fő erényekkel ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitás ügy: ez az alkotmány kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember születik helyébe, de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se meghalni. A mit te mondasz, az a császár szava, a mit én mondok, az a nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is. Meglássuk, melyik éli túl a másikat? De neked annyit mondok, hogy abban a munkában, a mit elkezdtél, senki de senki segítségére az országban ne számíts, mindenkit ellenségednek tekints.

– Köszönöm, szólt Ráby nyugodtan; az is egy segítség, megtudni, hogy csak egy emberben bízhatom; de a felől bizonyos vagyok, hogy nem hágy el.

– Ki az? szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.

– Szegény fiu!… Aztán eltolta őt magától. Isten veled… Bár soha se látnálak többet!…

Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról beszélni, hogy ő itt most háztüznézőben -84- járt, az már természetes. Elment, a nélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevztt.)

Alig huzta ki a lábát a cancellária felőli ajtón Ráby, a mint a díszszobának az ebédlő felőli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.

– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No gyere be hát egészen.

– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy «Mariska, holnap vendégünk lesz!»

– Igazságod van! szólt elmosolyodva Tárhalmy. Persze, hogy mondtam. Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.

– Igaz, igaz. Hogy a kedvencz ételeit elkészíthesd számára. No hát csak láss hozzá. Kell valamit hozatni a «görögtül?»

A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint a ki valami új ruhát kapott, olyan örömmel tánczolt -85- vissza a másik szobába. (Tudott ő tánczolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)

A két szolgálónak nosza rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig czitrom-hámozáshoz fogott. «Krisztus lábát» fog készíteni: az a Matyi bácsi kedvencz süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi czukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. Dehogy nem volt szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó zenekiséret; aztán meg a rézmozsár, a miben a mandulát törték.

A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz s azt mondta neki: Hallja kend Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a városban. Egész Pest nem nagy erdő. Aztán mondja meg neki, hogy köszöntetem, szivesen látom holnap délre egy kanál levesre.

– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem, viszonzá a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr csizmáit sorban megtisztítsa; a mi nem volt olyan gyerek dolog, mint a mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát hordtunk; ha sár volt, lovon, meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen csizmának nem kellett ám suviczk, hanem kréta, s mindegyiknek pengős ezüst sarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. A míg pedig ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten Budán, a hány locumtenentialis és districtualis præses volt, valamennyit.

Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett felvenni. -86-

Ő excellentiáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyülölte, az udvar is, a nemzet is és egyik sem tudta nélkülözni. Szivós volt és keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. A mit nem látott jónak, azt hiába kisértette meg a császár, nem lett belőle «gáliczkő»; de a tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, a hol ő kimondta, hogy nyugodjanak. Senkivel sem sympathiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért volt nélkülözhetetlen.

Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell ő excellentiájához látogatásba járulni, mert a ki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle kifelé. Öt órakor szokta a filagoriában meginni a kávéját, akkor leginkább megközelíthető.

Ő excellentiájának a külseje is ahhoz való volt, a milyen volt a híre. Verhenyeges arcza, rosszúl borotvált szakállal, levont szemöldökkel, azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapirozva volt és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos; elől sárga az elhullatott tubáktól, a miben a mindig nyakán viselt Szent-István rend commandeur szalagja is bőven részesült. A hangja visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel; a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: «bihászman» (wie heisst man?) s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni, hogy mit akart ő most mondani.

Mikor Ráby Mátyás ő excellentiájának a szeme elé került, még akkor az csak félig itta meg a kávéját s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt, folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsga pillantásokat.

Csak mikor az utólsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel és odalépve, azt mondá neki:

Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek? Mondta, hogy nem az, csak nemes ember. -87-

Azzal ő excellentiája megfogta a két ujjával Rábynak a selyem-mellényét, s azt hevesen megrázva, azt mondá:

– Igen is szolgálatjára. A «Kleiderordnung» parancsolatja szerint arany-himzést csak a grófoknak szabad viselni.

Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. A mi öltözet és czifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda? A kalapja is megmondta. A herczegek és herczegasszonyok kalapján a tollprémezet fehér fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemes emberekén fehér-piros és a szinészekén világos-zöld. Ezek tartoztak az aristocratiához. A mi azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja szélére. Hanem a szinésznőknek kötényt is kellett viselni, még pedig sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt szabva az egyenruhája. Pálczát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt csak a herczegek, ezüstöt aranynyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyem czafrangot a nemesek, szalagot a szinészek, szijat a polgárok; ezt a rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb hosszú nádpálczákkal jártak. A himzések a frakkon, mellényen és vállfüzőn pedig épen egész heraldikai tanulmányt képeznek.

Azért volt olyan nagy dolog ő excellentiája előtt az az arany-himzés a Ráby mellényén, kinek, mint nemes embernek, nem arany, hanem csak ezüst járta volna meg, az sem himzés, hanem csak paszománt.

– Az már más. Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy simpla nemesnek. -88-

– No hát ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli is a czipőcsatton. No jól van. Tudom már, hogy miért jött ide az úr? Referálták. Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, a mit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, a ki fölemelje. Ennyit mondok. Servus humillimus.

– Még én nem mondok «Servus humillimus»-t, excellentiás uram. Mert nekem excellentiádhoz egyenes küldetésem van; attól, a ki mindkettőnkkel rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellentiádnak azt meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.

A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülömbséget. Ő excellentiája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon; Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza, mindaddig, míg az egész rábizott ügyet a fülébe nem rágta ő excellentiájának, jól ügyelve a mellett, hogy minden fordulónál jobb felől ereszsze nagyméltóságú sétáló társát.

Mikor aztán vége volt az előadásának, akkor szépen meghajtotta a fejét, a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahuzva, 65 fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte s most már ő is «Servus humillimus»-t mondva, három etiquette-szerű correct lépéssel kihátrált az ajtón.

Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés hangzott utána, a mire a folyosón keresztül jött rohanva ő excellentiájának a titkárja: egy savanyúképű, lenparókás dicasterialis hivatalnok, csíkos szövetű karton frakkban; majd egymásba ütötték az orrukat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a czipőmáslijait s megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott czopfot a parókás fején.

Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinet titkárainak tulajdon olyan széles keményített máslijuk legyen -89- a czipőjük csattján, a minő a grófoknak van, holott más nemes uraknak csak keskeny és lágy szalagot szabad rangjuk jelvényeül viselni ugyanott.

A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja elhinni, hogy ez tragicus dolog, mely mélyen sérti az alattvalók érzületét.

Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a Districtualis Commissarius úr lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkivűl kapus is volt a bejáratnál, a ki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor még a gyaloghintó volt a «gőzsikló» fel a várba. Kocsin is fel lehetett menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos járni, mert a fedett folyosón, a mi a vízi városba levezetett, olyan sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.

A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel Ráby. Az bécsi ismerős volt: hires gavallér. A mint a komornyik bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most épen a toilettejét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenirozni.

Haj bizony az akkori férfi-toilette nem volt bolondság, s a ki azt kiegészíté, a frizeur, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb simára kellett borotválni ő excellentiája ábrázatját, azután elővenni az egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat mázolni az arczára; mert akkor nemcsak a delnők, hanem a delfiak is festették az arczukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, aztán meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással oda illeszteni a szépség-flastromot.

S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a felbodorított, táskába font haj beporozását; mely alatt, hogy a pictura el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma -90- hüvelyt tartott az arcza elé, a mi a czukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy óriási nagy pamacscsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.

– Krisztigott, brúderkám! üdvözlé a belépőt ő excellentiája. Mindjárt készen leszek s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az olvasó-asztalhoz s mulasd magad a lectürrel.

Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legujabb pamfletek: «A Babylon». «Babel». «Ninive». «Briefe aus dem Mond». «Briefe aus der Hölle». Fezer, Wucherer, Hofman, Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen. De ott volt az «Antininive» is, s Battyányi «Tausend und ein Irrthum»-ja és a «Babuk», meg az «Unwahrscheinlichkeiten». A pamfletek stylusa olyan volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polemia még mind csak adventi prédikáczió.

Szapperment! Az volt aztán a bors, a mit egyenesen a császár orra alá törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.

– Mind ismerem én már ezeket, szólt Ráby Mátyás. Nálunk is ott hevernek az irodaasztalon, minden szobában.

– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket és velem olvastatja fel magának és igen jókat nevet rajtuk.

– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a pasquilljait harmincz krajczárért szokta árultatni s házakat vásárolt a nyereségen; most a császár azt teszi, hogy a mint egy pasquill megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utána nyomatja s árultatja nyolcz krajczárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyült pénzt pedig kiosztják a szegényeknek.

– Eh! ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat volna a ficzkót lenyakaztatni. -91-

– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? A kik közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemes embert. Aztán miért? Azért, mert elvett a gárda kassájából rongyos kilenczvenhatezer forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy mibe kerülnek a szép asszonyok, a kik hintóban járnak. Aztán lám helyre akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alchymista műhelyt is állított fel; de hát még sem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.

Ez alatt a friseur elkészült ő méltósága fejével s magukra hagyta az urakat.

Rábynak könnyű volt a felvett themából egyenesen áttérni az idejövetele czéljára.

– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig szigorral szokott itélni. Most épen azért küldött le engemet, hogy a szent-endrei kamarai uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.

– Tudom, tudom, szólt ő méltósága, otkolont töltve a tenyerébe. Nekem is intimálva van a dolog. Hanem átkozottúl unni fogod magadat abban a sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre balletjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra? Hej, van-e már új operette-társaság a kärtnerkapui szinházban? vagy még most is minden igazgató sorban bukik benne? Hát a lipótvárosi szinházban adják-e még Kasperlét? Ah milyen fölségesen játsza azt La Roche!18) Hát a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy tizenháromszor adták egymásután.

– Bizony én nekem most más Mercurokkal van bajom, és más forma szemfényvesztőkkel, a kik a szegény nép tarsolyából tudják kieskamotirozni a pénzt. -92-

– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton lorgnettirozzátok-e még a szép hölgyeket? Fenmaradt-e még a redouteban a stájertáncz? Hát az «Arany Ábécébe» járnak-e még a czimborák? Hol van most esténkint az összejövetel a téli saison alatt? A «Púposhátú reménységnél», vagy a «nackender Herrgottnál?»

– Nem. Most «zur guten Frau» jár a társaság. A kocsma czímeren egy asszony van lefestve, a kinek nincsen feje.

– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros felesége?

– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert én nekem itt kell töltenem a telet számadások átvizsgálásával.

– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herczeg szinházában voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani játsza-e még Codrust? Bizony Isten egy foga sincs már. Hanem a szegény Jaquet Katharináért kár. Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár lefestette az arczképét s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat fizetett érte?

– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte, hanem hát kérem méltóságos districtualis commissarius úr kegyeskedjék az én szent-endrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.

– Hiszen hallgatom barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok. Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan! Hogy ez ellen maga a rácz pópa is felszólalt már! Derék ember! Épen olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagy pénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt gombóczot s ott költötte azt -93- el egy sírhalmon, a nép szeme láttára, estére meg odajött hozzánk a «nackender Herrgottba» s jóllakott straszburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! hallgatom. Oda hallgatok én. Nagyszerű gazságok, a miket felfedeztél! Az a rejtett láda históriája valósággal hasonlít a «Soncha barlangja» «oder die vierzig Räuber» darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az Armensünder Kerkerbe! Apropos! igaz az a nagyszerű hamisítás, a miért egy nagynevű gróf börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel elbánni. Ejh az olyan apró-cseprő szunyogocskák, mint a te falusi nótáriusod, bizvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellentiás dongók keresztül törnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.

Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját elmondhassa a méltóságos úrnak, úgy, hogy azt annak a kegyes fülei bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje ki magát.

Akkor aztán a méltóságos úr, a ki igen fain ember volt, úgy tett, mint a ki egészen megértette a dolgot.

– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak. Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd megtánczoltassuk őket. Hanem már most nekem is van hozzád egy komoly kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig disputálunk fölötte. Az a kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja, hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom, hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád szerencsém, akkor majd kikérem az itéletedet.

De inkább soha se jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja ő méltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch? -94-

– No de most már szinházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott játszik a trupp a rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a rondella? Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy lánczot húzat keresztül a budai csonkatoronyig s a Dunán járó hajóktól vámot szed. Fölséges idea! Hunyady Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták ide, a kik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a «Mátyás diák» valóságos «gróf Falkenstein» volt magyar kiadásban.19) Gyere velem oda. Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és pesti szépeket. A darab nem sokat ér.

– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes nagylelküséget, de haza kell sietnem, s megirnom a tudósításomat a császárhoz.

– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! No ha nem akarsz ma velem a szinházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor majd beszélhetünk mindenféléről.

Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna neki a barátságos jó tanácsot: «ne irkálj te Bécsbe!» Az ő részén volt a hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni. Mégis csak hazament, firkálni Bécsbe.

A mint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, ő excellentiája ezt mondá neki:

– Melyik törvényczikk az, a mely szól a «nobilis, cum rusticis tumultuans»-ról?20)

A titkár maga volt az eleven corpus juris. Nem csak azt megtudta mondani, hogy a kivánt törvényczikk az 1514-ik 33-ik kacscsában foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. «Az olyan nemesek, kik a parasztság zavargásaiban -95- részt vettek, számüzessenek és minden világi birtokuktól megfosztassanak.»

Ő excellentiája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a törvényczikket kelletlenül, mint a kinek az nem elég.

– Az az 1536-iki 40. t.-cz. – Az összeesküvés egyenlő vétség a hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.

– Az 1588-iki 48-ik. Szól ekképen: «Az ország tanácsosainak rágalmazója és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére itéltetik.» Foganatba vétetett a törvényczikk az ország akkori al-tárnokmestere ellenében.

– Az 1498-iki 63-ik. «A kik az ügyeiket az országon kívül eső forumok elé viszik, elfogassanak és a csonkatoronyba zárassanak.» Ez azonban csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.

Ő méltósága a districtualis commissarius úr pedig, a ki Ráby előadása alatt úgy tett, mintha az egész szent-endrei ügyre rá sem hallgatna, a rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának a páholyába, s nem törődve vele, hogy Iffland «Gonosztett nagyravágyásból» drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép asszonyok? nagy sietve levelet irt a præfectus úrnak, melyben tudatta vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van? hogy a császártól van egyenes megbizása a számadoltatásra, -96- hogy már eddig is igen jól van mindenről értesítve; még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó lesz vele csinynyán bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.

Azt a levelet még onnan a szinházból éjszakai stafétával elküldte, egyenesen a præfectus kastélyához csimezve, hogy a staféta a postamester házánál meg se álljon.

A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis commissarius ő méltóságához igérkezett holnapra ebédre.

– No, kis leányom, mondá aztán a főnótárius Mariskának, hagyd abba már a mandulatörést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő holnap nagy kanállal eszik.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)

Ráby Mátyás alig érkezett haza Szent-Endrére, rögtön tapasztalá, hogy már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre tyúkkal, kalácscsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek le a pinczéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi? Az udvarára szépen be volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki küldte. A baromfi udvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákoskalács, a mi egyszer csak itt termett az asztalon. Azt is mind az Isten adta.

Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon boszankodni e felett! ne búsuljon, majd el jön az idő, a mikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból, mindannyiszor tisztára ki -97- fogják rabolni ugyanazok, a kik most ajándékkal tele hordták. Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a szolgáló semmihez nyúlni, a mit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti. A szegény Böske nagyon elbámult ezen. Hiszen attól hízik az ember, a mit ingyen kap.

A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval, meg egy könnyű bricskával két esküdt polgár, a kik közül az egyiket Paprika Péternek hívták. Korábbi időkben hat esztendeig biró volt, ilyenformán nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jó nap kivánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, a kinek olyan sok járása-kelése van. Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg remekbe csinálta a bognár.

Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a szivességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell s nem szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint a mekkora.

Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is igértek hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se jobbra, se balra el nem térítik.

Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, a hol az esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeznek?

– Jaj, birák uraimék, mondá a küldött, itt nem teszi meg a kis láda! Kemény embert küldtek a nyakunkra. Ennél az öreg ládába kell nyulni!

Meghányták-vetették a dolgot s bíz abban állapodtak meg, hogy a «közjó kedvéért» eret kell vágni az e czélra félretett kincsen: s az újabb kisérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa levének megbízva; a kiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk vala. -98-

Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához és előadták neki világosan a dolgot. Hogy itt «van egy kis teher a saraglyában» mert hát «a nyomtató lónak sem kötik be a száját», s «asztag mellett kalászt szedni: jó!» de hát «a kit nem éget, az ne fújja a kását»; mert «a ki molnárral utazik, annak lisztes a kabátja»; aztán meg a «szakácscsal nem jó az embernek haragban lenni». De hát különben is «bolond ember az, a ki az ökör alatt is borjút keres», ellenben «addig hántsd a hársfát, a míg hámlik», sőt igaz az, hogy «ha ludat osztasz, a legjobb darabot magadnak tartsd», de mivelhogy «a kinek Krisztus a barátja, az idvezül», tudnivaló pedig, hogy «a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen», a vége a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magistratus nevében ime háromezer darab körmöczi aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára: a miért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.

Három ezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban épen egész capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a szobájából. Most már igazán megharagudott és goromba volt. Úgy taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.

«Jól van jól, dunynyogá magában Paprika Péter uram; láttam én már ilyen haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: kitakarodik kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! Mondani mind így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva tologatja ki a szobájából, az alatt a másik a megvetett aranyakat szépen belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utána küldjék az összeget, a mit hat szem között fejéhez vágnak a kisértőnek; hanem mikor az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá, hogy «az Isten adta hát». – Ez a praxis. -99-

Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Rábi Mátyás uram csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöntgetni az utczán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. Kissé több madárlép kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis. Itthon van már!

Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő vasárnap valamennyi templomban, plébános, pópa és prédikátor mind felolvasá a prédikátió végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város «becsületes» (czím) tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony czélokra átadattak, a tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni. Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna az a segítség. De egyszerre hive is lett a szegény nép. Van annak esze! Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt? Mingyárt kitalálta, hogy nem jótékony czélra adták birák uraimék Rábynak azt a sok pénzt, hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most már úgy nézték, mint megváltójukat.

Hanem annál jobban meg voltak rémülve birák uraimék. Nosza futott biró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a præfectushoz, s jelenté hüledezve, hogy no most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, a kit még a «nagy kincs» sem bír kielégíteni.

– Jó! mondá a præfectus. Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az majd kielégíti bizonnyal.

Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? az majd a dologok rendén lassankint kitudódik. -100-

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)

Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori «ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről, bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára, a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva úr? Az aztán kigyőzte végig.

Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra. Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó levelet.

A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához (helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember; de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, -101- meg a ráczpópa, meg a plébánus, azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand morceau?»

No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről, meg a pulykák veszedelmeiről.

A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza. Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.

A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.

Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.

Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem büszke a gazdasszonyságára.

Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.

No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a nádpálczájának -102- a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.

Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.

Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra ledülve, olvasott.

Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza, hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés, flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre Dienerin, mein Herr!»

Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője lábához.

A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére sziveskedett megmutatni.

No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is lehet beszélni, mint kis pulykákról.

De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!

A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e növénynek megfelel:

Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta megérkezésöket; a leves az asztalon volt.

Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben (szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak huszonhatig vitte. -104-

– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt; majd hogy ki vág be több tölteléket?

– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad is nem is a muszkának valami.

Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány urat».

– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.

– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te, kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.

Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és ivék.

Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.

– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e? Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki elfutott, ki meggyógyult tőle.

Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a tekintetes doctor urat!» -105-

– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom, hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.

De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.

Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót acclimatizált.

Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.

Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza. Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle, pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni. Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy győzi a nagy ivományt!

Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás mellé leültek, azt súgá Rábynak:

– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna. -106-

Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.

Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép szemekért.

Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább prophylacticus módon gondoskodni.

– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio. Délután kuglizni fogunk.

«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.

A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak. Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az egész társaságot le akarja verni a tekepályán.

– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt sem fogsz behúzni!

A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak eredetiben lehet visszaadni.

A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve, irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a kuglizás. -107-

De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem fizette meg.

Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a sor, el tudja fordítani a lapot.

Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e szavakkal:

– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!

Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt, menteni.

– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök, orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja: hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi. -108-

– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a mellékjövedelmek után látni.

– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál, azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha olyan nagyon nem félne tőlem.

– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit, a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.

– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel több ok a rajongásra.

– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt bizony magam sem tudom megmondani.

– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.

– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje. -109-

Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.

Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.

– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.

– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit, hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki találna valaki hallgatni.

Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a boudoirba.

Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az érdekes vallomást.

– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk. Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind -110- valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve. És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»

– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.

– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!

– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.

Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?

Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a kisasszonyt hűsíté vele. -111-

– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az ittmulatásom.

– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel, az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő? Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»

– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.

– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el, kérem.

Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt vala.

Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék már most?

– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de a szemei marasztalák.

– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, -112- talpra pattanva, s hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.

S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».

– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön vissza minél elébb!»

Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg iss socan wadnac akkic felmaaznac az faara.)

Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az emberre, hogy «Napoleon», ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják rá, hogy «Hübele Balázs».

Ha ez a történet csak simpla regény volna, akkor elég lenne annyit elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi szive pedig viaszkból volt, egymáshoz közel jutottak s az egyik a másikat elolvasztá. A ki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy soha sem látott hasonló esetet.

Azonban, mivel hogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint philosoph és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképen úgy találta, hogy először is itt van egy magas erényű lélek, a ki tűzszemével keresztül lát a környezetét képező emberek gonoszságain, melyeknek kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: -113- azt kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat. Azután, ebben a nagy tusában, a hol valamennyien egy ellen küzdenek, vajmi jó segítség leend egy olyan társat venni maga mellé, a ki amazoknak minden tőreit ismeri, és a ki a megtámadottat szíve szerint szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrző angyala lészen.

– No, kedves urambátyám, itt vagyok az igéretéért. Násznagyra van szükségem.

– Város végén? Ott a czigány putrik vannak. Te, csak nem a szép czigány Manczit akarod elvenni?

– Nem urambátyám; ez még a czigányputrikon is túl van valamivel: az uradalmi kastélyban.

– A Fruzsinka! kiálta fel az öreg úr, s aztán elkezdte az öt körmével körülvakarni a fejét, csunya nagy fintorgatást követve el a közben a nagy bajuszszal. Aztán csak kirukkolt vele. Tudod öcsém, vedd el inkább a czigány Manczit.

– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is meg az anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik meghalt, a másik másnap már utána halt; egy pap prédikálta el mind a kettőt, s másfél óráig tartott, a míg a virtusaikat mind előszámlálta; magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos, vagy templomrabló lettél volna; azért méltán szállhatok perbe az úr Istennel, mikor azt kérdezem, hogy holott se -114- apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul a Fruzsinkát?

– No én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat vétkezett e punctumban s Jézus mind megbocsátotta neki.

– De nem vette feleségül… Uram bocsáss, hogy ilyen bolond szót ereszték ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, a kinek a czipője pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál. Mik azok a fekete czigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez? De hát ha ti nektek gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit szerettek rajta?) hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem lesz hiányosságod.

– No hát, kedves urambátyám, már most arra kérem, hogy jőjjön el velem, kérő násznagynak.

János úr mindenképen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni. -115-

– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem mehetek olyan nagy urakhoz.

János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az orra hegyét végigkefélje.

– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, a kit csak «nemzetes uramnak» hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat, az neked nagy jóakaród és méltóságos úr.

– De én nekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy urambátyám jőjjön el velem násznagynak.

– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk, hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon. Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azér majd haragudjál magad magadra, hanem azért, hogy azt a derék, szép, ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!

S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna egy olyan magas állású férfinak, a kit a Theresianumban neveltek, a kit a császár országos dolgaiba beavatni nem restelt, a ki maga daczolni mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.

Ráby Mátyás az az ember volt, a ki, ha egyszer föltett magában valamit, azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a præfectushoz s röviden előadá neki, hogy mi járatban van? a kisasszony kezét kéri.

E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a homlokáról s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:

– Hja barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kiván az úr: Fruzsinka hugomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka hugomnak akar férje lenni?

– Dehogy tesz. Az egyik is más, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr azt választja, hogy a Fruzsinka hugomnak lesz a férje, (a «nak»-ban van a virtus!) hát az lesz a dolog, hogy az úr ide költözik hozzánk a kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négy lovas hintaja, kocsija, hajduja; a háztartásra, asszonyi putzra semmi gondja; a mire kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a cancellistáskodást ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette, még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, a ki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, a kik vigyázunk rá, hogy a «róka be ne törjön a baromfias udvarba»; mert jó ám arra gondolni annak, a ki tyúkot tart! Hát ez az egyik «másik»; a másik «másik» meg az, hogy ha az úr akarja magának feleségül a Fruzsinka hugomat, akkor -117- elviszi magához a bogárhátú házikójába s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. Hát ez magyarul volt mondva, megértette-e az úr?

– Tökéletesen megértettem s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell se kastély, se négy lovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrosina kisasszony szeretett személye, én leányt kérek, nem vagyont.

– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg azt neki. Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.

Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, a kinek Ráby már előre megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.

– Ön násznagy nélkül jött, szólt Fruzsinka, a mint Rábyt egyedül látta belépni. Ugy-e nem kapott embert, a ki erre a hivatalra vállalkozzék. A hány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: «én nem megyek te neked azt a leányt megkérni!» S aztán elmondta ön előtt az egész litaniáját a rosszaságaimnak.

– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, a kinek meg volna engedve az én fülem hallatára akármi rosszat elmondani, a mi az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van? Egyetlen jó barátom és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette, mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe s most elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.

– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt én hozzám. Az a leány oly kedves, oly szelid, oly jó szivű, hogy valóságos kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az enyim, -118- hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a közáramlattal úszni tudó ember volnék, a ki nem törődik a magaháza táján kívül semmivel; a ki, ha lármát hall az utczán, otthon marad, a ki a nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék ő reá. De én bennem egy legió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a veszedelem nem hogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez lánczoljak én egy gyermeteg teremtést, a kinek erő helyett a sors csak a végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatlan kincsét adta osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, a mit magamra idéztem, százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, a ki csak titokban sír miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, a ki feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors önnel össze nem hoz. Az első pillanatra azt mondtam: «itt az én saját lelkemnek a tükre!» Egy hölgy, a kinek a lelkében épen annyi világgal daczoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni, egyedül én. A mitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak az oszthatja meg velem, a kinek dicsvágya van s a vele együtt járó vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.

Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy -119- a keblére borult, egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; még pedig úgy, hogy a Ráby feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótól a lakodalom napjáig másképen, mint csókolózva. Ez biz akkori divat volt, a mi úgy látszik, hogy mind a mai napig fentartotta magát.

Három hét mulva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem a plébánia kapubejárása alatt, a mi akkor volt szokás, ha a protestans vőlegény nem adott magáról reversalist, hogy a József császár pátense által körülirt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt eskették meg s nem kapott papi áldást. A ki nagyon kiváncsi rá, hogy miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791: XXVI. t. cz. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot codificálta.

Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve mondá: «no hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs!» Furcsa áldás!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha csak kicserélték volna, a mióta férjhez ment. A czifra ruha helyet adott az egyszerű perkál viseletnek s a fejdísz állandóul az a magyar csipke-főkötő maradt, a minek védelmére azon években nemes Müller Jakab egy egész könyvet adott ki.22) Paripa, agarak, zongora, mind ott hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokba sem sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki, mindig -120- ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszakgatni, a tejet is maga fölözte le s a kávépörkölést ki nem adta kezéből. Még rokkát is hozatott a házhoz s hozzá ült a fonáshoz, a mikor aztán a Mátyás meg melléje ült s aztán hiába pörölt rá: «vidd el innen a fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!» annálfogva képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abból? a rokkakerék maga sem tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette; még az udvarra sem eresztette ki a nélkül, hogy a téli bekecset az álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami változása történt, volt dolga az ezerjófűnek, meg a melegített fedőnek. Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem eresztette egyedül: féltette; a mi olyan jól esik a férjeknek, ámbár úgy tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól, meg a menyecskéktől féltette. Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal valószinűbb, miszerint a rossz emberektől, az ellenségeitől félti, nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az asszony, a ki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a historia a hős asszonyokról, a kik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s noszogatják: «eredj a háborúba, vágasd le magadat!» De bizony, mikor nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják, eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja: «nincs itthon».

Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, a miért Ráby ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi bizottságot, a kerületi bizottság a pestmegyei főispánt, a főispán az alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye rendeit; ott megválasztották a számadás-vizsgáló deputatiót, -121- az ki lett küldve teljhatalommal, az felszólította a szent-endrei tanácsot a számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdt bizottságot. Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.

A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanuban álltak, hogy maguk is érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy maga a districtualis commissarius fog præsideálni; s aztán az sem volt olyan rossz ember, mint a milyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította egész barátságosan minden veszedelemről, a mit a nem jóakarói készítenek a számára; még a kipéczézett törvény-czikkelyek czímeit is megküldte neki, hogy tanulja meg, mitől ovakodjék? Nagyon jó ember volt, ez volt a hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiusítsa, ha lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a czivakodás? mikor békében is megélhetnének.

Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijőjjön a számadásokat megvizsgálni. Ő méltósága, a districtualis commissarius sem váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a præfectus úrhoz igérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban tánczoltak együtt.

No iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva s azok helyett új lapok oda csirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres irás újdonat fekete tintával vakmerően kiigazgatva; nevek kitörölve, -122- számok megmásítva, a hol legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek aztán neki állították a húsz tagból álló esküdt bizottságot, öt felé felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes visszaélésre sietett figyelmeztetni ő méltóságát.

A legvakmerőbb orczátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten, vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.

– Bagatelle! szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz ő méltósága. Ez így szokott menni mindenütt.

S mikor végre az érdemes pógár commissió, mely úgy értett a számadáshoz, mint a tyúk az ábéczéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és természetes butaság daczára összeszámítá a vizsgálat eredményét, kiderült, hogy mind a mellett is nyolczvanhatezer forintra megy, a miről nem lehet kimutatni, hogy hova lett? Ennyit zsaroltak ki a szegény néptől, a minek nem tudták a hovalettét kimutatni.

– De nem bagatelle! És nem megyünk odább! mondá neki Ráby. Gondolja meg méltóságod, hogy kilenczvenhat ezer forintnyi hiány miatt egy gardista kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy nemes embernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, a kit szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy «bagatelle!» a kik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát előkövetelni tőlük.

A nemes emberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis hatással látszott lenni a districtualis commissarius urra. Úgy tett, mint a ki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálczáját a térde közül s kegyetlenül végigvert -123- vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel kisérte ez actust.

– Hallják kendtek! Ez több mint kettő! Én a császár nevében ezennel megparancsolom kendteknek, hogy én nekem azt a bizonyos titkos ládát, a miben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két óráig, a mikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz előttem, mind az egész magistratust a csonkatoronyba csukatom, (ott ugyan most a szinészek játszanak.) Tehát a kincses ládát ideteremtsék kendtek. Nec secus facturi! No már most gyerünk ebédelni, tekintetes uraim.

Ráby Mátyás nem ment a præfectushoz a traktára; mert ő a feleségét nem hagyja egy magában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, a mikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.

Amint aztán jött érte a kisbiró, hogy meghívja, sietett fel a tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak épen ő reá vártak.

– No hát, biró uram! parancsolá a kerületi biztos ő méltósága, hadd lássuk azt a titkos vasládát!

Biró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába s nem sokára visszatért onnan, a féltenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.

– Ime kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való kulcsok, méltóztassék beletekinteni.

A districtualis commissarius úr akként cselekedék s talált a ládában össze-vissza két forintot és negyvenöt krajczárokat válogatott pénznemekben. -124-

– Ez a mi kincsünk, mondá biró uram hypocrita szomorusággal, s azt olyan jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jó izűet nevetett rajta.

– No hát ez igen jó volt tréfának, birák uraimék; hanem hát nem erről volt szó. De igen is arról a «nagy ládáról,» a melyhez a titkos bejáratot a tanácsházból csak nótárius úr ismeri.

– Én ismerek! Titkos bejáratot! pattant fel a nótárius. De már micsoda kupczihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak össze-vissza vizitálni ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a nyakam, vágja le!

– Hiszen én is tudom, mondá Ráby, hogy van kőmüves Szent-Endrén, s a titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a rejteknek még egy másik bejárata is van.

Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett megérteni.

– A rácz pópa tudni fogja és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.

Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta felfedezni.

A rácz pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerüen maga elé nem idézheti, hanem annak directe a karloviczi patriarcha parancsol. Az viszont nem tartozik a magyarországi helytartó-tanács jurisdictiója alá, mert az a horvát-szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annál fogva meg kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartó-tanács irjon át (ha rá ér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem felejti) a karloviczi -125- érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja) a szentendrei keleti nem egyesült görög-hitű plébánust, hogy az jelenjen meg előtte (ha az idő engedi) s beszélje el, hogy mit tud ama titkos nagy cassáról? (ha nem sajnálja.)

– Itt e szerint semmi tenni való sincs többé. A papirosról, a mit lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátra van még a «fakérdés.» Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai erdőben példátlan pusztítást követ el. A míg a szegény népnek a legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni az erdőben, a míg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg szobákban; addig az előljárók a nyár elején halomra vágatják a fát s száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez factum, a mit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!

Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes előljáróság elmozdíttassék a hivatalból. Ki is adatott rögtön a rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni az erdőt.

Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a felszerszámolással! A míg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón nagy ijedten a kis biró:

Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől; «ég az erdő! ég az erdő!» Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most gyulladhatott az ki, könnyű lesz a -126- tüzet télvíz idején elfojtani; nem hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az udvarra, az utczára. Tűz van! Lajtot! vedreket hamar! csáklyákat, köteleket. Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki sem fogadott szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utczán, a másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték, a kis biró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utczán, a lovas-legények vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a piacz közepére; egy szóval: nagy petek lett abból.

– Gyerünk, barátom, mondá a districtualis commissarius, menjünk hozzád. A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.

Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket s igen megható látvány volt, a mint görcsös sirások között szorítá át visszatérő kedves urának a nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szivébe. Reggel aztán egész tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje ő méltóságának. Addig nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.

Mikor aztán hozzájárulható volt ő méltósága, akkor jöttek neki jelenteni a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett. -127-

Erre már nem mondta azt ő méltósága, hogy bagatelle. Hanem erős szemrehányást tett érte Ráby Mátyásnak.

– Látod, ez a te hibád! ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen fakérdést, nem gyujtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az ærariumnak ilyen nagy kára.

S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy ezért ő méltósága által érdeme szerint kegyetlenül le nem hordatott.

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen.)

Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna belőle kihúzni egy szót a számadás-vizsgáló commissió előtt történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának, elővette az úti táskáját s elkezdett pakolni.

– Te készülsz valahová? kérdé Fruzsinka. Aztán nekem nem is szólsz. Nem tudod, hogy asszony dolga a pakolás.

Tudta biz azt Ráby Mátyás; de épen nem akarta ezuttal, hogy az asszony be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az utitáskába, mert abból kitalálta volna, hogy hová megy? Pedig hát azon volt, hogy elhitesse vele, miszerint Nagy-Szombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, a mik a szent-endrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgálóbizottság ilyen comœdiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a bizonyítványokat s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért nem viheti őtet is magával az útra, -128- mert ő nyerges-ujfalusi gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben még a férfit is megviseli; asszony-ember abban összetörik.

– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagy-Szombatba; hanem egyenesen Bécsbe, oda mennék a császárhoz s elmondanám neki tisztára, hogy miféle gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.

Ráby csak elbámult. Hiszen szórul-szóra azt akarta ő is tenni. Az a Nagy-Szombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához olyan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szivéből, meg a májából?)

– Leirnám előtte az egész cselszövényt, folytatá a tüzelést Fruzsinka s aztán azt mondanám neki: «s már most uram, küldj helyettem oda olyan embert, a ki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.»

– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, a ki az itteni bajokkal megküzdjön.

– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? Férjem! az ég szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között élünk. Azok, a kik nem irtóztak felgyujtatni a nagy erdőt, hogy vétküket eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre gyujtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett a szegről s az ivópoharad, a míg öblítettem, szétpattant a kezemben. A vizsla-kutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be a lánynyal. Én irtózom e között a nép között élni. Soha boszuállóbb, alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te carriéred. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malitiosus népet, a ki minden lépteden romlásodat készíti. -129-

– Oh milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra meglágyulnék s megijedve a Phæákok hadától, elhagynám a helyemet s kiszaladnék az országból!

– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én végig gondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most, hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre bizassék, a mik senkit sem fognak kimélni.

– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is megkapom a magam részét a vád szégyenéből?

– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni őket. Egyet közülök már a császár is látott s nevetve mondá Pálffynak: «ezek a ficzkók képesek volnának egy regementet felfalni!» De elvégre is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester csinálta s az összeget a præfectus vette át.

– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a præfectussal és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?

– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos), hogy a te férjed visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy «ime uram, én is az vagyok, a ki a többi volt, hetedik a hat után, a kiket kiküldél, hogy országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s a kik fél év mulva -130- visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas. Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő kék szemeivel, a földbe kellene sülyednem előtte. Te félsz attól, hogy a præfectussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, a mi ő hozzá tapad, a te újjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: ime itt a feleségem, a kinek az arczfestékével a præfectust fehérre festettem.

No ez már gorombaság volt Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a felesége herczegnővizet használ (ez divat), de nem illik róla beszélni. Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.

– De elvégre is gondold meg, hogy az által, ha mi a bátyám ellen fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.

– Te attól rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attól rettegek, hogy azt örökleni találod.

– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan ki értené meg? Hiszen, ha egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, a ki a szemétről szedette össze az eldobott rongyokat, s abból gazdagodott meg, azt még az unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem, ha egy nagy vagyont öröklünk, a mit úgy szereztek, hogy a rongyokat az élő emberek testéről szakgatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy nagyságos urak lettünk.

Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni; fordítani kell egy lapot a kótában. A hol a cis moll symphonia kezdődik. Egyszerre odaborult a férje vállára s a szemébe nézett azokkal a megigéző szép szemeivel. -131-

– De hát Ráby! arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni?

Ettől a hangtól, ettől a nézéstől aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a vas, a mit a tűzbe tesznek: elveszté aczélát.

Mit lehet a csókokra felelni? Sokrates! Plato! Luther! Diogenes! Napoleon! Álljatok elő! ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot? Okosabb, élczesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökké valóbbat, mint a csókot?

Ugyan ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai, s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész utiböröndöt. Menjen az magában Bécsbe, ha tudja az utat.

– No már most én pakolok a számodra! Azzal leakasztotta a falról a vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha czipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal, «eredj ki! ne ülj ide haza. Tele van a fejed boszusággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni. Jót tesz, ha kijárod magadat.»

Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró csizmákat; a vizsla-kutyáját is behítta a szobába, az elkezdett csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája nyakába ugrált. A vadászkutya jó kedve pedig az emberre is elragad. Ráby Mátyás a vállára vetette a puskát, meg a tarisznyát s nem ment se Nagy-Szombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jó kedvün dalolni s a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utczán végig csaholó vadászeb hangjára. Allegretto!

A míg Ráby az utczán végigballagott, azon gondolkozott -132- magában, hogy lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát, (még akkor kálvinista iskola nem volt) tehát együtt a többiekkel a pápista rektornál, annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomoruság gyorsan vénít. A kit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, a kikkel egy padon ült hajdan, a kikkel együtt labdázott, meg a kis leányokkal is, a kikkel a «hármas-futós»-ban kergetőzött, csaknem mindennap az utczán, köszöntek is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbehátú vén ember, meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett valaha, a ki maga most a legszebb virágában élő délczeg ifjú. Bíz ez úgy van!

Most azonban épen egy olyan alak jött rá szemközt az utczán, a kinek az arczára kivételképen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában csattogott a lába szárán, az övébe dugva a háromszögvonalzó, meg a lapos plajbász, aztán meg a szekercze. Szépen köszönt előre Rábynak s aztán el akart mellette suhanni, hanem az megállította.

– Szervusz Marczi! úgy-e, te vagy a Dacsóék Marczija? No hát meg sem állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!

Azzal megfogta a legény kérges tenyerét s belécsapott és aztán ott tartá megfogva.

– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a mi szegény városunkban.

– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is. Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél érte; azt mondtad, hogy «de már most mit hazudjam én odahaza, hogy hogyan égettem ki?» Hát tegezz engem most is. -133-

– A magam részéről igen szivesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy «te», de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezen esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy «te!»

– No hát, ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak fentartjuk azért ezutánra is!

A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén, hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.

– Már hiszen a mi azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem esik mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvösséges dolog lesz az, ha meglátják, hogy mi itt az utczán egymással így parolázunk.

– Vagy úgy? mondá Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. Attól tartasz, hogy gyanuba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?

– Attól nem tartok; eléggé gyanuba vagyok én már fogva, hanem megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha meglátják, hogy én velem ilyen kontemfinter beszélget.

Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; francziául annyit tesz az, hogy «csempész», de hát az a bőrkötény, meg ez az ácsszekercze sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.

– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan ember, a ki valami kontrabontot csinál.

– Azaz, hogy kőmüves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is kifaragom. Ugy hivják az ilyent nálunk egy szóval, hogy «faragó ember». Most épen sietek az embereimet megnézni, a kik az alsó városban az égettek házaira -134- felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy felsegítette a szegényeket!

– No hát én is odamegyek veled. Nekem úgy is mindegy, akármerre megyek ki a mezőre.

– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a nyomorúltakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember, a ki azt befütyüli, s akkor aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.

No hát elindultak egymás mellett utczahosszant; egy úri vadász, meg egy bőrkötényes faragó ember.

A hány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a gazdáját? Némelyiknek a czímere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba el tudta számlálni: «Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza». – «Ez a Sánta Gábor csizmadiáé». – «Itt lakik a Zöld Mihály takács». A zuboly döngése most is kihallik az utczára.

– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia, meg Zöld takács most is itten laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.

– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, a ki annyiszor megtraktált bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a lapdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?

– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templom ajtóban, koldulni.

– Hát, a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt -135- ne sajnáljon az úr a pápista templom ajtajához elmenni, a hol a koldúsok sort állnak, aztán ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre meghallja: «itt vagyok!» A presbyter is él még, a ki examenkor huszast osztogatott a legjobban felelő fiuknak az iskolában. Minden pénteken délelőtt megláthatja az úr, a mint a konyha ajtójában tartja a tarisznyáját a kenyérdarab elé, a mit a szolgáló leszelt a számára. Az a legvénebb koldús.

– Él; de ne kivánja az úr meglátogatni; arra kérem. Nem veszi jó néven. Valahányszor ilyen úrforma jött ide, az mind meglátogatta, őtet is, az iskoláját is. Kikérdezték, mi hogyan van? Az öreg jó hittel elmondott mindent, hogy ez is kéne, az is kéne még az iskolában, az urak azután megbiztatták, hogy no majd közbevetik magukat az előljáróságnál, hogy a kivánságai teljesüljenek. Meg is tették. Aztán a mint tovább mentek, akkor az előljárók megrohanták a rektor uramat, lekorholták, hogy mit csinál az ő hátuk mögött kontrabontot? mit panaszkodik az uraknak, hogy e kéne, a kéne! S boszúból aztán még azt is elhúzták tőle, a mi eddig kijárt neki. Úgy, hogy az öreg most abból él, hogy dohányzacskókat készít, s ha az állapotja felől kérdezősködik valaki, veszi a kalapját s kimegy a házból.

Aztán találtak egy olyan házat a piacz szegletén, a melyiken nem volt se ajtó, se ablak; a kapu boltozatáig felnőtt gaz kórói zárták el az utat az udvarra.

– Árváké volt a ház, a kik az osztály felett összeperlekedtek; aztán olyan szépen eligazították a dolgukat, hogy most már a félig összedült házra a szomszédok sem liczitálnak. Úgy jár majd, mint az a másik, meg az a harmadik -136- ott, a minek a puszta helyén most a libák legelnek; olyan szép zöld fű van.

Mindenütt elijesztő inség, hanyatlás nyomai! A hol pedig egy szép új házat látni, czifrára kifestett ablakokkal, vas táblákkal, az mind előljáró uraim ő kegyelmeiké.

Az alsó városban volt az a negyven ház, a mi egy nagy tűzvészben leégett. Ott voltak a legsárosabb utczák, feneketlen utakkal, hogy csak a kerítésbe kapaszkodva lehetett az embernek egyesével végiglépkedni a házak mellett.

A gazdák csak úgy félve köszöngettek Rábynak, mikor meglátták, s észre lehetett venni, hogy küldözik befelé asszonyaikat az udvarról, mert a fehérnép nem állja meg, hogy el ne járjon a szája. Nem is igen adtak ezek feleletet, akármit kérdezett tőlük; pedig többekhez intézte a kérdést, hogy miért halasztották ilyen tavaszi időre a betetőzést, mikor még az őszszel megkapták a szétosztott ajándékot?

– Nem mondják ám ezek, hogy mi bajuk van, az úrnak, ha mézeskalácscsal csalogatja is ki belőlük, mert tudják már a mulatságnak a végét. Az úr meghallgatja a panaszukat, elmondja odafenn a császárnak, a császár erre leküld egy hatalmas pirongatóriumot az uradalomnak, hogy miért nem orvosolja meg a jobbágyok bajait? arra az úriszék odaczitálja maga elé a panaszkodókat, jó huszat vágat rájuk sorban, s azzal megirja a császárnak, hogy a jobbágyok meg vannak már orvosolva. Nem panaszkodnak ezek már senkinek. Dehogy árulták volna el az úrnak, hogy a házuk azért maradt födetlen, mert a mint a hetvenöt aranyakat megkapták, még meg sem melegedett náluk a pénz, már rajtuk jöttek nótárius, esküdt, -137- kisbiró, s behajtották tőlük a ki tudja, mi óta elmaradt porcziókat s elszedték a kapott pénzt.

– De már ez istentelenség! kiálta fel Ráby. Ezt nem fogom eltűrni. Csak egy ilyen porczióskönyvet kaphassak meg tanúbizonyságnak.

– No, az úrnak nem fognak egyet is odaadni, hanem ha akarja, én összeszedek estig negyvenet, s holnap odaviszem a házához. Nekem ide adják.

– Bánom is én, ha haragszanak. Ők vannak én rám szorulva, nem én ő rájuk; s ha akarom, itt hagyom őket, más városban is megélek a tenyerem után. Gondol is azzal egy faragó ember, hogy ki haragszik rá?

– Hát hiszen, az úrnak csak el merem mondani, mert tudom, hogy jó ember; de másnak meg nem mondanám. Egy szép este odahivattak a tanácsházhoz, azt mondták, hozzam magammal a kőműves-szerszámaimat is. Odamentem. Akkor azt mondták, hogy el kell mennem a nótáriussal ahoz a titkos bejárathoz, a miről rajta kívül senki sem tud; mert azt még a török uraság alatt készítették, s soha az egy nótáriuson kívül, meg a rácz papon kívül, senkinek nem volt szabad tudni, hol van annak a rejteke. Azt most be kell falaznom.

– E szerint te tudod, hogy hol van a rejtett kincs folyosójának a bejárata?

– Tudom, mert én csináltam el úgy, hogy arra most aztán keresve se talál senki a nótáriuson kívül.

– Nem biz én. Mert elébb megesküdtettek nagy kegyetlenül, hogy soha senkinek másnak, mint a nótáriusnak a pancsolatjára, azt a berakott ajtót fel nem bontom. S a mire én megesküdtem, azt én meg is tartom. Hanem mondok valamit. Rá lehetne arra mégis jönni. -138-

– Az által épen nem. Az tudja jól, hogy őt agyonvernék, ha a titkot elárulná. Hanem másképen. Ha az úr olyan könnyen beszélhet a császárral, csinálja azt ki, hogy rendeljen el új tanácsválasztást a községben. Akkor tudom, hogy se biró, se nótárius, se sénátor, egy sem marad meg; s ha aztán új nótárius lesz, annak felfedezhetem, hogy hol a befalazott bejárat; mert az esküm úgy szólt, hogy csak a nótarius parancsolatára szabad azt kibontanom.

– Hát csakugyan olyan nagyon szivén hordja az úr ennek a mi nyomorúlt népünknek a sorsát? Az Isten áldja meg érte! De hát már most tudja meg tőlem, hogy mi a legfőbb veszedelme ennek a városnak? Mert a mit eddig megtudott, az még mind csak kismiska. Hogy nyáron szolgáltatják le vele a téli robotot, hogy tízszeres adót hajtanak be rajta, hogy a borát elharácsolják szüretkor, hogy háromféle dézsmát szednek tőle, az még mind tréfa volt eddig; de most már a földet húzzák ki a lába alól. Tudom, hogy jót akart vele a császár, mikor elrendelte, hogy az egész országot fel kell mérni. Jó is volna az, ha a császár elküldhette volna a rézczirkalmát: «eredj te czirkalom, neked fejed is van, két lábad is van, lépd meg, mérd meg az én országomat, aztán gyere vissza s adj számot». Az ám; de az eleven czirkalomnak még két keze is van, s az arrafelé hajlik, a hol jobban kenik a markát. Tudom, hogy vannak köztük derék, megvesztegethetlen emberek is, csak az a kár, hogy azokat én nem ismerem. Ez a miénk rosszabb a töröknél, a tatárnál. Csupa hamisság az egész munka, a mit csinál. Minden java-föld bitangba megy az ő mérése szerint s azt az előljáróság szétosztja maga közt. A köznépet pedig mindenütt a mivelhetlen atkás, mocsáros földekre szorítják. Úgy, hogy már az -139- utolsó tehénkéjét is kénytelen eladni minden szegény polgár, mert nincs hol legeltetni. Hiszen ne röstelljünk kifáradni a határba, tegyünk úgy, mintha vadásznánk, majd meglátja az úr, micsoda égrekiáltó igazságtalanság történik ezzel a néppel?

Ráby naphosszant elbarangolt a mezőkön, a mocsárokon keresztül-kasul, régi iskolatársával; az megmutogatott neki mindent. Biz itt, ha az új felmérés foganatba lesz véve, a nép négy ötödrésze elpusztul; felfalja az ötödik. A telkes gazdából lesz zsellér és béres.

De minden nyúl megmenekült Ráby elől. Vadászhatott magára a vizsla; a gazdája nem azon a nyomon járt. Este felé üres tarisznyával tért haza. Hogy az asszony észre ne vegye, az elemózsinát a vizslának osztotta el. Éhes sem lett. Hanem a feje tele lett, meg a szíve.

Fruzsinka bizonyosan észrevette az urának a lelki állapotját, mert nagyon nyájasan forgolódott körülötte; jó túrós csipedettre várta haza; tudta, hogy azt szereti legjobban, kivált ha olyan kemény, hogy kiugrik a villa alól. De azzal sem igen lelte kedvét. Csak fekhetnék volt.

Másnap korán reggel ott volt nála a Dacsó Marczi. Elhozta, a mit igért. Egész nyaláb porcziós-könyvet. Ráby azokkal aztán bevette magát az irószobájába s egész nap volt velük dolga, míg azt a sok furfangos zsarolást mind kapiczánra tudta szedni.

Mikor a hosszú-utczáról a piacz felé közeledett, nagy hegedű, dudaszó ütötte meg a füle dobját.

«Ejnye, de furcsa, gondolá magában, nagybőjtben muzsikaszó! Valjon ki lakodalmaskodik most?»

Hja, biz a császárnak nagybőjtben is szüksége van katonára. Az emberhúsra nincs bőjt.

Kiválogatták a huszárok közül a legszebb, legdélczegebb és a legkorhelyebb legényeket. Azok aztán hatosával, tizenkettesével városról-városra, faluról-falura jártak verbuválni.

Palaczk, csutora volt a kezükben, tele jó borral; a mely legény eléjök került, megölelgették, összecsókolták, itatták a jó borból; egyszer csak azt vette észre, hogy az ő fején van a bokrétás, szalagos huszárcsákó. Akkor aztán a pap sem mentette ki onnan többet. Az övék volt. Dalolhatta aztán, hogy:

De legnagyobb aratása volt a verbunknak a vásártéren. Mikor ott karikába állva, elkezdték lejteni azt a délczeg tánczot, a mit én magam is csak kétszer láttam életemben. Olyan táncz volt az, hogy azt nem lehet leirni. Benne volt a magyar daliás tempóknak egész összesége, a hetyke legénykedés, a kaczkiás legyeskedés, a dévaj jó kedv és a világfitymáló dacz minden mozdulatban, taglejtésben, fejhordozásban, azok a tengerátlépni készülő nekilépések, azok a csillagijesztő fejfölütések, azok a hegyetemelő válltaszítások; taps, lábdobbantás, sarkantyúpengetés, mind egyszerre, mintha zsinórra rántanák; aztán mikor jött a kopogóssa, nem ám lábhegyen, mint a szinpadi tánczosok, -141- hanem a két sarkán, egyenesen, mint a jegenyeszál, kezében a tarsolyos kard, fejében a tollas csákó, úgy járta azt a muzsikaszó frissére a tizenkét délczeg vitéz egy karélyban, forogva és körüljárva, mint a plánétakeringés, s tüzet szórva a szép asszonyokra a két szeméből s integetve a legénynek, a ki a sokaság közül termetre kiválik!… Nem lehet azt így elmondani. Látni kellett azt. Az elszédített. Magamnak is az a szerencsém, hogy még gyerek voltam, különben talán én is felcsaptam volna.

A toborzók épen akkor végezték a verbunkos tánczot s jöttek az utczán arrafelé, a honnan Dacsó Marczi közeledett.

Elül tánczolt a kisbíró; kulacs volt a kezében; s úgy szeretett volna tenni, mintha jó kedve volna. Utána járta idomtalan bakugrásokkal a toborzó dudás, egyszerre tánczolt és muzsikált; mind a kettőhöz értett, egyikhez csúfabbul, mint a másikhoz; azután jött csupa merő pávakakas lépésekkel a szép verbunkos csapat, csak úgy kinálgatta az itczés üveggel a parasztlegényt, a kit az anyja a kis ajtóból ugyancsak igyekezett a toborzók elől visszaránczigálni gatyájánál fogva. (Ne tessék megbotránkozni ezen a szón, mert hiszen másutt akárhol fogják meg a paraszt legényt, kirántja magát könnyen; de ha ennek a sűrű ránczába hátul belemarkol valaki, akkor meg van fogva; mert ha el talál szakadni a korcz, vége a vitézségnek.)

Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve, járták volna a Kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülök a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, a mit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott pénzhez; egy morva vándorló legény meg, a kit a korcsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferczes tempólépést, a mi rettenetes jól illett a papucsos lábának. -142-

Marczi bizony oda se nézett nekik, dolga volt, sietett. Hanem a kisbiró a verbunk elején útját állta.

– Utczu bizony Marczi pajtás! Már csak meg sem állnál egy szóra? Úgy szaladsz, mintha rákot loptál volna s az csipné a fodor hájadat az ing alatt.

– Sietek ám. A Czikóék szelemenfáját még ma mind el kell készítenem. Azt látom, hogy te már készen vagy.

– Ne bolondulj, Marczi pajtás. Hájszen egyszer él az ember! Igyál egyet no a kedvemért.

– Iszik az ördög! Nem látod, hogy ma ács vagyok? Háztetőkön kell mászkálnom; mind leszédülök.

– De bizony csak egy korty bakatortól te le nem szédülsz. «Kutya iszik vizet; bort, a ki megfizet». Addig odább nem mégy, a míg egyet nem húztál a kulacsomból.

– Aztán csókolj meg szépen, igaz barátságból. Isten áldjon meg, pajtás!

– Marczi pajtás! kiáltá utána a kisbiró: gyere vissza még egy szóra. Ide gyere!

– Tudod, hogy tavaly egyszer kukoriczafosztás előtt való vasárnap a Csémiék háza előtt egy tallért kértem tőled kölcsön.

A kisbiró előkereste a mándli zsebéből a lázsiás tallért s markába nyomta a Marczinak, meg is szorította a kezét.

Csakhogy még egyszer visszaszólították; most már egészen más hangon. -143-

– Dacsó Marczi te! Állj meg csak, ne szaladj. Nem vagyok ám én egy cseppet se kótyagos; hanem te lettél valami, a mi még nem voltál. Ittál a katonák borából, elvetted a katonák felpénzét; katona vagy te már, galambom Marczikám, csak állj be a sorba!

A legény elbámult, amint a huszárcsákót egyszerre csak a fejébe nyomták. A keze a bőrköténybe dugott szekercze nyelét markolta meg. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy rárohanjon a kisbiróra s kettéhasítsa egy csapással a koponyáját. Hanem aztán meggondolta magát. «Ezt bizony magad kerested magadnak. Itt a jutalma a tegnapi sétafikálásnak a bécsi urasággal». Azzal csak megadta magát. Van is mit sajnálni azon, hogy innen elviszik az embert katonának. Nincs, a ki utána sírjon, ebben a városban. Azt tette, hogy lecsatolta a bőrkötényt magáról.

– De már ha katonává lettem, akkor eb hordja ezt a bőrkötényt, szekerczét tovább. Szedd fel, kisbiró, hozd utánam! No hát már most hadd látom, hol az a bor? No most czigány, húzd az én nótámat: «Katona vagy rózsám, az lettél!» Hadd szakadjon meg a szíve a sok csalfa leánynak. «Sok víz lefoly még addig a Dunában, míg engemet megláttok ez utczában!» No hát már most káplár uram, gyerünk, menjünk; kinyúlunk ma, az angyalát! világ boszújára, kivilágos kivirradtig.

S csakugyan azt tette a Marczi, hogy ivott egész reggelig a verbunkkal. Nem szokott a verbunkos aludni, csak minden negyednap.

A kisbiró persze elment a bőrkötényt hazavinni a Dacsóék házához. Nem volt annak egyéb dolga a verbunkkal, mint éppen csak a Marczit elkaparintani, a kinek minden lépésére rálestek.

Másnap korán reggel a verbunkos káplár hazakisérte a Marczit, hogy hadd hagyja rendbe a házatáját. Volt egy vén nénje, arra mindent rábízhatott szépen. Hiszen tiz esztendő nem a világ, akkor majd hazakerül megint. Hisz mingyárt letelik az; az ember észre sem veszi. -144-

A jó öreg néne javában kötözgette össze a batyut az útra készülő öcscse számára, a mint jön be nagy tappogással a kisbiró s elkezdi:

– Héj, Dacsó Marczi öcsém. Azt parancsolja neked biró uram, hogy a verbunk még egy hétig itt lesz, addig te itthon maradsz; sehová sem mégy, hanem befogod a három lovadat s ma még bemégy forspontba Pestre.

– Ejnye a szent Árgyrussát! «Elmehetsz, ittmaradsz, kimégy; befogsz, kifogsz!» Oh te halottbemondó, lakodalomrahivogató, forspontrakergető, kisbiró! Te délig mindigéhes, estig mindigrészeg kisbiró! te a város dobja szamárbőrén testvérgyilkosságot elkövető kisbiró! Azt mondom, hogy most mingyárt kieblábolj innen, hazáig meg se állj, otthon felmászsz a kazal tetejére, onnan parancsold meg a verebeknek, hogy ezután fél lábbal lépkedjenek, s a míg azok neked szót nem fogadnak, addig ide nekem vissza ne jőjj; mert ha még egyszer ide hozod ezt a fejelésnél elfuscherolt pofádat, hát dudát csinálok belőled s azon muzsikáltatok magamnak! Annak a hájduda birónak pedig megmondd, hogy «eb ura a fakó!» A császár katonája vagyok én! Nekem csiszlik biró ne izengessen többet, mert én huszár vagyok! S azt tanuld meg, hogy első a világon az atya úr Isten, azután a fia, azután mingyárt a magyar huszár, azután jön a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója: azután jön a semmi, s csak azután jösz te, meg a biró, meg a magistratus. Hallottad? No ha hallottad, hát eredj haza s mondd el otthon, hogy a Dacsó Marczi nem hall már egyebet, csak a trombitaszót! A többi mind kutyaugatás.

– Ugyan ne mókázz, Marczi öcsém. Hiszen megfizetnek ám jól a forspontért. Egy forint minden ló meg stáczió után, aztán meg ostorpénz, meg borravaló.

– De hát mért kellene épen nekem forspontba mennem? -145- Mikor itt van még hetven szekeres gazda, a kinek semmi dolga nincsen, mint majmot nézni, mikor t. i. egymásra bámul.

– Hát megmondom az okát, édes Marczi öcsém, hogy azt ne gondold, hogy az ember itt most tégedet kujonérozni akar. Hát tudod, az inzsellér bevégezte a munkáját; ma megy ki a városból. Aztán tudod, az a sok riha csőcselék nép mind dühös ő kelmére. Rég fenik rá a fogukat, hogy majd mikor elmegy, a város végén rálesnek egész baromsokasággal s csunyául meghajigálják sárral, meg göröngygyel. Meg is teszi a nép, a milyen veszett. Hanem hát tudod, tégedet szeretnek. Ha meglátják, hogy te vagy a kocsis, a ki az inzsellért a szekereden viszed, akkor nem merik meghajigálni, nehogy tégedet koppintsanak fejbe.

Dacsó Marczinak egyszerre valami odalőtt a fejébe. Mintha a forró láz csapta volna el, olyan hőség támadt az agyában. Elkezdett lassabban beszélni, még a hangja is reszketőssé vált.

– Hát az inzsellér akar hazamenni Pestre? Elviszi a mappákat is, meg a protocollumokat is? No csak azért kérdezem, hogy milyen ülést csináljak, hogy minden elférjen a kocsiban? Aztán igazán jó borravalót szokott adni a kocsislegénynek? No hát, Isten neki, nem bánom; beviszem. Mingyárt a lovak után látok.

Azzal kitámolygott az istállóba. A homlokán csak úgy gyöngyözött a sűrű veríték.

– Tudtam, hogy a borravaló szóra megjuhászodik a legény! mondá a kisbiró a káplárnak, a kit magával vitt a tanácsházhoz, hogy az engedélyt megadja hivatalosan a rekrutának ez egyszer és utoljára czivil kiküldetéseért.

Félóra mulva készen állt a könnyű fonott oldalú cséza a jó három lóval a præfectusi kastély előtt, a hol a mérnök szállva volt. Maga ült a kocsis-ülésben a Dacsó Marczi. A hajdúk lehordták nyalábszámra az okmányokat; -146- azokat mind jól el lehet pakolni a hátulsó saraglyába a bőrtakaró alá: magát a mappát, a mi egy hosszú bádogtokba volt dugva, ki nem adta a kezéből a hites mathematicus, mert abban van az ő egész tudománya. Azt odatette maga mellé az ülésbe s még egy szijnál fogva oda is kötötte a kocsi oldalához. Jól neki volt öltözve a hidegnek, botosok a lábain, a bundája felöltve, a téli sipka lekötve az álla alá. A szolgálattevő hajdúknak fejenkint mind egy-egy ezüst huszast osztogatott.

– No aztán, Marczi öcsém, biztatá a kocsisát, ha jól elhajtasz, tudod? hát akkor majd nagyot iszunk ma.

Ráby Mátyást ma megint kiunszolta a felesége vadászni. Hátha ma szerencsésebb lesz, mint harmadnapja s nyúllal jön haza?

Hát aztán nem bolondság az embertől, hogy mikor van neki egy jó, szép, takaros, szerelmes felesége, van jól hordó puskája, jól álló vizslája, jól szelelő pipája, mindezekhez elég jövedelme, puskapora, vágott dohánya: hát még sem éri be vele; hanem nagyobb dolgokon töri a fejét?

Ezúttal a budai út felé ment ki a városból, s bámulva látta, hogy a város végén a fazekas és vályogvető nagy gödröket egész népcsoport tartja megszállva, asszony, férfi és gyerek; mintha valakire várnának.

De alig haladt az agyagvermeken túl mintegy ötszáz lépésnyire, a mint egy három lovas kocsit látott vágtatva -147- jönni a kastély felől; mire az egész elrejtőzött néptömeg nagy zsivajjal rohant elő a földvágásból, s két felül az út melletti garádot ellepte.

A kocsiban ülőket nem birta fölismerni; azt sem vehette ki, hogy a néptömeg mit kiabál rájuk? De e kiabálásnak a hangja valami oly ádáz volt, hogy azt nagyon meg lehetett különböztetni attól a búcsúriadaltól, a melylyel egy néptömeg a távozó kedves vendéget szokta utnak ereszteni. Mikor a fogat a néptömeg között végigvágtatott, a zaj még erősebb lett, az asszonyok legjobban visítottak; a felemelt öklök és botok fenyegető kiséretet képeztek hozzá. A kocsi természetesen nem állt meg a kedvükért közöttük, hanem vágtatott, a hogy csak a három ló ragadta, míg kijuthatott a sokaság közül. Különben semmi erőszakoskodás nem érte a bennülőket.

Mikor a kocsi utólérte Rábyt, ráismert legelébb is a hátulsó ülésben kuttogó mérnökre. Most már értette, hogy mit kiabált a nép olyan nagyon? Hanem azt már nem értette, hogy mi tartóztatta őket vissza, hogy jól meg nem hajigálták ő kelmét, holott a kezük ügyében volt az a jó hajigálni való agyag? Megértette azt is, a mint a szekér egészen odaért hozzá; mert akkor a kocsis megállítá a lovakat. Akkor aztán megismerte benne a Dacsó Marczit.

– Servus humillimus! köszönté Rábyt az inzsellér. Hallotta spectabilis azt az infernalis búcsúztatót? Így eresztik ám ki minden faluból az inzsellért. Ha a Marczi nem lett volna a kocsisunk, még meg is hajigáltak volna.

– Tekintetes uram, szólt a Marczi borrekedt hangon Rábyhoz, van-e még abból a pályinkából abban a kulacsban?

A legény megfogta a kulacsot, s addig le sem vette a szájáról, a míg az utolsó kortyot is ki nem húzta belőle. -148-

– De bizony meghasznál! dörmögé Marczi, visszaadva a kulacsot. No hát áldja meg a mindenható!

Azzal közévagdalt a lovaknak s azok megint neki rugaszkodtak, a négy kocsikerék csak úgy szórta maga körül a sarat.

Ráby megállt az útfélen és utána nézett. Elgondolkozott rajta, hogy milyen különös, hogy épen ennek a fiúnak kell a szekerén beszállítani azt az egész machinát, a mi az ő népét tönkre rontja, a szerzőjével együtt.

Egy helyütt, a mint az országút a Dunához közeledik, egy mellék-út kanyarodik fel rá, mely a szigetségi révbe vezet. Mikor a Marczi bricskája ehhez a helyhez ért, egyszerre nekifordította a kocsis ennek a mellékútnak a lovait s kegyetlenül közéjük vert. A szekér a meredekről vágtatva rohant le egyenesen be a Dunába.

– Szervusz világ! kiáltá messze elhangzó kaczagással a legény, elhajítva a virágos kalapját; s már akkor ló, szekér, mind benne úszott az épen tavaszi áradástól kavargó Dunában. Akkor aztán, mikor már nyakig ért a víz, visszakiáltott Dacsó Marczi a kocsiban ülőre: «no most iszunk már mingyárt nagyot, kegyes uram!»

Ráby csak azt látta, hogy az elmerülő szekérből egy bundás alak kétségbeesetten akar kimenekülni, de a nehéz úti öltözet lehúzza: nem sokára elmerül a szekér, s a rajta ülők; a három lónak a feje még egy ideig kilátszik a vizből, a mint küzdenek a halálos ár ellen; utoljára azok is elbuknak a hullám alá. Kocsi, mérnök, protocollum és mappa, mind lementek a Duna fenekére. Soha se találta meg azokat senki.

Ráby Mátyás megdermedten állt ott az útfélen; a nedves bőjti szél végig söpört az avaron, s a távolból egy néptömeg ordítását tépte magával, mely olyan volt, mint mikor a kétségbeesés kaczajra fakad. -149-

TIZENHETEDIK FEJEZET.

– Most ennek az lesz a következése, hogy te mégis csak neki indulsz annak az útnak, a mitől vissza akartalak tartani.

– Hát megszégyenüljek-e egy tanulatlan parasztlegény példája előtt, a ki nem olvasta Curtius történetét, a ki nem birt fogalmakkal magasabb erényekről, s képes volt a maga együgyű barbar heroismusával feláldozni az életét, hogy a községe nyomorult népét a koldusbottól megmentse? Ez mert neki ugrani a sötétségnek s én, a ki látok, ne merjek lépni?

– Inkább elviselem azt, hogy az egész világ gyülöljön törhetlen akaratom miatt; mint hogy rászolgáljak a szeretetére a gyávaságommal.

– Az viszonozva van az én véghetetlen szerelmem által. Tudom, hogy csak miattam reszketsz. Ellenkezésed, a mivel vissza akarsz tartani, tudom, hogy a te nagy szerelmed tanúbizonysága s imádlak érte. De halld angyalom. Ha én innen, erről a helyről megfutok, én ezen a pályán minden ajtót becsaptam magam előtt. Nincs más választásom, mint visszatérni a katonai pályára, a mire suhanczkoromban készültem. Hát ott, a hol ágyútelepeket kell megostromolnom, kevésbbé fogsz-e félteni? A spahik szablyái között örömestebb látsz-e viaskodni, -150- mint egy csoport bujkáló cselszövényei között? Én bizony mondom neked, hogy ha most nem megyek fel Bécsbe, akkor soha sem megyek. Megirom a császárnak, hogy ez a tusa nem nekem való, küldjön az ezredemhez, a hol bajtársaim vannak, Karánsebesre. Válaszsz!

Ahhoz, hogy valaki egy szerető nőt elhagyjon akkor, a mikor sír, hogy ott ne maradjon nála addig, a míg ismét nevetni látja, kovaszív kell.

No hát Ráby Mátyásnak volt ilyen tűzkőből való szive. Nem jól mondtuk ott fentebb: nem viaszból volt a szive, mely a szép szemek tüzétől megolvad; kovából volt, mely a legerősebb választóvízben, a szép szemek könyeiben sem olvad meg.

El tudott menni hazulról, úgy, hogy a fiatal menyecskét sírva hagyta otthon.

Azt hitte, hogy hiszen majd nagy hamar visszatér Bécsből. Mert lehetett ám akkor is gyorsan utazni. A hires nyergesujfalusi gyorsparasztok egy nap alatt fölrepítették az embert Bécsbe.

Ott sem mutogatta magát sehol. Tudta, hogy a császár minden reggel nyolcz órakor le szokott menni a «Ligetbe» s ott egy óráig sétál, a maga egyszerű, kopott zöld kabátjában, tolldisztelen kalapban; a kik nem ismerik, legfeljebb valami lovásznak nézik. Ott beszélhetett vele Ráby. Elmondhatta neki élő szóval, a miket odalenn tapasztalt.

A császár aztán megdicsérte az eddigiekért, s megbizta, hogy csak folytassa tovább. Adott neki mindent, (hát a mi telt szegénytől) menlevelet is, a miben megparancsoltatik nagyoknak és kicsinyeknek, hogy Ráby személyét bántani tartózkodjanak. Hanem az megmondatott neki, hogy az oltalom-levelet csak a legvégső szükség esetén mutassa -151- elő, s egyáltalában el ne árulja, hogy a császárral személyesen értekezett.

Sietett aztán haza; mint a ki dolgát legjobban végezé, ellátva mindenféle parancsolatokkal.

Visszatérő útját úgy ejtette, hogy Pestnek jőjjön s ott megjárja megint a dicasteriumokat.

Legelőször is a vármegye-házához ment, a jegyzői hivatalba, holmi okiratokat kikerestetni.

Tárhalmy se nyájasabb, se komorabb nem volt hozzá, mint az előtt. Behitta magához a belső szobájába s mikor egyedül voltak, azt mondta neki:

– No ugyan jó, hogy compareáltál, öcsém; mert már edictaliter akartunk evocálni, mint «nobilis elapsust»-t.

– Hát barátom, vádolva vagy. S találd ki, hogy mivel? Azzal, hogy te vagy a Gyöngyöm Miska, s te raboltad ki harmadnapja a Rotheisel zsidót a styriai erdőkben.

– Magam is azt hiszem, hogy ostoba tréfa: hanem hát vádolnak vele. De te abból nagy könnyen kivágod magadat. Kimutatod az «alibit», az alatt másutt voltál, s azzal vége.

Ráby akarta volna, hogy ne vörösödjék el; de lehet is azt tenni! olyan erős ember nincs a világon, a ki, ha egyszer az orczája a fejébe vette, hogy ő most el akar pirulni, az ellen sikerrel tudjon küzdeni.

– De én nem ereszkedem le annyira, hogy ily eszeveszett vád ellenében védelmezzem magamat. Actori incumbit proba.23) Hivják elő Rotheisel Ábrahámot, az bizonyítani fog a mellett, hogy nem én voltam, a ki őt kirabolta. Én nem bizonyítgatok semmi alibit. -152-

– Tudom ám én azt is, édes öcsém, hogy miért? Mert te ez alatt a három nap alatt olyan helyen jártál, a mit még kevésbbé lehet elárulnod, mintha a styriai erdőkben utasokat fosztogattál volna ki; s az, a ki bizonyíthatná az alibidet, olyan személy, a kit nem lehet tanunak megidézni. Nem kérdezem. Én nem leszek birád. Tudod, hogy a főjegyző csak referál a törvényszéken, de szavazattal nem bir. Te tehát azt, hogy hol jártál az utolsó napokban? nem engeded magadból egykönnyen kiszorítani. Vannak pedig, a kik csak azt akarják. S a tréfának ez a komoly alapja. Azért akarod inkább a Rotheisel zsidóra bizni, hogy tanuskodjék a mellett, hogy a rabló, a ki fejbe ütötte s kifosztotta, nem te voltál.

– Tudom. Csakhogy a zsidónak a tanubizonysága törvényeink szerint csupán akkor érvényes, ha megesküszik rá.

– Ne mondd ki olyan könnyen. A zsidó nagyon nehezen szánja el rá magát, hogy az esküt letegye. Maga a saját Talmudja is megnehezíti azt neki. A Schulchan Aruch törvényei egész psychologiai torturát szabnak a zsidóra, csak odáig, a míg az eskü letehetés megitéltetik neki. Törvények szerint az, a ki mingyárt az első felszólításra késznek nyilatkozik az eskületételre, már azért megfosztatik a képességétől. Elébb meg kell azt gondolnia. Elébb a rabbinak meg kell őt jól ijesztgetnie. Egy olyan nap, a melyen egy zsidó esküt tesz le a törvényszék előtt, gyász és siralomnap az egész községre nézve. Hát még hozzá a törvényesen megszabott zsidó esküforma Ismered-e?

– Megállj. Majd kikeresem a számodra, aztán hallgasd meg. A legutolsó czikke a Tripartitumnak 24) így szól: -153- «A zsidót, mikor esküt akar letenni, a nap felé kell fordítani, mezitláb, a zsidó sapkával a fején, halotti ingébe felöltöztetve, s kezében a Mózes törvényeit tartva. Az eskü pedig az legyen: Én (név) zsidó, esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindenható Istenre, a ki teremtette az eget, földet, tengereket, és mindeneket, a mik azokban vannak, hogy az, a kit ez a keresztyén vádol, ártatlan és nem vétkes. És ha hamis eskü bűnét követném el, nyeljen el engem a föld, mint Dáthánt és Abyront, lepjen meg inzsába és bélpoklosság, mely Elizeus könyörgésére Syriai Naamant elhagyta és Géházy szolgájára átköltözött, rohanjon meg a nyavalyatörés, vérfolyás és gutaütés; rögtöni halál ragadjon el, és veszszek el testben, lélekben, magam és minden hozzámtartozó, hogy soha Ábrahám kebelébe el ne jussak, törüljön el a Mózes törvénye, mely a Sion hegyén kiadatott, s tébolyítson meg minden irás, mely a Mózes könyvében megíratott, s ha ez az én esküm nem igaz és való, tegyen semmivé engem Adonáy és az ő isteni hatalma, Amen!»

– Valóban az. Ez önelátkozások! De a mi még is legkínosabb a zsidóra nézve, az az utolsó sorban van. A III-ik parancsolat tiltja az Isten nevét hiába fölvenni s rettenetes büntetést szab rá. Egyéb vétkekért csak harmad- és negyediziglen áll boszút az Isten; de az ő nevének megszentségtelenítője ellen ezer iziglen! Egy egész nemzet szenved meg egy ember miatt s az Isten nevei között a Jehovah, Elohim, Zebaoth még kimondhatók, de az «Adonáy»-t még a szent Dávid zsoltárai sem mondják ki. S törvényünk épen ennek a kimondását követeli. Ha most elmennél a zsidó-utczába, izgalmas látványnak lehetnél tanúja. Mert azt jól sejtetted, hogy a mint Rotheisel Ábrahám megtudja, hogy tégedet ily absurdus vétekkel vádolnak, ő maga siet fel a törvényszékhez, tanuságát felajánlani, hogy ez a vád nem igaz.

– A törvényszék esküt követelt tőle. Hagyományos szokás szerint a zsidó huszonnégy órai meggondolást kért magának. Ez alatt a talmud törvényei szerint következnek az ijesztgetés órái. A tanuskodó zsidóra rajta mennek a rokonai, barátai, jajveszékelni, hogy ha hamisan talál esküdni, őket sujtja majd a miatt az Isten haragja; az egész község felháborodik, odatódul az ablaka alá s onnan szidja és rémíti fenyegetőzve az esküdni készülőt; az asszonyok szétszórt hajjal, a férfiak megtépett ruhával szaladgálnak az utczán s homlokaikkal döngetik a falat. A tanu szobáját teleülik bocherek és sakterek s végeszakadatlan imádságaikat dörögtetik a fülébe; a gyermekei chorusban jajgatnak s a felesége a földön hempereg. Utoljára odamegy hozzá a rabbi teljes ornátusában. Hozza a nagy könyvet. Abból felolvassa neki azokat a rettenetes boszuállásokat, a miket az Isten az ő nevének megbántására ifjakon és öregeken, gyermekeken és még nemszületett nemzedékeken, királyokon és országokon, porbadöntött városokon és azoknak a barmain irgalom nélkül betöltött. Elmondja neki, hogy milyen könnyen eshetik valaki a hamis esküvés bűnébe, akaratlanul is; a mi aztán mindegy, mert az Isten a kimondott átkot mégis csak betölti rajta. Gondolja meg jól a dolgot. Sötét volt, mikor őt a rabló megállította, nem láthatta jól az arczát. Az viselhetett álhajat, álbajuszt. Nem is nézhette meg jól, mert egy fokos-ütés hátulról eszméletlenné tette. Milyen könnyen tévedhet a megrémült ember! S ha tévedésből hamis esküt mond, az csak olyan nagy bűn, mintha szándékosan tette volna, s akkor a kimondott «Adonáy» név jaj és pusztulás lesz az egész pesti zsidóságra, elzüllik az a világ minden részébe s azt a helyet, a hol most lakik, sóval fogják behinteni!

– Akkor nagy a hited. No ennek még ma el kell dőlni; mert a statarium együtt ül, a mi épen a Gyöngyöm Miska miatt van kihirdetve. -155-

– Szép biz az. S tanácslom is, hogy már most maradj itt és várd be a történendőket.

– Kegyes engedelmével. Csak egy levelet szeretnék irni. (Persze a Fruzsinkának, hogy mára ne várja haza.)

– Megbocsáss, édes öcsém, de neked itt az én hivatalszobámban levelet nem szabad irnod, sem azt innen elküldened.

– Az még nem; de vádlott, a kinek én hivatalból segédkezet nem nyujthatok, hogy innen kilevelezzen; hanem teszek egy ajánlatot. Innen ma úgy is nem jó lenne kimenned, mert lehetnének, a kik azt mondanák, hogy «szököl» s még valami szégyent tennének rajtad, hanem eredj fel hozzám, a magánszállásomra, ott van a leányom, az majd ád néked tollat és papirost; ott irhatsz levelet; ő megteheti azt, hogy maga felviszi a postára a leveledet; aztán mivel hogy ez a dolog a legjobb esetben is estig eltart, ha meg nem veted szegény asztalunkat, maradj ott nálunk ebéden.

Oh, ha arczul verték volna Ráby Mátyást, tán nem fájt volna neki olyan nagyon, mint ez a nyájas kinálgatás. «Eredj fel, ott a lányom.» «Majd odaadja neked a tollat, a mit ereklyéül tartogatott utánad!» «Hogy irj vele levelet a Fruzsinkának.» «Még majd maga el is viszi s felteszi a postára azt a levelet.» «Aztán ebédelj ott velünk s hallgasd, hogy mit beszél ott az a tollas ember a kalitkában?» (Hiszen még a beszélő seregélyt kalitkástul ki lehetne tenni abbul a szobából; de beszél ott minden! még a napsugárban tánczoló porszemek is, s mind azt beszéli, hogy: «óh te Ráby Mátyás, milyen rossz voltál, milyen őrült, milyen átkozott voltál, hogy minket elhagytál!»)

Ráby Mátyásnak nem nagyon kellett erőltetnie magát a hazudásban, mikor azt válaszolta erre a szíves meghívásra, hogy: -156-

– Hálásan köszönöm az ebédre hívást; de én most erős diætára vagyok szorítva, helleborismussal kúrálom magamat. Csak egy zsemlét szabad megennem naponként.

– No hát legalább levelet irni felmehetsz, az nem rontja meg a helleborusos kúrádat.

Tárhalmy úgy beszélt Ráby Mátyáshoz, mint a ki tudomásul sem vette, hogy az valaha az ő leányába szerelmes volt, s hogy azt otthagyta, mást vett el. Ez a közöny fáj pedig legjobban.

Ráby Mátyás fejében úgy zúgott valami, mint egy tenger forró zsirból. A pokolba inkább, mint ez angyal szemei elé!

E kinos feszültségből kiszabadította valami véletlen. Nem «Deus», hanem csak «hajdu ex machina». A Mihály jött be jelenteni nagy hévvel-lével, hogy «tekintetes uram! Jönnek a zsidók!»

Ah! Tehát nem használ az ijesztgetés. A Rotheisel Ábrahám mégis csak meg fog esküdni.

Nem maradt a zsidó-utczában a házőrző süket vén asszonyokon kívül senki. Minden ajtót, ablakot bezártak ott, s jött egy tömegben, mint hajdan a Mizraimból való kivándorláskor, Juda egész népe a vármegyeház elé. A sereg közepén hozzák az Ábrahámot zsellyeszékben, mert az még gyenge volt a kapott ütéstől, nem tudott a lábán járni.

Arra a hirre, hogy az Ábrahám kész a tanubizonyságot esküvel megerősíteni, rögtön összeült a statarialis biróság s a vádlottat előidézték.

Ráby Mátyás ott láthatta valamennyi jó ismerőseit a zöld asztalnál, a szolgabirót, az esküdtet, kikkel együtt -157- poharazott nem rég. Az elnöki széket pedig maga Laskóy táblabiró úr vitte, a ki olyan jó nevető szokott lenni.

Most pedig megállhatta nevetés nélkül, hogy kikérdezze az előtte állót, hogy hiják? hány esztendős? mi hitű? nős vagy nőtlen? volt e már fogva?

Azután látott Ráby Mátyás egy fiatal embert felállni a zöld asztal mellől, a kiben egyik kedves iskolatársára ismert rá; az volt a tiszti ügyész. Az egy hosszú papirosról felolvasta a maga vádját, mely szerint nemes Murai és Rábai Ráby Mátyás, szent-endrei lakos, azzal vádoltatik, hogy mint Gyöngyöm Miska, rablónak öltözve, a békés utasokat kifosztogatja; in specie ez s ez napon, a Rotheisel, alias Rothesel Ábrahám nevű zsidót a styriai erdőben megrohanta, főbeütéssel elszédítette s ötezer forintjától megfosztotta. Indiciumok: ugyanakkor, a midőn Ráby Mátyás a vidéken letelepedett, mely idejövetelnek okát senki sem gyaníthatja, keletkezett a félelmes rabló kalandozása. Ráby Mátyás szülőitől nem örökölt nagy vagyont, azért mégis tele marokkal szórja a pénzt, a mi a gyanut megerősíti. Végre legterhelőbb indicium magának a Rotheisel kocsisának a vallomása, mely az azonosságot Ráby Mátyás és Gyöngyöm Miska között kétségtelenné teszi. Vádló ügyész kéri a tanu meghiteltetését s az ez által authenticussá lett bizonyítvány nyomán nemes Ráby Mátyásnak kötél által, vagy ha tekintettel akar lenni a törvényszék a nemességére, pallos által való kivégeztetését.

– Kiván-e inculpatus ez actió ellenében az alibi constatálásának a remediumával excipiálni?

Behozatták a kocsist. Tökéletes akasztófaczímer. Olyan pofa, a melyikből kilátszik, hogy az egy kurta forintért -158- mindennap kész megesküdni háromszor arra, hogy a ma született gyermek megölte a tegnap meghalt édes apját.

Ezt is kikérdezték a nationáléja felől, s biz az arra a kérdésre, hogy voltál-e már fogva, elmondá őszintén, hogy valami hétszer, vagy nyolczszor, nem igen emlékezik rá pontosan, de hamarább kilenczszer meglakta már a vármegye tömlöczét. Mikor aztán azt kérdezték tőle, hogy ráismer-e ebben az úrban, a ki vele szembe állíttatott, arra a rablóra, a ki a Rotheisel Ábrahámot a styriai erdőben kirabolta, megfelelt egész készséggel:

– Hogyne ismernék rá? Szakasztott ugyanaz. Csakhogy akkor fekete hamis haj volt a fején, kunkora bajusz volt ragasztva az orra alá, s szűr volt rajta. De mingyárt ráismertem a hangjáról, hogy ez a Ráby Mátyás úr.

Ekkor tapasztalta Ráby, hogy milyen jó az, hogy a magyar embernek két nyelve van, egy magyar, meg egy diák; míg a parasztnak füle ugyan van kettő, de az egyik se hall diákul. Ő közbeszólhatott latinul.

– Én protestálok e tanunak a megesküdtetése ellen. Én ismerem őt. Ez volt ugyanaz, a ki azt a négy lovat hajtotta, a mivel engem az ellenséges magistratus meg akart vesztegetni. A tanu interessálva van!

A fiscus replicázni akart, hogy ez még nincs bebizonyítva, de Ráby hirtelen bevágta az útját, odafordulva a tanuhoz, s azt mondva neki magyarul:

– De hát hogy ismerhetett volna kend rám a hangomról, mikor én kenddel sohasem beszéltem.

A tanu nem vette észre, hogy a fiscus hogy hunyorgat rá a szemöldökével; kapott rajta, hogy most mondhat valamit, a mi már valóságos igazság.

– Micsoda? hát nem emlékezik már rá az úr, mikor azt a négy lovat az új bricskával odahajtottam az udvarára, Paprika Péter uramékkal? hisz akkor úgy lármázott az úr, hogy ha süket lettem volna is, meghallottam volna.

A históriai igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy -159- mind ezúttal, mind a későbbi alkalmakkal ültek ám a Sedria zöld asztala mellett derék, igazságszerető férfiak is, a kik Rábynak pártját fogták, csakhogy nagy kisebbségben voltak. Ő maga többször emlegeti emlékirataiban. Ezúttal is volt ott egy táblabiró, a ki erélyesen felszólalt, hogy az ilyen tanut nem lehet esküre bocsátani.

A zsidó sokaság már akkor ellepte az irgalmasok utczáját, meg a sarkantyú-utczát egész hosszában s ott várta a történendőket nagy félelemmel.

Az Ábrahám a két legöregebb fiára támaszkodva jött be a törvénytartó terembe. A feje be volt kötve a hátul kapott nehéz seb miatt, s a lábai kissé inogtak. Nyomában jött a rabbi, meg a templomszolga a Thórával és egyéb fenyegető készülékekkel.

– Hát Rotheisel Ábrahám, szólt hozzá az elnök, mondja el kend, hogy történt a styriai erdőben való kiraboltatása?

– Nem mondom biz én, tekintetes uram mert én nem jöttem ide panaszkodni. Minek panaszkodnám? A Gyöngyöm Miskát nem hozzák ide nekem, azt tudom. A miért idehíttak, csak az, hogy bizonyítsam, hogy nem tekintetes Ráby Mátyás úr volt az, a ki engem kirabolt. No hát azt bizonyítom.

– Gondolja meg kend jól Ábrahám zsidó a dolgot. Sötét volt, nem láthatta jól az ábrázatját, hátha még is ő volt?

– És ha olyan sötét lett volna is, mint Egyptomban a kilenczedik csapás napján, s az én szememen olyan hályog lett volna is, mint a Tóbiásén, és ha annak a rablónak szakasztott ilyen képe lett volna is, mint a Ráby Mátyásé, még akkor is azt mondanám, hogy nem volt ez a Ráby Mátyás, a kit én ekkora kölyök korától ismerek, mint az öklöm! Se a fizimiskája, se a teremtése nem hasonlított a tekintetes zsivány úréhoz.

– Nű! Hát a szemét, száját, orrát, meg a derekát, nyakát, kezét, lábát a tekintetes zsivány úrnak. -160-

– Igen is. Egyik sem volt a Ráby úré. Egészen másforma úr volt az a tekintetes zsivány úr.

– Azért, mert nem tudom, hogy mi lesz egyszer még belőle. Láttam én azt tekintetes úrnak is egyszer-másszor, megint az lesz abból. De én el nem mondom, a mit gondolok, mert az bizonyosan hozna tizenkét megesküdött tanut s bebizonyítaná az alibit, s utoljára még engem csuknának be.

A Rábyt pártfogó táblabiró erre közbeszólt, hogy íme itt egyik tanu vallomása invalidálja a másikét, a pro és contra elidálja egymást.

– Igen bizony, szólt Laskóy elnök úr; de hát tetszik tudni a törvényt, a zsidó tanubizonysága a keresztyén tanu ellenében csak akkor bír valorral, ha leteszi rá az esküt.

Erre a szóra, hogy «eskü», egyszerre «eltört a mécses cserép» az Ábrahám mind a két fiánál; odaveték magukat nagy czifra jajgatással a táblabiró úr elé térdre, arczra, s csókolták a kezét, lábát, hogy ne tegye az öregükkel azt a kegyetlenséget, hogy megesküdtesse.

– Én, édes fiaim, nem segíthetek rajtatok, mond a táblabiró farizeusi jámborsággal; itt a törvény, a Tripartitum III. részének 35-dik §-fusa: «Judæus contra christianum attestans.» Én ettől el nem térhetek. Hanem ha meg akarjátok kimélni az apátokat a nehéz eskü letevésétől, forduljatok oda Ráby úrhoz, ennek csókolgassátok meg a kezét; annak csak egy szavába kerül, s mingyárt nem kerül semmiféle juramentumra soha. Declarálja ő kegyelme az alibit. Arra rögtön felmentetik.

A két zsidó legény nosza neki esett Ráby Mátyásnak, térden csúsztak oda hozzá, úgy könyörögtek neki, hogy hát ugyan mondja ki azt az alibit, hiszen csak egy szó.

– Keltek fel onnan? Elmentek onnan? S békét hagytok -161- annak a becsületes embernek? Ki hítt benneteket ide? Csikónak jöttetek utánam? Titeket nem kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek «hallgass!» Kitakarodjatok innen mingyárt! Ugyan édes tekintetes hajdu úr, dobja ki innen ezt a két zsidógyereket! Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni akartok! Nem kell engem támogatni! Tudom én még hasznát venni a fejemnek is, a lábamnak is. Bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az a két rossz ségetz ilyen csunya lármát csinált itten. Hát itt vagyok én. Készen vagyok, megesküszöm.

Ekkor azonban hozzá fogott a rabbi a megdolgozáshoz. Zsidóul kezdett el beszélni, a mire az öreg szintén zsidóul felelt vissza, a miből mi persze nem értettünk semmit. Majd magasra felvitték a hangjukat, majd meg egyszerre alászálltak, kezeiket az égre emelgették, meg a ruhájukat tépték velük; az ember nem tudta, hogy énekelnek-e, vagy pörölnek egymással. Utoljára a vén zsidó a két gyönge rozoga lábával toporzékolni kezdett, s azzal leoldá a bal karjáról a tefilimet, az imaszíjat s azt keresztül szorítá a homlokán, annak a jeléül, hogy kész az eskületételre.

Erre aztán a rabbi elcsendesült, s odaintve a templomszolgát, lehuzatá az Ábrahám lábairól a fűzött bocskorokat; feladatta rá a halotti köntösét, fejébe tétette a négyszegletű süveget, s aztán ő maga, elébb szerelmetesen megcsókolgatva az ezüst-tokban rejlő thórát, odanyujtá azt a kezébe.

Azzal kinyitottak egy délnek néző ablakot, s odaállították az Ábrahámot, hogy a besütő nap egészen az orczájába süssön.

Künn az utczáról a zsidó néptömeg jajkiáltása hangzott fel; a kicsukott Rotheisel fiak az ajtó kulcslyukára tették a szájukat, úgy sírtak az ajtón keresztül. -162-

Csak egy szavába került volna véget vetni a kínjelenetnek «hagyjuk abba! Tréfa az egész. Én tudom legjobban, hogy ki az a Gyöngyöm Miska? hisz engemet is kirabolt!»

Dehogy tette, hogy azt mondja! Engedte az egész rettenetes esküt végigmondani a megkínzott öreg embernek; engedte az alatt az egész utczát jajgatni.

Mikor vége volt, Ábrahám megtörlé a halottas ingével a homlokát s odadörmögött a szakállába.

– Te térd, meg ne rogyj! Te láb, meg ne ingj! Te fej, ne reszkess! Azt ne higyjék, hogy a Jehova keze sújt le. Elmehetek már! Elvégeztem a dolgot. Ne támogasson senki. Nem kell nekem emberi segítség. Van, a ki engem támogat! Jobb felől Gábriel, bal felől Mikhael, előttem Rafael, hátam mögött Uriel, fejem fölött Izrael! Nem eshetem én el.

S a ki idáig csak zselyeszéken tudott jönni, két embertől a hóna alatt fogva lépegetni, innen hazáig gyalog ment, s nem engedte, hogy valaki megfogja.

Ráby Mátyást szabadon ereszték; ezúttal most az egyszer még kikerülte a vármegye tömlöczét; de vigyázzon magára!

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee.)

Ráby Mátyás alig várta, hogy haza futhasson; a mint megkapta a felmentő itéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette magát az ülésbe s aztán «hajts kocsis! se ostor, se ló nem a tied!»

Hiszen bizony Szent-Endre nincs az operenczián túl, -163- de azért Ráby Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon törte a fejét, hogy vajjon mikor az ember egy síró feleséget hagy otthon, útra kelvén, – minémű feleséget fog otthon találni, az útról visszatérett?

Minthogy pedig az olyan embereknek, a kiknek a judiciumuk igen kifejlett, a phantasiájuk szokott igen hátramaradott lenni, a metaphysica szerint, annál fogva azt Ráby Mátyás sehogy sem birta kitalálni.

De bizony, ha olyan vakmerő phantasiája lett volna is, mint az «Erbia» szerzőjének (a kinél soha sem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi vár ő rá odahaza?

Hát az várt rá, hogy a mint a kocsiból leugrott s az ajtajára ment bekopogtatni, ott találta épen a kopogtató alá felszegezve az edictalis citátiót, melyben az egész vétsége, a miért statárium elé kell állania, hosszasan elmondatik. Az idéző levelet olyankor szokták a kapura kiszegezni, mikor a megidézettnek, vagy a hozzátartozandóknak nem lehet azt kézbesíteni.

Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, a mint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utcza ajtaján. Letépte azt onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy nyissák ki.

A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most mindjárt megeszi.

– Hát kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr odaszegezte kalapácscsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát felakasztanak.

– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan ne üssön agyon. A tekintetes asszony itt hagyta a házat. -164-

– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itt hagyta a házat. A mely nap a tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt, idehivatta a Csicsa czigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza sem várta a választ, hanem a mint a czigány nem került vissza délutánig, kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott s nekem annyit sem mondott, hogy mit főzzek estére?

– Nem biz az kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el; utána néztem a kis ajtóból, a míg csak láttam az utczán.

Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.

Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony czudar állapot. Mikor az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál ott egy hideg ágyat, a melyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt czihákat.

Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a postamesterhez, a kivel azóta haragot tartottak, a mióta megházasodott.

Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán szétmeresztette a lábait.

Gondolta, hogy úgy is tudja az öreg, hogy mi a baja? Hogyne tudná? Kis városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új menyecske otthagyta az urát?

Az öreg úr is csak megállt előtte s aztán hol az egyik, hol a másik vállát rángatta és nagyokat hmgetett.

– Hm! No öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat. Azon át kell esni. -165- Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott örökké.25)

– No megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél már két nap óta, a mi a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.

– Hát miért ne? A magyar Corpus juris szerint a férj és feleség egy hús, egy test, I. rész 48. czikk: Maritus cum uxore una caro et corpus, a mi levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a Corpus juris hét esztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek azért, hogy miért adtam a kezedbe.

«Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod kegyetlenségeit nem birod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember jó véget nem fog érni. Házam, kivánatodra, mindig szerencsének fogja venni, ha neked menedéket nyujthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű barátod, Petray.»

– Aztán haza megyek a kardomért, meg a pisztolyaimért s felkeresem azt az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.

– No azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus juris megengedi, sőt szabályozza. Az 1486. 18. §. 5. szakasza világosan azt mondja, hogy a hol olyan sérelem fordul elő, a mit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy nem lehet tanuk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás. Hanem hát meggondoltad-e? ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak kimenni veled; az egy mahumed-ember.

– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termet-különbséget. Majd megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.

– No hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A szolgabiró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá, hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint a mikor ő is kirántja a magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent-István II. 59. §. alapján: «Gladium evaginans medium homagium solvet.» (A ki másra kardot húz, fél fejváltságot fizet.)

– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No de most már szeretlek! ejh, hogy nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled, a mióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Teringettét: az asszony processus egészen demoralizálja az embert. No hát ha csak kard meg pisztoly kell, azért haza se menj. Van én nekem olyan derék jó fringiám, a mi Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet ér, mint a te rossz parádé kardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha czélozni tudsz, három ellenséget meglőhetsz vele. Én is meglőttem egyszer velük egyet, dörmögé aztán halkan. Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem -167- került aztán asszony a házamhoz soha. No de régen volt az! Sok szerencsét hozzá öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!

S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöcscsét, mintha háborúba eresztené. A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabiró a szomszéd, egy állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték Rábyt.

A váratlan vendég épen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabiró indulni akart valahova.

– Tessék csak visszajönni velem a házba, mondá neki Ráby, egy pár rövid szavam lesz az úrhoz.

Az «úr» czímzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (A kit ma délelőtt pallosra akart elitélni.)

Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby elővonta a kebléből a szolgabiró levelét, s az orra elé tartá.

– Lassan csak uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény szerint «maritus et uxor sunt una caro et corpus», a mi a feleségem levele, az az én levelem.

– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az övemben?

– No hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast. -168-

A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű athletai alak volt, de nem lakott a szivében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére nagyon kényes volt.

– Hát hiszen, én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne, még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik igaz nemes ember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is aprítom a selyem úrfit.

– No hát menjünk egy szál kardra, szólt Ráby nyugodtan s visszadugta öve mellé a pisztolyokat.

– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el nem hordod az irhát.

– Micsoda? S ki mernéd te én előttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz! Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki hát, ha van lelked.

– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy kardot rántottam rád, fegyvertelenre.

– Azt mondom, ne henczegj! Ráby! azt mondom, hogy kiszelelj ebből a szobából, a míg ki nem húzom ezt a kardot.

Petray hozzá is fogott, még pedig egész komolyan; de kettőn állt a vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annál fogva abba úgy belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.

– Ejh! szólt Ráby türelmetlenül. Add ide a tokját, majd én segítek kirántani. -169-

A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ránczigálták azt, hol a szolgabiró huzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabirót. Utoljára sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.

– Vigyen az ördög egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk ökölre. Akkor tudom, hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se csinálnak belőled papatyit.26)

– Hát én azt sem bánom mondá Ráby, feltürve a karján a dolmányujját s azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan boxer malmot a két öklével, hogy Petray nem győzte bámulni.

Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be találja törni az orrát. Az angol boxirozók mingyárt a szemét ütik ki az embernek, meg a fogát – s az nem jó.

– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabiró vagyok. Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni, se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! – Azt gondolod, én magam voltam csak, a ki a feleséged körül tapodta a földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy a kurázsid! – De én szolgabiró vagyok, a kinek kötelességem a verekedést megakadályozni, nem pedig magamnak is beleegyeledni. -170- Én ismerem a kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek magamért.

Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját a fejére s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve, aztán azt mondá a kocsisának, hogy «hajts Zsámbékra!»

Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában; meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón s a gyávának, a ki az üldöző férj elől belebújt volna már a furólyukba, a ki a férj előtt a feleséget, a maga szeretőjét nem szégyelte rágalmazni, – a nyakába borult s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemveritéket az arczáról. Nem láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.

A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság nem volt kirukkolva.

– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby Mátyás!

– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is találod, hogy miért jöttem?

– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.

– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.

– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.

– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt később; úgy sem fogod meg soha.

– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok vele.

– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus rám olvasta, hogy én vagyok az.

– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult bajuszszal, czopfba -172- fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.

– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. – Ráismersz talán az irásra?

«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A Tied.»

Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével. Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés; pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.

– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom. Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam, mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra -173- fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember, hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember; tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál, a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra, mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz. Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?

Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby megelégedve?

De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és rögtön elaludt. Négy éjjel -174- nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.

Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a segédeivel lóra ült és elporoszkált.

A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.

A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.

Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby volt.

Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak gondolatában sem kimondani, hogy kinél.

Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.

Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt, mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant. -175-

– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.

– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál. Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.

– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban. Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.

A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.

A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, – ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.

Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.

– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.

– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a -176- magával hozottakat Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is töltötte meg.

A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.

– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.

Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az ember maga közbül marad.

Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik hármat még élve találja.

– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy pisztolyt.

– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.

A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán. Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán parolát adtak.

Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most -177- már két ember vár reá, a ki meg akarja vele etetni a füvet.

Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött. Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.

– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan gúnyosan kezdtek már élczelni.

Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a történendőkre.

A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak egyes ló dobaja.

– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül egyik az ő segéde lesz.

Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.

– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi lovainkat ellopják!

Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában, tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!

– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás. -178-

Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.

A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.

Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.

Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét, odakiálta nekik:

Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek azokkal többet a tiszt urak.

Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.

HUSZADIK FEJEZET.

(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)

Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát. -179-

Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása. «Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony, ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.

– No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?

– Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy istállód?

– Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót. Hová teszed a tíz tinódat?

– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az «detestabile vitium» (kárhozatos bűn).

Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja, hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.

No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig, hogy az a férjének visszaadassék.

Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára. Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?

Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben járó kereset is van involválva.

Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék. Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha félszegül talált idézni.

Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.

A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a másodalispán távol lévén.

Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni -181- fel a törvényszék előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.

Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.

Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem halaványodott rá. Következett az ő replicája.

Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél olyan szokásos volt: az első exceptiván.

– «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit competentiam fori.»27) Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél. És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva. Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.

– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka kisasszonyt nőül vette volna.

– A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.

A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz menyecske volt, szerémségi festőileg tarka -182- öltözetben; a másik kaczkiás alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby elfelejtette s nem jegyezte fel magának.

– Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd megmondják.

– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.

A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.

– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…

Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni. Lenyelvelte az az asszony.

Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)

– No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?

A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.

Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik -183- a zaránd-megyei Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva, aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.

– De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az előmutatói ellen.

A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt meg.

Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi szükséges az ilyen pertractatióhoz.

– Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.

Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján. Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék -184- fel tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját, hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal, másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval, miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput amittat»28), a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»29) s ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!

Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú folyosón.

Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az eszméletét. – Annyira -185- meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének, előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig; csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét. Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?

Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött, azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed, most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»

Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü, mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak, innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.

Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.

Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne ismerjen, a míg az utczán végighajtat.

Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől -186- kezdtek egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná, hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!

Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.

Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik belül!

– No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.

– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú herczeg.

– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo oldalbordáid?

– Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir határőrvidéken. -187-

– Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.

– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a honnan azok datálva vannak.

– Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a pofájukat!

– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.

– Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni, hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két hajdú között s ott fogták.

– Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.

S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára, vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében. -188-

– Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez amaz!

Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.

Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:

– Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő keringettét!

– Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a bőrödért letenni a negyven forintot.30) Merre van a tömlöcz? Hol van a tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!

A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz ajtót; «gyere ki Böske!»

– Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.

Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét, bármint huzódott is az hátra.

– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! -189- Még téged is üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!

S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.

– Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak fejve; tán éhen is vesztek azóta.

– Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.

– Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr, hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.

S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó» nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni. Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta! Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba: -190-

– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak. Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni; aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom. Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett; velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba, ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a tekintetes úrról?

– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat kenyér. Arra azt -191- kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.

– Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?

– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm én a -192- szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram: tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor; mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy fertelmes kicsi szarvas ördög.

– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok. Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre, «igaz-e, hogy az én uram ördöngős és istenkáromló? Ha hazudok, nem mondok igazat, az a kis ördögfiu mindgyárt el kezd bomlani ott a palaczkban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el». Én pedig csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram kegyes, istenfélő ember és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát amint ez alatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palaczkban magátul. No én is megharagudtam ám egyszerre: «ejnye, hogy az Isten büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?» s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz s aztán még egyet jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy soha se lesz abbul többet ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott ültem étlen-szomjan, a míg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy kiszabadítson. Igy csináltak belőlem világ csúfját.

Ekkor aztán kitört a sirás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt, de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél-kötényét tele sirja.

No ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! -193- mondá magában Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most következett még csak az örege.

A mint a ház eresze alá dugott kulcscsal felnyitották a konyhaajtót, a Böske, a ki elől ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt abból minden s elordítá magát.

Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a párnahajakat; szerencse, hogy a tens asszony a hímzett czihákat lehúzta róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.

– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! sivalkodék a Böske.

– De mikor az én ládámat is feltörték! jajveszékelt a szolgáló a száját befogó tenyéren keresztül; elvitték a négy vászon ingemet, gombos pruszlikomat, rázsa-szoknyámat, a deli-vörös kendőmet, pillangós czipőmet!

– No csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a görögnél magadnak mindent, a mit elraboltak tőled az én pénzemen, nekem meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat akarták kézrekeríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az álluk!

– No most csak takarítsd össze azt a sok tollat; mig én elmegyek a nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. Hát a Káró kutyám hol van?

– Az átkozottak! sopánkodék Böske. Bizonyosan zsirban sült ispongyiát adtak neki. Még ettül sem maradhattak.

Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba s azt mondá neki:

– S már most azt mondom Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged fognak be s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye tömlöczéből.

A postamesternél aztán összepakolta az irományait s mind a bekecse alá dugta; a bundáját is a vállára veté s egy pár szóval elmondva nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való meginvitálástól ismét megovta a helleborizmussal élés, a mihez elég egy tegnap sült zsemlye.

Mikor a Paprika Péter háza előtt végig haladt, egyszerre valami különös füttyentés hangzott a közelében s ugyanabban a perczben egy lökést kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körül nézett, senki sem volt közelében; egy élő lélek nem járt az utczán. Meg nem foghatta, hogy mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés? Hanem amint hazaért s odaadta a bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az uti sártól, azt mondta neki a Böske:

– Ejnye tens uram, ugyan már hogy tudta a tens uram kilyukasztani a bundáját itt az oldalán?

Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy ólom-golyó, Egy csomó irományon keresztül fúrta az magát; de valamennyit nem birta átütni.

Szélpuska volt az, a mit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be volnának fejezve.

Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe s nem szólt felőle senkinek.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)

Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!

A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.

Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.

Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.

Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?

A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle bútordarabokat, szekrényt, asztalt, -196- széket, ágyat, kanapét strázsál, a mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.

– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg utána löktek.

Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.

Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.

– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.

– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska, s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!

Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.

– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. Hát a vételár hol van?

– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája -197- is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.

Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.

– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.

– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni? a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!

– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio violatoris».31) Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába törik, magára vessen.

– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy «tumultus», lázadás.

– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. -198- Az igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt, szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.

– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no meg -199- az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34. t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők, a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével: «hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.

Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.

Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni. -200-

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac ideieebenn?)

Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve, czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek, egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után. Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.

A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.

Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg, kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s ki lesz váltva a napjára.

Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák -201- megnépesülnek: a jó czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.

Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.

Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.

A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s huzatják a maguk nótáját:

Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá tartoznék az evőeszközökhöz.

A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik asztalt.

«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!

– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.

Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok -202- körül lakó nemes urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.

De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.

Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és megszólítja gavallérosan:

Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való termet ottan.

– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe a pipáját a bicskei nemesnek.

– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám tajték és ezüst a kupakja!

– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára egy körmöczi arany van forrasztva.

– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk, mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi nótánkat.

Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá kezdi fuvatni a maga nótáját.

S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad; «nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani, hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy melyik ordítja le a másikat?

Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.

A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé, hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a csatajelszót:

Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»

E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.

Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé, mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az oldalbordáit. Meg se -204- hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a maga recsegő hangjával fölkiálta:

– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak! Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok; tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr; annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében, holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán «vivát reoccupatio!»

– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak tizenhét legény.

– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt mondanák, hogy tíz velenczei legénynek -205- nem volt kurázsija egy magába bemenni Szent-Endrére reoccupálni.

– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva; hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.

Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje, ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek. Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.

– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.

– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a nyakunkat.

Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a tengelyét, vagy belefordítják az árokba.

Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, -206- azokra Jupiter gondot visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó» csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét, hogy csináljon nekik magyar kávét.

Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani – borral.

Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök, erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.

Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.

– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog. Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes fiatalság.

Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a velenczeieket, meg a bicskeieket, -207- azok legelébb is egymás között fognak összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.

Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti diversio.

– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi, duzzogva.

– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.

Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.

– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?

Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve kegyes ajkaikról.

Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek előre a bicskei vitézek. -208-

Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az országúton neki Szent-Endrének.

Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.

Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.

A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a díszneve.)

E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz harczi népet kegyetlen ellenállásra.

– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a tréfán. -209-

A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.

Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a mulatságot.

A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett fogni.

Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan komandirozott felállva.

– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán neki a kapunak vele!

Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk. Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet képzelni.

Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.

Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség hátulról tört be a -210- várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba. Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a ki azt leirja, a mi odabenn történik!

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun, hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják! Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb, utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve, mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat, billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is, meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.

Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást. -211-

– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.

Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a divatból.

Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az, hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen jó mulatságnak veszi a dolgot.

A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:

E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig tudja felvinni az eredetét.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna.)

Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, a mit ők most itt csináltak.

Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harminczat, negyvenet a polgárok közül, a fél magistratust, kékre, veresre püfölni, még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik czivilizált országában sem menne tréfa számba. Képzeljük csak, hogyha Hessen-Casselben, vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen vígjátékot! -212-

A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött állú előljáró uraimékkal.

Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, a mit akarnak. Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jőjjenek; még megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kisérnék be. Mindjárt postakocsit rendelt magának.

Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált volna ott magában a puszta háznál. Úgy sem volt már mit strázsálni abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a husát a mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshusnak s a Ráby Mátyás borait megitták rá. Még sincs jó kedvük.

És épen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával vitte, a hogy majd meglátjuk nem sokára.

Megint csak a pesti Fehér Farkasban szállt meg, vesztére; pedig lám megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai Fehér Farkas jobb vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó tanácsot.

Ott átöltözött német gálába s felvitette magát gyaloghintón a várba, a helytartó-tanács elnökének palotájáig.

A mint belépett a várakozó terembe, valami ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna be. A tanácsbirák mind veres bagaria csizmát viseltek. S annak válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozó terem.

Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is ő excellentiájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek fel, a miket a tegnapi ütközet olyan csunyául megviselt, kinek a félkarja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a feldagadt félpofáját, -213- a melyikből a félszeme csak úgy pislogott elő. A kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik tanujeleivel külső formájukon.

Voltaképen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert a mint Ráby Mátyást meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést s szertelen jó kedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát ugyan nem érthette, mert mind ráczul beszéltek, a ki csak úgy törte is a nyelvet; az volt náluk a salonnyelv, az aristocratia nyelve; hanem a hangból, meg a taglejtésekből kivehette, hogy «no, jó helyre jöttél ide! Majd lesz itt neked kutya porczió mindjárt».

Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe s hátat fordított nekik és hagyta őket lármázni.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a henczegő lármát, a janitor jelenté, hogy ő excellentiája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a szemeikre lehúzták a véres kendőket, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni, hogy az csupa szánalom volt.

Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb volt, mint akkor.

Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó tömegen s nem látszott az arczán valami különös részvét a jajveszékelők iránt. Ellenben a mint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.

Kérem! ő excellentiája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer szokott az rajta megesni. Aztán «dominus frater»-nek szólítá Rábyt.

– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! most van kegyelmed az igaz úton! hogy a hazai törvények -214- értelmében szerzett magának statisfactiót! Hoc est rectum. Tessék besétálni hozzám – discuráljunk egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, a míg a tekintetes Kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig, szólt a vert hadhoz fordulva, elmehetnek, a honnan jöttek; a mit kerestek maguknak, azt megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!

Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán ő excellentiájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum III. 22. t.-cz. értelmében egészen legalis ütlegek voltak azok, a miket ők agybafőbe kaptak s ezt ki is adta nekik irásban, hogy az otthon levőket megnyugtathassák.

A Ráby Mátyást pedig ezuttal még le is ülteté ő excellentiája a belső szobájában.

– No látja, Kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is igazságot szerezni Magyországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy Németországnak valamennyi Landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak a dolgát ilyen rövideden, radicalisan és ilyen olcsón, mint a velenczei nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! már megint delátorkodott! már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom Ő Felségét, hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el.

– Ezúttal másféle rendeleteket hozok Ő Felségétől, mondá Ráby, ki jónak látta nem állani elő mindennel, a mit tud; Ő Felsége most csupán atyai kegyességének tanujeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország fővárosáról s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt. -215-

– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy zsinagógát építhessen a városban.

– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő mulva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak három emeletes házaik lesznek itt s látni fog a világ nem csak zsidó burgereket, de még zsidó nemes embereket is, prædicatumokkal és czimerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diætába is beviszik a bársony bugyogót, s száz esztendő mulva, horrendum dictu! – zsidó ablegatus fog az incliti status et ordines előtt a katholicus fundus religionis fölött perorálni. – Bihászman!

– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! Viszonzá Ráby Mátyás. A mit ő excellentiája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga is meg volt győződve, hogy a mit megjövendölt, annak beteljesülése tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.

– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?

– Sine dubio, folytatá Ráby, s mivelhogy épen az ablaknál állt ő excellentiája, ő is odalépett melléje, a honnan a Dunára és Pest városra lehetett látni. Látja excellentiád azt a nagy négyszögletű térséget ott a pesti város-erdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.

– Ő Felsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két contignatióra, kilencz udvarral, két ezer ablakkal. Nekem megmutatta az épület nagy tervét, a mit saját költségén készíttetett a főváros számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.

– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? -216- Tán csak minden embert oda akar csukatni ő felsége, a ki a patenseit nem tiszteli. Akkor kicsi lesz a ház!

– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt akarja Ő Felsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember, hát a kinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordatja Pest városából, még sem telik meg.

– Bihászman? olyan gyermekeknek az asyluma, a kiket az anyjuk kitesz az utczára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, a ki gonosz életet él. Az itt ekklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprüzik a városból.

– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy világvárosok közé emelkedik, a hol az egyeseknek és a tanácsnak másra van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel Pest is örökölni fogja azoknak a calamitásait.

– De hát hogyan legyen ebből a Pestből nagy város? azt nem értem. Bihászman? Ide jön a császár lakni?

– Kereskedő város? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a pestiek? – Bihászman? Van egy nehány timár, a ki bőrt készít, azt el is hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van itten filiáljuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágról, a tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát s azzal kereskednek, a mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra: de valami nagyobbszerű kereskedést épen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten. Soha se lesz Pesten kereskedés!

– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a kereskedő városok sorába emelni. Kész a planuma egy csatorna ásatására, mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.

– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.) Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom, hogy merre van Trieszt! Hát a Karst hegyén, Bihászman? hogy viszi fel a császár a csatornát?

– No de már, édes fiam, Kamarás úr, barátom, hallja kend! ha már nem tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd öcsém az őszhajszálaimat s keress ki magadnak valami más bolondot, a kivel elhitesd, hogy a Karst hegyét keresztül lehet fúrni s azon a tengert a Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!

– Hatvan millióra! Bihászman? hisz annyit tizennyolcz esztendő alatt vesz be a császár egyenes adókból Magyarországon. (Még akkor három millió háromszáz ezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)

– A pénzösszeg pedig már készen áll e czélra. Egy vállalkozó társaság alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a kivánt összeget előteremteni kész s akkor Budapest a tengerrel egyenes összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.

Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A világkereskedés lerakodó helye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, a mivel a franczia császárok Párist, a mivel a Pharaók Memphist, a Ming császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbevágott valósággá lehetett volna? -218-

– Micsoda? kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér. Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimærat? csatornát a tengerig Magyarország közepéből? Hogy azon keresztül a külföld kupeczei ennek az országnak minden zsirját és vérét kiszivattyúzzák? Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztítattni! hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat s a bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a szemét is kicsalják! Hogy a tengervize egészen Budáig feljöjjön, a Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkre nyomorítsa. Dejsz ebből nem lesz semmi!

Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt. Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy épen ellenkezőleg, azok az országok a boldogok, a miknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem nem hogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem ért azzal semmit; mert ő excellentiája azt vágta neki vissza, hogy igen is, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, a kik csalni tudnak, de az együgyüeknek ellenben az a veszedelmük. Lám a zanzibariaknak, meg az otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a benszülöttek még is meztelenül járnak. A világkereskedés útjában lábatlankodni nem olyan népeknek való, a mik egy tükördarabért, vagy egy pántlikáért odaadják a hizott malaczot; pedig a magyar épen ilyen! Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva czeglédi biró uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a czifra sujtást tetoviroztatni, mint az otahajtii kaczika; mert nem lesz neki más; a Szent-Domingóban a nádméz ültetményeket a néger rabszolgák helyett magyar parasztok fogják kultiválni, a kiket a földesuraik eladtak. -219-

E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr volt, a kinek mindig bejelentés nélkül lehetett ő excellentiájához belépni, s a ki csak hallgatta, aztán mosolyogva a nagy disputát, a melyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt felőle győzödve, hogy neki van igaza.

Végre ő excellentiája már nem is argumentált, csak cholericus kaczagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges képtelenségek irányában.

– Hahaha! még kanálist! Megiszom én azt! Hogy is ne? A tengert ide! Bihászman? «Tengerit» a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a kereskedés! Annak is csak a czinczárnak! A magyar nemes kardjából nem lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyukász, olajkáros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencznek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint buzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s punctum!

A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha a jó emberek egymás között czivakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is meg akarta kimélni ő excellentiája haragjától; aztán meg ő excellentiáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól, hogy ő vele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, a ki négy rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutralis terrenumra.

– Ejh, bajtárs, nem bizták mi ránk a national-œconomiát! Mondd el inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk egymással, hogy azt a hires computust csináltuk. Hahaha hahaha!

Itt valami jutott ő méltóságának eszébe, a min annyira nevetnie kellett, hogy kénytelen volt a himzett battiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből s abba temetni a nevetést. -220-

És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr? A Fruzsinka jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel. Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.

A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jó kedve azután is megmaradt.

– No, de beszélj a bécsi dolgokról valamit, barátom. Voltál a National theaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a czímszerepet?

Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken keresztül ütve.

Ráby Mátyás egészen felfogta a czélzást. «Tu l’a voulu, George Dandin!» – «Te kivántad, Dandin Gyurka!» Hiszen senkinek a története nem hasonlít a megcsalt, kidobott, kicsufolt George Dandin komödiájához olyan nagyon, mint a Ráby Mátyásé.

Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, a mit tett; de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót ne tegyen.

– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. «Neked» majd több időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben s megbirálni, hogy jól adták-e a czimszerepet?

A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott fenn Bécsben az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De a mint ő districtualis commissáriussá lett, akkor úgy fordult a szokás, hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az ő neki megadja a competens «kegyelmes uramat». Hogy felejtkezhetett el magáról annyira Ráby?

Ő kegyelmessége erre rögtön feszes positurába tette magát s a körmei hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett «agyiöt», úgy távozott el. -221-

– Ez valamiért megharagudott rád? mondá ő excellentiája Ráby eltávozta után a kegyelmes úrnak.

A mint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a postáról érkezett stafétákat, a mik az elnöknek szóltak.

– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt, mondá a titkár a districtualis commissariusnak; parancsolja, hogy a kanczelláriába küldjem, vagy átméltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: «ad personam» (személyesen).

Ő méltósága felvágatta a pecsétet a titkárral s aztán elővette az aranyfogantyús lorgnettejét és kényelmesen neki dőlve, olvasá a kapott levelet.

Hanem mire végig olvasá, már nem ült, hanem állt és csak a pirosítónak köszönhette, hogy el nem sápadt.

– Méltóztassék ezt olvasni, hebegé zavarodottan; a császár azt irja sajátkezüleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.

– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis commissarius a helyedbe.

– De én értem. Most már «dominus frater», elég időd lesz magadnak megitélni, hogy jól adják-e a National Theaterben – a Bihászman – Dandin Gyurkát?

Ő excellentiája pedig elővette a tubákos pixisét s teleszórva burnóttal az orrát, száját és mellényét, az mondá neki:

– Ez nem kis kutya, a ki csahol: – hanem nagy kutya, a ki harap! – Neked már leharapta a nyakadat! Bihászman? -222-

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti «Fehér Farkasba» szállni, a helyett, hogy a budai «Fehér Farkast» választotta volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, a mint a helytartó tanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfa-illat, a mi a városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott még abban az időben a mostani bűzös «ördögárok» helyén gyönyörű szép patak folydogált, a mi a Zúgligetből eredt; azon volt a városnak egy derék négykerekű malma, a melyben egyuttal tejgazdaság is volt; ott Ráby Mátyás kapott volna a piros pozsgás majorosnétól jó friss tejet, puha czipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott épen akkor nyilt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, a ki őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király kútjáig, a mihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került volna vissza a Fehér Farkashoz, a markát teleszedve mezei virággal s aludt volna utána fölségesen.

Egészen másképen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti «Fehér Farkast» választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most, hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori vendég-fogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre. Ki -223- a városerdőbe, a hogy akkor a «liget»-et nevezték. Ott pedig akkor is annyi por volt már, mint most.

A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán hivta vissza a császár, s a kit helyébe kinevezett: A..y P. egy szigorú, komoly ember volt, ki maga is nagybirtokú úr az országban, a hivatalt csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan, hűséges. És a mi fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.

A mint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos vádjai folytán, a szentendrei magistratust felfüggeszteni, új biró- és tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi tanácsbeliek elüzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbirák előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letett nótárius a nagy kincses ládához vezető befalazott nyilást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja fedezni a pópa a másik bejáratot, a miről csak neki van tudomása, ahogy ez iránt Rábynak igéretet is tett.

Ha egyszer aztán a nagy kincses láda fel lesz fedezve, abból először is a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban, meg az izbegi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára s azt mondják neki: «nézd, ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság visszatért a földre, ime megtéríti az elvettet». Micsoda evangeliumi hirmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettől a gyönyörtől! Ő neki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott minden jutalomról s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbizatást, ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt -224- tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát ahhoz kapott volna majd kompanistákat, a kik vele a felfedezés fáradalmait s a jutalmat is megoszszák; de mikor minden ember előtt azon kezdte, hogy «gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg semmit!» hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda kölcsön a tenyerét.

S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy boszúállásnak a gyönyörüsége is. Mert az a nagy láda nem csak az eltitkolt kincseket, hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellentiás és tekintetes urak közül kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? kinek meg csak az ezüst sarkantyúja van oda csukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És mindazok, a kik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, a kik törvény elé állították, megcsúfolták, a szivében késeiket megforgatták, maguk kerülnek a vádlottak szégyen-padjára s bármilyen magasan hordják is a szarvaikat most, ő ezeket mind le fogja törni!

E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti város-erdő nyárfás útjain. Még akkor csak jegenye, meg szilfa volt ottan; az első ákáczot csak húsz évvel később, s az első platánt csak ötven év mulva ültették el Magyarországon.

Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, a mit néhány órával az előtt a budai várból mutatott ő excellentiájának, azt a füzfákból szegélyezett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak a felmérésével; utászok vertek le czölöpöket, az első kapavágást tették az új épülethez.

Vajjon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év mulva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s alkalmatlanná válik tovább -225- fejlődhetésére? Vajjon álmodott-e róla kalandozó lelke, hogy a «Neugebäude»-nak még története is lesz valaha? és minő története.

Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító? Hát hisz ép annyi joga volt itten sétálgatni, mint ő neki. Tisztességes pesti nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld hosszú mentében, nagy leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarka virágos lajblit s épen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt s hozzá háromszögletes kalapot. Az óraláncz a rajta lógó carniolgombbal a nadrághasítékból csüggött elő, ugyanonnan túl felől, a symmetria kedvéért, a tarka zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálcza volt. Az arcza azt a kifejezést viselte, a mit az ostobaságból consequenter kifejlődött bölcseség kölcsönöz az olyan embernek, a kinek mindig igaza van s a ki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén kiborotválva, a mi magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt. Hanem az anyanyelve német volt. De még minő német!

Ráby viszonzá a «gun Tóg»-ot udvariasan s ő is mondott rá valamit németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet alaposan tanulni kell. «Tész kapir ma ned» mondá a jámbor polgár, s attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, a mit a másik beszél.

– Hát tudja az úr, hogy mi lesz oda építve, a hol az a sok inzsellér okumlál most?

Ráby kiváncsi volt rá, a leghitelesebb kutforrásból értesülést venni e felől.

– Nohát persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi pesti polgárok folyvást a győri polgárok miatt?

– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillag-vizsgáló. Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Már pedig a mi jó Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.

Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak egyetlen egy fœminini generis holdfertály van közbe szúrva; példának okáért, mint májusra volt irva: «Aura immutata,
Pluvia rigata,
Temperies grata,
Pluvia calida
Vivifica,
Nubes densa,
Caligo tenebrica.»
-227- Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugy-e, ezt nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek gabona-kereskedők, a kiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság legyen, az ő buzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek disznókereskedők, a kiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek, hogy a kukoricza felvehesse magát s a sertések a nagy hőségtől torokgyikot ne kapjanak; azok meg mind zugolódnak a miatt nagyon.

– No hát már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk van nekünk pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillag-vizsgáló tornyunk, a hol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, a milyen nekünk kell, nem Győrnek.

Elmondta, hogy miért sétál ő most itten? Azért, mert itt csinálatlan utakon lehet járni, a mi jól esik az embernek. A mióta odaben a városban behozták az utczák kikövezését, az embernek nincs kedve az utczára kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, a ki maga német suszter; annálfogva, hogy a német suszter-czéhet a magyar csizmadia czéh fölé kerítse, elkezdte az utczákat kiköveztetni. Igy aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken czipellőben is lehet lépkedni.

Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalább is a magyar csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.

Ez alatt hogy «magyar» – «német» pedig nem kell valami nemzetiségi kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. -228- Emlékezem én még gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes dandáraira. Sok zsinoros mentés dalia egy szót sem tudott magyarul, viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott, mely a «nix tajts»-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.

Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Az az hogy: bocsánat a czimzésért, még akkor nem lehetett a polgár-«társ» czímet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a «polgár» czím száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendarium-csináló ellen panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan «Phœbus fervificus»-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte s úgy tartotta az arcza elé napernyőnek, a mit csakhamar Ráby is utána csinált.

A sétálás közben aztán elértek a «bimbós házhoz». Az már száz évvel ezelőtt is megvolt.

– Nem térünk be a Botzenhajzliba? szólt a Ráby Mátyás kisérője. Itt kapni ám fölséges duplasert.

Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi «gebranntes»-t és «gebräutes»-t.

Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott volt), hogy nagylelküségét bebizonyitsa.

– No azt is fölségeset kapni itten! bizonyítá a derék férfiu. Hát várjon itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli sert, az úrnak meg küldök jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az Illés kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés kútnak a hírét? olyan víz nincs több a világon. -229-

Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a friss víznek nagy barátja.

A mint a polgár bement a bimbós házba, nem sokára utána kijött onnan egy kis leány s hozott egy fatálczán egy nagy czinpoharat. Még akkor a csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.

A kis leánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult beléjük, a míg a poharat felhajtotta, úgy, hogy csak akkor vette észre, hogy annak a víznek valami keserű ize van. A mint aztán az ajkáról levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami fehér salak van.

– Igen a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, a mit a markomba nyomott.

Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadia-mester; hanem felbérelt orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.

Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé, mintha tíz akós hordóvá dagadna; – csak annyi ereje volt még, hogy egy gyaloghintóig tudott elvánszorogni s a hordároknak megmondhatta hová vigyék? A Fehér Farkasba már eszméletlenűl vitték fel.

S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vizzel.

De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, a mint azt a nagy veszedelmet meglátta. Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a mérget, tormát reszelt, azt -230- a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, a mit otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszinű üledékből, a mi a megoltó sajtár fenekén szokott maradni s azt kanállal beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt neki. Pedig a paraszt leányt nem tanította senki chemiára. Aztán arról is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát rakott rá, aztán oda ült az ágya mellé egy pálczával, s a mint a nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap reggelig s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.

Dehogy nem küldött. A hány pinczér, házi szolga volt a vendéglőben, azt mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa, meg a városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy ő neki a város statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilegiumban találta mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.

Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyülöletessé volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos, a ki segélyt nyujtson neki.

Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény paraszt cseléd!

Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék embernek: «Moltzer János». -231-

Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés könyhullató könyörgésére adta rá fejét, hogy hozzá eljöjjön s őt az életnek visszaadja.

Hanem a derék sebészt, a ki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az országból is.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének charadái fölött.

Vajjon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? a megtámadott tanácsbiráké-e? vagy a hivatalától megfosztott udvaronczé? vagy megszökött feleségeé? – Nem találta ki.

Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson, meg a Böske cseléden kívül.

Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Ábrahám, Avakumovics uraimék, a rácz pópa; – hát a háladatos nép?

Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban? de az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de akkor épen jó izűen aludt az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden embernek a beteg háborgatását.

Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó -232- Böske egy tányérka góherrel lepte meg a lábbadozó gazdáját.

Böske azt hazudta, hogy Szent-Endréről voltak itt az ismerős gazdák, azok hozták. Pedig voltaképen ő maga vette azt a béréből.

– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? zsémbelt rá a lábbadozó. S aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt, se rácz, se zsidó, se úr, se paraszt.

Ekkor meg azért haragudott meg Ráby, hogy ez hazugság! Bolond beszéd. Ez világos fillentés.

Erre aztán a Böske ríva fakadt, hogy ő neki nem akar hinni a gazdája s aztán elmondott neki mindent a maga védelmére. Hogy az emberek milyen rosszak! szántszándékosan kerülik a beteget. Félnek tőle. Minden rosszat reá fognak. Azt beszéli apraja-nagyja, hogy az ő ura megérdemelné, hogy lenyakazzák, mert el akarja adni az országot. A postamester is azt izente, hogy nem mer idejönni hozzá, mert fél, hogy meglátják, s hogy ha meggyógyul az úr, csak menjen fel Bécsbe, itt ne maradjon ebben az országban.

A jámbor cseléd igazat beszélt. Rábynak olyan veszett neve volt már költve, hogy azt az excellentiás uraktól le a suszter-inasig mindenki csak szidalmazta. Hanem ő azért mégis úgy megharagudott azért az őszinte felfedezésért a Böskére, hogy rögtön elkergette a szolgálatból. Kifizette neki az egész esztendei bérét, de egy óráig sem tűrte meg őt tovább maga körül.

A ki olyan munkára vállalkozik, mint ő, annak nem szabad azt meghallani, hogy mit suttog odakinn a haraszt? mit csiripelnek a háztetőn a verebek? Annak menni kell a maga útján előre, a maga terve szerint s nem tekinteni -233- a háta mögé, nem látni meg a fintor pofákat, nem venni magára az utána kiabált gúnyneveket, szidalmakat, nem jegyezni fel, hogy mi volt az, a mivel most hátba hajították: sárgöröngy, záptojás, vagy rohadt alma? Mert a ki ebben válogat, annak nem való az ilyen kísérlet. A nép jótevőjének lenni! Vasfej és rinoczeros bőr kell ahhoz. – Azért igen jól tette, hogy eltávolította magától azt az egyetlen utolsó cselédet is, a ki bolondos jóhiszeműséggel behordta neki, hogy mit beszélnek felőle odakinn a hetivásárban.

Most aztán olyan egyedül maradt a világon, mint a fészekből leesett meztelen fiaveréb.

A mint annyira összeszedhette magát, hogy a szobát elhagyhatá, rögtön felvitette magát Bécsbe. Ezuttal nem gyors paraszttal utazott, azt nem állta volna ki, hanem borszállító hajon, a mit lovakkal vontattak fel Bécsig. Eltartott az odáig utazás nyolcz napig. Hanem annyit nyert vele, hogy a friss levegő a vizen egészen talpra állította; mire Bécsbe ért, a megsoványodáson kivül semmi sem tanusítá a kiállott nagy veszedelmet.

Elmondta a császárnak, hogy mi történt vele? A császár azt tanácsolta neki, hogy senkin se kereskedjék a megmérgeztetése miatt, mert ha a vármegye elé viszi a dolgát, «dann sind Sie gefroren!» (ipsissima verba). A helyett adott neki utasításokat és intimatumokat minden dicasteriumhoz, és legnagyobb szigorral sanctionált oltalomlevelet minden bántalmaztatás ellen.

Az új districtualis commissariusnak meg volt parancsolva, hogy egy «mixta deputatióval» menjen ki a helyszinére s Ráby Mátyásnak a vádpontjait az elé terjeszsze.

A «mixta deputatióban» a karok és rendek tisztviselőin kívül előkelő katonatisztek is részt vettek. Azoknak egyike volt Lievenkopp (most már őrnagy, a ki azóta csakugyan -234- örökölte a gazdag nagynénjét s kifizette hitelezőit az utolsó inggallér-varrónőig becsülettel). S a katonákkal nem lehet olyan könnyen komédiázni.

A mint Ráby Mátyás visszatért Budára s a kerületi biztosnak átadta a császár parancsát, rögtön tudtára adatott a szentendrei præfectusnak, hogy ez s ez napon a bizottság meg fog érkezni, és Ráby Mátyás feladása nyomán nemcsak a városi tanácsháznál, hanem az uradalmi præfecturában is vizsgálatot fog tartani; tehát a szerint történjék az intézkedés.

Ugyanakkor a városi tanács, külső és belső, újból fog megválasztatni. Erről a választásra jogosított telkes gazdák és egyéb polgárok tudósíttassanak, s hogy mindez szép rendben mehessen végbe, kétszáz lovas katona számára szállás készíttessék; mivelhogy egy egész dragonyos escadron fog ez alkalomra odaküldetni. Ez az utolsó biztatás tette meg.

A parancsolat vétele után gyorsan futtatott a præfectus úr a nótárius után. Még a porczellán pipáját is összetörte, olyan méregbe jött, s a bársony-sipkáját úgy odaverte az asztalhoz, hogy leszakadt róla az ellenzője.

– Odavagyunk falustul! jajveszékelt a præfectus, mikor a nótárius urammal együtt maradt. Most lesz még csak, a mi lesz! Jön a mixta-deputatió. Nyakunkon a filiszteusok. Az az új districtualis commissarius olyan, mint egy fakutya; beszéltem vele, azt sem mondta, hogy «servus». Mindenre csak azt mondta, hogy az instructiói szerint fog eljárni. Hiszen jó volna, csak én adnám neki az instructiókat. De még jobban félek a katonától. Csak ezt a Lievenkoppot ne küldték volna rám! – Hoztál köpönyeget?

– Az a baj, hogy jó ismerős! Dagadjon meg! Nagyon is ismeri a házam táját. Belém lát.

– Aztán egyszer-másszor úgy tudom kölcsönöket is fogadott el a præfectus úrtól. -235-

– Az a baj, hogy visszafizette. Alig van két hete, hogy megküldött mindent az utolsó aranyig. Soha se hittem volna, hogy katonatiszt olyan jól emlékezzék arra, hogy kinek mivel tartozik? de bár ne emlékezett volna rá! Hej drága aranyok lesznek ezek nekem! – Soha sem történt az még velem, hogy valami deputatus én nekem küldött volna aranyokat! – Romlik a világ! – Hoztál-e köpenyeget?

– Láttál bizony, ebanyád, de nem ettél belőle. Tudod-e, hogy mit izent a commissarius? Azt, hogy annak a gézengúz Rábynak a feladásai folytán a legszigorúbb házmotozást fogja végrehajtani nem csak a tanácsháznál, hanem a nótárius házánál, meg nálam is. Felhányatja az egész kastélyt. – Hoztál-e köpönyeget?

– Nálatok nem, mert ti jól eldugtátok a magatokét, de annál könnyebben kézre kerítik én nálam az én ládámat.

– A Rábynak nem, hanem a Lievenkoppnak. Mintha előttem látnám s a füleimmel hallanám, hogy mit beszéltek egymással, mikor odalenn spacziroztak a labyrinthusban. Csak hogy elvetesse magát a kapitánynyal, bizonyosan elmondta neki, hogy «van ám az én bátyámnak egy ládája, tele obligatiókkal, az egész vármegye, a dicasteriumok, meg az udvari cancellária mind benne van abban. A nagy uraknál kinn levő pénzei felmennek százhúsz ezer forintra.» Ilyeneket szoktak a kisasszonyok beszélgetni a gavallérokkal, mikor egyedül maradnak. Aztán bizonyosan, mikor egyszer-másszor az ember nem -236- küldhetett neki mingyárt pénzt, a mikor meg volt szorulva, hát azt is elmondta neki a Frunzsinka, hogy most a bátyám nem küldhet, mert ez meg az a tekintetes úr nem adta még meg az interest. A Lievenkopp bizonyosan tud már mindent. Ha pedig megkapják nálam azt a sok contractust, mi egymást: egybe kérdőre vesznek, honnan szereztem tíz esztendő alatt azt a sok pénzt? mikor idejöttemkor még a magam birtokára is auctiót szedegettem fel? S mit mondjak? Kincset találtam? Ha pedig én belekeveredem a csávába, kendtek mind utánam potyognak bele. Mert azt minden ember tudja, hogy fél alma nem terem a fán. Hát ha az egyik felét megtalálták valakinek a zsebében, a másik felét is megkeresik a másiknak a zsebében.

– Hiszen ezen nagyon könnyen segíthetünk. El kell dugni ezt a ládát úgy, hogy ne találják meg.

– Azt bolond nélkül is tudom. De kire bizzam, hogy dugja el? Hiszen minden ember gazember már. Hajdú, cancellista, ispán, sáfár, ha rábízom a kincsemet, a mint azt megtudja, hogy egy harmadrésze a feladót illeti, rögtön elárulja. Ha magam viszem valahová, pinczébe, padlásra, vagy az üvegházba, meglátnak, és így megtudják, hogy odadugtam. Mind spion az egész világ! Csak mi ketten vagyunk még becsületes emberek, Kracskó öcsém.

– Semmi baj. Majd eldugom én azt a kis ládát, úgy, hogy itélet napig sem talál rá senki.

– No hát akkor most eredj haza, aztán megint gyere vissza, de köpönyegestül gyere be. A köpönyeg alatt hozz valami üres ládát, hogy lássák a népek, hogy hozasz valamit, aztán hogy mikor elmégy s látják, hogy elviszesz valamit, ne gondoljanak valamit.

Kracskó Mátyás úgy tett, a hogy Zabváry úr utasítá, elment s visszajött köpönyegestül, valami üres czéhládával. -237-

Zabváry úr már akkor készen tartá a maga ládáját, a mit erősen lepecsételt mind a nyitjánál, mind a nyolcz sarkán.

– No hát itt van. Tedd el, de jól. De olyan jól még se tedd el, a hogy mondtad, hogy itélet napig ne találjon rá senki; hanem, hogy nekem ezt megint előadd, amint a mixta deputatió elmegy a nyakunkról. Aztán tudod, adj róla nekem egy sor irást, hogy ez s ez ládát tőlem átvetted, s azt nekem visszaadni tartozol, mihelyt én előkérem. Mert hát tudod, hogy rossz a világ. Nincs már benne több becsületes ember, csak mi ketten; de mi ketten is nagyon jól teszszük, ha kötve hiszünk a komának.

Kracskó Mátyás megírta a reversalist s aztán köpenyege alá vevé a kicserélt ládát a veszedelmes obligatiókkal, elvitte azt magával, s el is dugta azt úgy, hogy semmi commissió rá ne találhasson.

Amint a határnap elérkezett, melyen a vegyes bizottságnak ki kellett menni Szent-Endrére, Lievenkopp azt izente Ráby Mátyásnak, hogy jó lesz neki egy órával későbben indulni el, mint a commissió tagjának, de semmi esetre se korábban.

Természetes, hogy nem fogadta meg. Csak azért is korán hajnalban indult el, hogy ő legyen ott elébb.

Szerencséje, hogy más embernek is volt rá gondja, nem csak saját magának. A szent-endrei határban szemközt találkozott egy vadászó emberrel, a kiben nagy csodálkozására Leányváry urat ismeré fel, a kirilájzumáról. Soha sem szokott az öreg úr vadászni, vajjon mit vétettek neki épen mai nap az ártatlan nyulak, hogy fegyveres kézzel támadjon ellenük?

– Te rád vadászok, öcsém. Szállj le csak abból a hintóból, aztán gyere velem egy kicsit discurálni. Nem szükséges a kocsisodnak a szájunkba bámulgatni, a míg beszélgetünk.

Ráby megtette, hogy leszállt a kedvéért, s akkor aztán az árokparton együtt sétálgatának előre, míg a kocsi lassan döczögött utánuk.

– Ezt a szemrehányást ugyan nekem kellett volna elébb intéznem urambátyámhoz. Egész nagy súlyos betegségem alatt ajtót se nyitott rám.

– De furcsa beszéd! Hát nem oda lett állítva az ajtód elé egy hajdú, a ki valahányszor hozzád akartam menni, mindig elutasított, hogy nem szabad hozzád menni másnak, csak a doktornak.

– Hát bizonyosan nem a Krisztus koporsója mellett elaludt római lictorok egyike, hanem Pest vármegye hajdúja.

– S hogy mert az én ajtóm elé hajdút állíttatni a viczispán? Hogy nem mondta ezt meg nekem a Böske?

– Hát úgy, hogy a Böskének több esze volt, mint a tordai malacznak. A leány kivette a hajdútól szépen, hogy miért strázsál ő ottan? Annak az volt utasításul adva, hogy vigyázzon itt egy emberre, a ki őrült, s ha egyszer az szaladni akar, fogja meg és kösse meg. Már pedig a bizonyos, hogy ha te neked a Böske megmondja, hogy itt egy hajdú bertáfol az ajtód előtt, te, a milyen nervozus a beteg, rögtön kiugrasz az ágyadból, s in puris femoralibus szaladsz ki az udvarra, a hajdúval birkózni. Az pedig erős ember, te gyönge reconvalescens; megkötöz, bevisz az ispitályba mint futó bolondot, a honnan azután, a kit mint félbolondot vittek be, csak mint egész bolond kerül vissza. Hát ezért nem szólt neked a Böske. -239-

– S hogy haragudtam érte a szegény leányra. Meg az egész világra. No hát jól van. Kibékültünk.

– Nem, a jó barátaiddal. Az ellenségeiddel elbánnál már tudom, hanem hogy a jó barátaiddal hogy jösz ki? Azt nem tudom. Értsd meg a dolgot. Azt a tíz hetet, a míg te betegen feküdtél, nem hagyták potyába menni birák uramék. Jöhetsz te már a császári parancscsal, hogy új biróválasztásnak kell végbemenni. A te néped megint azt a magistratust fogja megválasztani.

– Semmi sem lehetetlen. A nagyszájú kolomposokat, a kik a népnek eddig szavukat adták, jól lekenyerezték. A te négy rácz barátod mind megkapta a maga illetőségét s most már azokra ne számíts. Biró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram nem sajnálták három hét óta csapra ütni a boraikat; minden nap eszem-iszom volt a városban. Nincs már olyan áldott jó ember a földön, mint a mostani tanácsbeliek. A szegény embereknek mind kenderföldet, kukoriczaföldet igérgettek a jövő esztendőre, s a szőlős gazdák közt kihirdették, hogy az idén nem szednek se dézsmát, se porcziót, ha ők maradnak meg. Tégedet ellenben úgy eláztattak a nép előtt, hogy nagy szerencse lesz, ha a bőrödet szárazon elhozod közülök. Elhitették velük, hogy «te adórectificáló» vagy, a ki azt igérted a császárnak, hogy Szent-Endre az eddigi hatezer forint helyett jövőben harminczezer forintot fog fizetni. Hogy ezért kutatsz olyan nagyon a város jövedelmei után. Dühös rád az egész nép.

– Barátom! a nép mindent elhisz, csak sokszor és többen mondják előtte. Hát azt nem elhiszi, hogy a garaboncziás diák hozza a jégesőt? most te vagy a garaboncziás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta Szent-Endre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne. -240-

– Úgy-e? A szegény izbeghiek. No azokat, az igaz, hogy nem lehetett tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mind a Sion hegye; s nem vették be a gebulát 32). Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki. Negyednapja, épen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el kell menniök a pomázi útat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jőjjön egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbeghiek közül több gazda ellene szegült a parancsolatnak s a kényszeríteni akaró drabantokat kisbiró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat befogták, felkisérték Pestre; a többieket pedig felczitálták tanúknak s ott tartják, a míg a biróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te izbeghi híveid ezuttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsod adom neked, hogy te most addig a városba be ne menj, a képes feledet megmutogatni, a míg a katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt fogod tenni, a mit megmondtak, hogy ne tégy.

Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg épen erre dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.

– Dehogy nem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg bátyám! Láttam én már karón varjút! -241-

– De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) No hát eredj! De csak aztán visszajőjj.

Ráby sietett a szekeréhez vissza s jó borravalót igért a forspontosának, ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.

Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve kapubálványostul együtt. A házáról még a vas ablaktáblákat is lelopták a távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva nyitva volt, s a konyhája polczán fecskefészkek voltak rakva. Ezuttal csak a fecskék, meg a verebek occupálták el a tanyáját.

Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piaczra. Oda volt ma reggelre parancsolva a népség tanács-választásra.

De már útközben mindenütt gyanus symptomákkal találkozott. Tóth Pál, a szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, a kik ezuttal a hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, a mint őt meglátták, behuzódtak a házba. Egy pár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó oldalára az utczának, s úgy tett, mintha soha sem látta volna. A piaczon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, a tanácsház kapuja fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal birt.)

Mingyárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok az ő hívei, a kik annyit jártak hozzá, szivére kötni a szegény kizsarolt nép ezer panaszait. Itt van ni ez a kék ködmen, a mire a zöldfoltok vannak varrva fehér czérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demosthenes. Máskor, mikor meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe kalapot emelni előtte. De még csak útat sem nyitnak előtte, s mikor megszólítja őket nyájasan: «édes felebarátim!» elkezdenek morogni s egymásnak a szűrét rángatják. -242- Ő annak a vezér kolomposnak a kezét nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól hozzá s az ráczul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek csak ráczul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető mozdulatokkal kisérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyan azt az ágról szakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, a kiért küzdött, szenvedett, a kit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten hadonázni az orra alatt és hallja annak a szidalmait, a ki a ruhája szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!

Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen fel volt fordítva, elhitették vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se hiányozzék az «ecce homo» jelenetből, még azt is meg kellett látnia, hogy üvölt «hozsánnát» a nép Barabásnak. Kracskó nótárius a tulsó oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető veszedelemből.

Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna, ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét, félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a commissió összeül s hivatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd megteheti, a mi kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, a kik bizonyságot tesznek.

Ráby haza hagyta magát kisérni. Mást úgy sem tehetett. Ott aztán az üres szobában volt ideje alá s fel sétálni és gondolkodni a világ állapotján.

Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen gombot. Egy kis rézgomb volt oda -243- szorulva két padlódeszka hasadéka közé. Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a gomb. Azt is tudja, minő alkalommal? Mikor itt sirt előtte az asszony; s aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a háladatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni! Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével, minden jóságával. Most pedig maradt belőle az a letört fülü gomb. És az édes nép azt kiáltja rá: «feszítsd meg! Nekünk Barrabás kell!»

Jön a katonaság. Végig vonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp, meg Petray benéznek az ablakán, s tán mosolyognak is.

Azután elcsendesül az utcza s kezdődik valami határozatlan lárma; a piaczon összegyült nép zaja, a mi a távolról hallgatóra olyan izgatólag hat. A perczek örökkévalóságnak tetszenek.

Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kiséretében jön a kisbiró Rábyt meghívni a tanácsházhoz.

– Megválasztották ám biró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind újra! Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbiró.

Ráby haragba jön a miatt, hogy minek küldtek érte katona-kiséretet. Ő fegyveres kisérettel nem megy végig az utczán. A kisbirónak vissza kell szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.

S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé. -244-

Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezuttal szótlanul utat nyitott előtte. Különben a piacz közepén felállított dragonyosok karélya is respectust tartott ezuttal.

Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A sűrű opalizáló gőzből úgy tüntek elő az egyes alakok, mint a tengeri csodák a viz fenekéről. A terem tömve dugva, s minden arcz rákká főve az emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva. Láthatja az arczkifejezésekből jól. Közönyös arczot csak kettőt talál, az elnöklő districtualis commissáriusét, és Lievenkoppét. De ott vannak aztán Laskóy táblabiró, Petray szolgabiró és Zabváry præfectus, a kikről tudja, hogy egy kanál vizben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a Zsidrák-Mizsák-Abednégó kemenczéjébe beesik, az ájulás környékezi.

Legelső dolga, ünnepélyesen protestálni a megejtett biró- és tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbeghi nép erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését indítványozza.

Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely folytatását találja kinn a piaczon. S a mi tán meghiusított volna minden további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonaság trombita-szava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgy, hogy az elnök kimondhatá, hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő, s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.

Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az irományait s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva okiratokra és tanuvallomásokra. Mind ez nem történt meg a nélkül, hogy az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna. -245-

Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, a mit már minden gyerek tud, hogy a vaczkor, ha megcsipi a dér, hát megpuhul.

Az ő négy tanuját mind megcsipte a dér. Avakumovics uram nem tudott már semmiről, a mit ő neki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a dologban. A nagy kincses ládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak mástól hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem tudott ez többé.

A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna tudni, ha lehetett volna.

Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az összegyüjtött portiós könyvek. Ezek ellen védje magát a tanács.

Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magistratus nevében előadja a védelmet.

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus; ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó babkáját is kicsalja a tarsolyából s a -246- nép véres veritékén hízik. (Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett rajta látni.)

S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.

Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.

Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben mosolyog.

A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló szidalmazott alak csak mosolygott reá.

– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a promenádon…

De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel ne kaczagjon.

S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott, a két kezével előre kapott, -247- a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak, hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett, mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.

Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a szivének irányozták volna.

(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby önéletirásának a 190-ik lapján.)

A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.

Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.

Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két fülénél fogva, úgy unszolta:

– De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!

– De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?

De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a legközelebbi itéletnapig.

A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry úr, Rábynak rohanva.

– Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a gyilkost, a ki megölte a nótáriust! -248-

– No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva. Még más is van a házban, nem csak az urak.

«Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag, Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»

– Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének, azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.

– Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.

Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott postamester nagybátyjával.

– No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt. Lőttem egy nyulat.

HUSZONHATODIK FEJEZET.

Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. – Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt; s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.

Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.

Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna, három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.

Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra, maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle. -250-

Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.

Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják, hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert csinált.

Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj ide közénk harmadiknak!»

Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az elszöktetőjére haragudjék.

– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten, nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.

– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.

– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás, tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?

– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat küldözni a dicasteriumok ellen?

– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.

– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék Ráby Mátyás.

Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor közé s odakinálta azt neki.

– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.

A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék egyet velük.

Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:

– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva, hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi deteneáljam.

Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.

Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes -252- szinű lett; a haja ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta magát a padlón.

Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel aztán be volt csapva minden ajtó.

Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik el magukkal.

Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok, de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre juttatja.»

A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára. Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.

A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda a porkolábnak:

Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját, lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit, megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják, hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak a békóit Rábynak a kezére, -253- lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas kinálgatás nélkül belökte.

Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»33).

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev visselth dolghai.)

Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.

Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam, könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb. Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál. Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy tizenkilenczedik -254- is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.

Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.

Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a «rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)

Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind oda bámult a szeme közé.

– No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában? öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra, még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy mi jó hozott ide?

– No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!

– Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!

Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a lelket.»

– Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.

– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.

– Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt köztük a gyilkos.

Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet, hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.

Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik, csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés, hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, -256- hát akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét, s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.

– Azt nézegeted úgye fiacskám, hogy melyik szögletbe kvártélyozd be te magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem adja a maga helyét éjszakára.

Az a Pápis egy kis törpe czigány volt. Vén legény lehetett már, de még a haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan fehérek, mint az elefántcsont.

– Gyere hát ide Pápis! kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a többieknek a lábai alatt s a Ráby szeme közé mosolygott.

– Ne félj Pápis! megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka kutya. Hát hogy adod a helyedet?

– Hiszen te derék czimbora vagy fiacskám! kiálta Csajkos, a bagót a szája tulsó felébe tolva át a nyelvével. Bár csak soká itt maradnál közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a faltúl, te rajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán még egészségesebb.

Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak s egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.

Ráby felnézett s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásról két láncz csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztül dugva, azon a két rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, a miben a rabok esténkint a vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen használható a rabok számára.

Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber fedelét, s belebújt egészen.

Most újra felhangzott az a chorusban röhögés, épen olyan gyanus rögtöni félbeszakasztással.

– Jaj be együgyü kópé vagy te még fiacskám, szólt Csajkos, megczirógatva a Ráby orczáját a szurtos tenyerével. Paplanos ágyban fog a Pápis hálni az éjjel!

– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő azt mindig, a mikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a szegény-legény, ha odafenn vallatják? Hát a te kedvedért ma is megteszi; -258- aztán ha levelet akarsz valakinek irni, az elviszi azt oda hűségesen. Aztán ha pénzt biznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide és átadja. Nincs a császárnak olyan hűséges kurirja, mint a Pápis!

Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná József császárral!

– De hát mivel irjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a legkisebb darab plajbászt is.

– Lesz itt mingyárt egész cancellária, monda Csajkos. Csak te fordulj addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.

Úgy sem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt a helyet, a honnan előkerült a tinta, toll és papiros.

Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztül ásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, a miket beszerzett Pápis. Egy nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment. Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre semmit. A másik kő helyén, a mit megint ráspolylyal törtek apróra, volt aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az irószereket is.

Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú legény letehénkedett elébe négy kézláb s annak a hátán irta meg a levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről tudósítá.

A kis czigány kinyujtotta a kezét a cseber takarója alól s átvette a levelet. -259-

A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy rosz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.

A hatórai őrváltás után, a mint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcs csörömpölés: a porkoláb jött a tömlöczöt megvizsgálni, meg a raboknak kiosztani a kenyérporcziójukat.

Valamennyinek megvizsgálta a lánczait, nincsenek-e átfürészelve? A Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén lábán, mintha ki tudja mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta volna. Azután odanyujtá neki a fekete kenyérdarabot.

De ezalatt, a míg a porkoláb Ráby lánczait vizsgálgatta, két rab leemelte a csebret a karikákról s egy pillanat alatt benne volt abban, a födéllel letakarva a kis czigány.

A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kisérete mellett, haladt vele a kút felé nagy lánczcsörömpöléssel. Hogy fog ezen az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mind hiába törte a fejét.

Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.

Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van? Bejárhatta lelkével azt az egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte, elkezdve a nagy gyüléstermeken, az archivumokon, a hivatalszobákon, a fiatalság pipatoriumain, egész addig a kis czukorillatú szobácskáig, a hol az a szelid rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy -260- részét nem ismerte ennek a háznak: azt a földalattit; most már ez a tapasztalata is meg volt.

Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne szabadítsa.

Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét átadhassa az uralkodónak.

Hátha még azt tudta volna, hogy a napokból esztendők lesznek s hogy ez a hely nem a legirtózatosabb ebben a házban?

A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a folyosón. Egy éj elmult.

Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.

Ketten ismét vállukra vették a csebert s aztán egy ideig lehetett hallani a nagy lánczcsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett s most már jobban kinyujtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.

Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálgatta a bilincseket.

Rábynak féltében dobogott a szive. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy egy rab hiányzik: a Pápis.

Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, -261- akkor csak előczammogott a szegletből a kis czigány s a fekete pofája kétfelé dülledt a vigyorgástól.

Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az ajtót s akkor a kis czigány odakuporodott melléje s aztán az egyik pofájából elővett egy sok rét összehajtogatott czédulát, a másik pofájából pedig egy csomagot, a miben ötven arany volt. – Attól volt olyan vigyorgós a képe.

Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis embervakarcsot? Pedig olyan csunya volt szegény! – Aztán ki tudja, milyen bűnök lehettek a lelkén?

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)

Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az -262- utána következő többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk, sötét oduban egy kis törpe eltünt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta; ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, a hol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a -263- fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a vármegye-utcza felől elkeríté.

No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.

Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél mit keres itt?»

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet s átvéve tőle a Rábyt -264- nak küldött czédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában. Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, -265- megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilincscsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöczében nem.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.

Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres «corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.

«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»

S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett. -266-

De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.

Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.

A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett kiabálni, a mi nehéz dolog.

– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett volna.

Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.

– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbászszal: «expediantur».

– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam. Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb -267- zsiványok közé; tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.

– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék, számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.

– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.

Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.

– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve? Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az áristomba a -268- Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!

Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!

Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.

Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.

Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából kiszabadítsa.

Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja, – a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.

Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.

Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.

Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.

– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…

Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.

«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában; az öreg ma egy tál pókot evett meg!»

Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.

Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.

– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.

– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.

«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.

Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.

Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével, odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.

– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.

A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa ezeket a szavakat.

– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, -271- azért jöttél hozzám, hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat, hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?

Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.

– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!

– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg legyen, úgy-e?

– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának. Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»

A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz legnagyobb paroxismusában.

– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek börtönébe átszállítják s -272- megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e téve? A kocsisom fogjon be azonnal!

– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!

– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.

– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja. Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.

Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.

Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról, olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház, kaszárnya, -273- megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!

Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé mellett.

A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz alatt.

A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a lépcsőkön az atyja lakáig.

Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.

– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám. Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a parancsolatja előtt.

Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya; azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:

«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza, keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd, enyhítsd, vigasztald.

Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a leány a szobába, -274- már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt, vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször is eljön.

Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja meglátogatni egyedül.

Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.

Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.

Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos tekintetet igyekezett mutatni.

– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr a mostani szállásával?

– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi magát.

– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta fehérneműt is kapott?

– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam. Igen hűséges cseléd volt.

– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?

Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.

– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár megbizottját. -275-

– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának köszönheti?

– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját nyomorultul elveszni.

– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a kezemben volt.

– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az őrülés környékezett.

A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda tartá Ráby elé.

– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni, haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele. Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?

– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy -276- tudom, azelőtt fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?

– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti, hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől? Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.

S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül. Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.

– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még sok grádics van előtte.

Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!

HARMINCZADIK FEJEZET.

Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba háljon bennük, hanem hogy alkalom -277- adódván, azokát hozzá illő szobatársak foglalják el időjártával.

Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában épen sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr: Janosics uram Rab Rábyt is megkinálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? még fél órája van rá. Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbról az ablak mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy előkelőbb nemes urak számára való, a két másik, az ajtó mellett, ellenben csak az ordinárébb nemes urakat illeti meg. Kalabusz uram is ilyen fajta. El van itélve öt esztendőre testamentom-hamisításért, a mi igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki hátra három.

Hát biz arra Ráby nem igen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis czigány, meg a Csajkos társasága. Azok derék, characteres rablók voltak. De hát a Noé bárkájában ne kérdezze egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.

De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.

Azaz, hogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják. Pietista volt.

A mint a sétából visszakisérték a szobába, még csak jó napot sem kivánt az ujonérkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt előtte s elkezdett imádkozni.

Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.

Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet vett elő és abból imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elől kezdte.

Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas -278- valamit. Tiszta lehetetlenség volt. A folytonos «irgalmazz nékünk!» «könyörögj érettünk» minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet aztán alá- s felsétálással tölteni az időt.

Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt. Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról. Hallotta az azt mind, felelt is rá, de aztán megint csak folytatta, a hol elhagyta.

Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzá tartozik a tömlöcz beneficziumaihoz, úgy látszik.

Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt. Aztán nagyon rossz alvó volt, s a mint valami álomrém felrezzenté, egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. A mint egyet fordult az ágyában s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgy, hogy Ráby a kezét sem merte megmozdítani, hogy fel ne költse.

Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak valamikor bőjtje; de biz az másnap korán reggel már a «Szentek Hegedüjével» ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se vakáczió; még azalatt, a míg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizes tálban, nem hagyta felhivatlanul az ég boldog lakóit, a míg a fogkefével dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, a mikor még Kalabusz folyvást mondta az asztaláldást.

Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szive is tele volt érzésekkel, a mik ki akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel ahhoz a Mindenhatóhoz, -279- a ki tudja, hogy miért «kell» az embernek szenvedni idelenn?

Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is, s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki fordíthatja azt meg, a mit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az ártatlan kedélyt, a miben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki emlékéből az őrjöngő szenvedély elmult gyönyöreit és fájdalmait? Miért imádkozzék? Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a hűségében elhervadó leányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő rontotta el mind a kettőnek az életét.

Így folyt le egy pár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre megpihenést. Ő meg Horácz ódáit kezdte el fenhangon szavalni. Azalatt, a míg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha épen akkor térden talált csuszkálni a padlón töredelmes áhitattal, felugrott talpra s aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s a közben vasvilla szemeket hányt rabtársára.

– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik, aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni «nem», az egész imádság füstbe megy s újra kell kezdeni.

– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal? El van rá itélve?

– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén. Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak ingyen kegyelmükből.

– Épen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám itélt büntetést. Hát tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy ezüst szakállú ősz férfiu jelent meg előttem s azt mondta, hogy akkor szabadulok ki ebből a börtönből, a mikor a Szentek Hegedűjét ezerszer keresztül imádkoztam.

A szegény jámbor ember azóta mindig végig hadarta az egész vastag nagy imádságos könyvet, annak minden könyörgéseit, még a szárazon és vizen utazók, az «árvizek és szárazság ellen való», a «férjhezmenendő leányok» s a «gyermekágyból felgyógyult asszonyok» imádságát is.

Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés s többé olyan ódát nem szavalt fenhangon, a melyben valami «non» fordult elő.

A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas börtönéletében.

Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is érkezik; a neve Garabos János. El van itélve két esztendőre.

Terring… (pardon!) az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, a ki ezzel a tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! két esztendőt kapni!

Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé bádog-edényeket helyeztek el s a csizmahuzóját odalánczolták az ágy lábához.

Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony öreg legényke volt, de olyan peczkesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és deli szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást hunyorgató szemét, egy kissé biczczentett is az egyik lábára; hanem azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt pödörve hegyesre, mint az egyszarvu öklelője s csak úgy vicsorgatta az agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha láncz lett volna a lábán.

– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott czigánylegények! Hát hogy mint ityeg a fityeg?

Ez a beköszöntés épen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak elszörnyedve hőkölt hátra s ijedtében leült az ágyára.

– Héj porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a másik két fancsali pofáju bébillér?

Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra. Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik van már felszerszámozva az ajtó mellett.

– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon? Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém; az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De ezt a Messiásnak sem engedem!

A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!

Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és czifrán, mintha még fütyülve is tudna káromkodni.

Kalabusz csak csóválta a fejét és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere kétessé válik.

Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az igazi árendás; még Ráby is félrehuzódott előtte.

De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem levőket, a földön lakókat és a föld felett levőket, sőt egész tárgy nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a hanglajtorjában gyakorolja magát.

Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból, hogy mit jelent ez a harangszó? Odaült az asztalfőre, mint a ki itt a legöregebb, s kihúzta -283- a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s odafente az asztal széléhez.

De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb czibere-levest hozott be egy nagy tálban, a mi elég volt kettőnek.

– Hát a ki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én, vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? hogy fulladna bele viczispányostól!

– Péntek van! Garabos uram! magyarázá a porkoláb. Aztán csak keverni kell, van abban gánicza alul.

– Hát aztán csizmástól menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficzba, vagy úgy leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Dühödjön meg, a ki komponálta.

– Hogy a nyavalya járjon vele ordinánczot, a ki az ilyen habarnyiczát feltalálta.

– Miért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöczöm! Itt én itthon vagyok! Otthon parancsoljon a vármegye! Bőjtös levest egyem; aztán ne káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?

Garabos uram elvégre mégis csak palástul veté a gyomrát a czibere-levesnek, s hozzálátott a pofázásboz. (Ni hogy ragad a jó stylus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. A mit rögtön sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva rögtön a Szentek Hegedűjét, s rákezdte elébb a szegény emberek asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, utána az úrvacsorája előtt mondandó imádságot, utoljára a husvéti páskabárány fölött mondandó ájtatoskodást. -284-

Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a kanalat s nagyot ütött az öklével az asztalra s elkerítette, a milyen czifrán csak tudta.

– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttánczát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! soha se jár le a garadja ennek az imádság őrlő pitlés malomnak? az ebengubáját!

Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hideg vérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a torkáról.

Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapczáját összegyűrte csomóba, azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang: folytathatta a hol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez, a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás helyrepótlására.

Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby Mátyás meg olvashatta, hogy «Beatus ille, qui procul negotiis…!» (Boldog, ki hivatal nélkül…)

Utoljára is Garabos uram lett az, a ki nem állhatta ki tovább a versenyt. Az ő lova dőlt ki.

Oda vágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szeme-szája tele lett korpacziberével.

– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus még néma barát! hogy rugnák ki a fogát azok a szentek, a kiket lábuknál fogva rángat le az égből! Mondj már egy Ament, lánczos menkü -285- kerülgette! Mondd, hogy: Amen! Aztán «szentmártoni mákosrétes, kivül mákos, belül üres!» Mondjad rá, hogy Alleluja!

Mire aztán Garabos uram kirugta a széket maga alól; s elkezdett megint járkálni nagy sarkantyú csörömpöléssel alá s fel és sorba vette a görbe áldásokat. – Egész arsenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár nincs úgy megrakva ócska furcsa fegyverekkel, mint a milyen muzeuma volt Garabos uramnak czifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsirta utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülü Kalabusz meg annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.

Puritán kedélye ép úgy undorodott a mosdatlan szitkoktól, a hogy sérté az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.

Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, a mig csak el nem aludtak, mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg magasztalta, s a mint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az ágyban fekve Garabos uram kidült a maga munkájából; de a másik nem engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára kiugráltak ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így tart. -286-

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyem paplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezüleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr.

Ráby csakugyan kiváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragicomoediájába?

Tizenegy óra felé nagy fenhangon discurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót s csakhogy kezet nem csókolt neki.

Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Czopfba fonott, puderezett hajat viselt, elől tapirozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancza-mente, meggyszin nadrág, sárga csizmával aranynyal paszomántozva.

Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börbönczéjét, a harmadik, negyedik mindenféle böröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átlagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.

Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr. -287-

– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kospallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert rá ismerek.

– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztás-étel, háromszor hús-étel, egyszer pedig bőjtös eledel. Egyféle! a parancsolat szerint.

– No majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni? Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hogy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?

– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóból lehúzzák a borokat palaczkokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtő-vederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi cseviczét ki ne hagyja fogyni.

– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamban pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, mig én falatozom. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész compánia.

– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.

Ráby hátat forditott a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő sem sokat törődik vele.

– No mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, a mi megmarad, nem vész az kárba. -288-

– Aztán kérem alássan. Este nyolcz órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második viczispán úr.

– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyetmást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő lánczaikkal, mert azt ki nem állhatom. No most elmehettek fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami hát koczogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.

Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.

– Hát maga Kalabusz mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöczöt. Hát magát Garabos atyafi mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?

– Tisztelem a mesteremet, dörmögé Garabos uram, mely elelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.

Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg. -289-

– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.

– Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.

A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.

Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki mosolyogva:

– Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját, a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?

Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.

– Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem hagyja lépre keríteni magát. A «magam» -290- bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.

Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s minden embert megkinált vele.

Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.

De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.

A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik parancsolni!»

Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.

A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem -291- is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves kivánja meg azt a hosszú imádságot.

Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.

Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott czitromos becsináltat.

Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.

A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.

Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, a hogy uraknak dukál.

Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.

Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez -292- az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb: egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!

Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.

Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hivására.

– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres bort küldj fel.

Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.

Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.

– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.

– Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!

Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az emeleten, ha kedve tartotta.

A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a «tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.

A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.

Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, -294- hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz ajtót, hogy vissza ne jöhessen.

Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöczében. A többi se lesz különb!

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen; csak a másé az.

– No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.

– Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.

– No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet, hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom -295- van, hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell, akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.

– Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat. Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens. Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek, hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak, hogy -296- bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a bőrötökből a fölséges német!

– S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az ágyában.

– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray, a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson. – No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe! Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna, ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem -297- hogy felugráltak volna, s az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy folytassam.

– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak. Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból; vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová, azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton, melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan, mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a -298- Petray odajött hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra. Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem, hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány; összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás, lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját, erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben. Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember. Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó, jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz, a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt, az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom -299- mellett, hát ennek az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából, úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott termett nálam.

– Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be, kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét – mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja, templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, -300- bőjtölök, vezeklek. Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani, mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt, perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s visszamegy az urához és kibékül vele.

– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám Pista? Nem hallotta az úr hírét?

– Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy darab fa.

– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól. Átkozott vakmerő ficzkó.

Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.

Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást is bolonddá tettek már. Hogy -301- utólérte a bűne az átkozott vetélytársat! Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!

– Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. – Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap. Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből, vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! – -302- A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat elengedjék.

E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az arczának.

– Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?

Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.

Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt belőle az álom, mi volt a való? -303-

HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs? Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.

Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy hajdú kisérte kivont karddal.

Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető állapota lehet.

Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik «calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az -304- uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra. Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.

Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás. Megtartóztatta a száját a boritaltól s nem bánta, akármilyen csunyául danolt mellette a másik rabúr mindenféle bolond nótákat, ő csak feltérdepelt az ágyába s összetette a kezeit és mondta erősen. Feltünhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor egymásután; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. – Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját megtörölgette, a poharába vizet töltött, s addig settenkedett körülötte, nagyokat fohászkodva, mig szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon neki. «Mi lelte Kalabusz uram?» A kegyes férfiu aztán erre szemeit égfelé forgatva rebegé bánatos hangon: «Ugye megbocsát nekem, Ráby úr?» – Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt felelte neki: «megbocsátok Kalabusz uram.» – Néha mikor Karcsatáji ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult az elébb: «megbocsát Ráby úr?» S csak a biztosítás után merte azt felhajtani.

Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (a ki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el) s eléje adva Ráby Mátyásnak a császárhoz irt és elfogott levelét, meg egy másik fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait utánozva, másolja le s annak a nevét is jól eltalálva irja alá. -305-

Az az irat pedig egy nyilt lázadásra felhivás volt a szent-endrei és izbeghi néphez.

Az elitélt hamisitó végezte a rábizott kötelességét. Hasonló tettért ugyanaz, a ki most megbizta vele, itélt rá egykor öt esztendei fogságot.

Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a szegény rabnak tenni kell, a mit a fiskális, meg táblabiró urak parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mint ha vizet hordatnának vele.

Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry præfectus úrhoz, hogy szerezzen a szent-endrei, meg izbeghi jobbágyok között ötven-hatvan tanút, a kik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan ő hozzájuk irta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták és ezennel feljelentik.

A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének, Zabvárynak a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkivántató tanúkat.

És így bizonynyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagemával, ha nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry póstamester, a ki a maga furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekúszálá vala.

Mint póstamesternek, az ő kezén ment keresztül minden levél, a mit Zabváry præfectus irt másnak s ő neki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté, hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek, jól lepecsételt pénzes zacskóktól kisért levelek a præfectushoz. Az irásról a boritékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő hivatalos urak voltak azok, kik a præfectusnak tőkepénzekkel tartoztak, s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek. Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető czimekre. És ismételve repültek időközökben. -306-

«Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: de addig ne halj meg, a mig a ládámat vissza nem adod! Ezt többen hallották. A nótárius vagyonának összeirásánál Zabváry maga nagy buzgósággal igyekezett megtalálni minden zúgban egy elrejtett ládikót, a miről revelsalisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint azok a kötelezvények, a miket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek. Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik mind elmentek valamerre a limbusba s most pénz helyett a felmondást küldik a hitelezőnek. «Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a kötelezvényüket.»

Ő maga szokta felhozni a póstára a leveleket, a miket sürgetőleg ír a tekintetes jó barátoknak, nehogy a póstalegény elsikkaszsza útközben. Most is egy egész csomagot hozott. A fölött aztán sokáig eltanakodott a póstamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember frankirozza, vagy ha nem frankirozza? Az első esetben az történhetik meg, hogy a szent-endrei pósta eldugja a frankót, s befűt a levéllel; a másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor a zsámbéki póstás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.

Akkor aztán a præfectus úr, hogy kellemessé tegye magát a póstamester előtt, előhozta neki az unokaöcscsét.

– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony a véremet adnám érte, ha kiszabadíthatnám!

– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van, mondá a póstamester. De hát az ő hibája, a saját magáé. -307- Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná meg, a mit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.

– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? kérdezé ártatlan fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.

– Hát én – gondolom, hogy mit? Bizonyosan nem tudom. Mert én nem beszélhetek vele. Csak sok mások mondják.

– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! szörnyedt fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry urat, mintha emberestül együtt el akarná utusítani ezt a rémséges gondolatot.

Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el azt a furfangot, a mit eltakargat.

– Nem épen ez az a dolog, – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr, – a mit ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító. Más az, a mit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a pinczebolthoz, a melyben a nagyláda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában pedig vagyon, a sok élére vert kész pénzen kívül, a főfőuraknak mindenféle kötelezvénye. Már most, ha erre rászabadítaná őket a Matyi öcsém, azok egyszerre megkapnák, a mire nekik szükségük van, s nem kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab Rábyt addig mortificálják, kínozzák, boszantsák, mig az utoljára kinjában, meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én, ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: itt van vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja, mint épen csak a község előljáróságának; mert azé az a kincs és minden egyéb! -308-

A præfectus arcza e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei majd kiugrottak:

– Azt mondja! orditá el magát, végét sem várva a mesének. Derék ember! Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek az, a ki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos praktikának! De fel fogom őket csufolni! – Szegény derék, becsületes Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a characteres ember? No ebből nagy dolog lesz!

Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön biró uramhoz; összehítták az esküdt tanácsot; præfectus úr előadta nekik a titkot, a mit véletlenül megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputatió küldessék fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, a mig kiszabadulna, az előljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel ellátni s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron rendszeresíteni.

Præfectus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte Petray úrnak a Ráby hamis lázitó levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot is hozzácsatolni. Így van az a népnél. A mikor azt hitték, hogy Ráby a császár kegyencze, és hatalmas áruló, akkor -309- készen voltak őt megfeszíteni; de a mint azt látják, hogy Ráby martyrrá lett, az ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.

Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap «hozsannah!», másik nap «feszítsd meg!» Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint «Kyrie eleizon!»

Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak? Egy új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajduval Szent-Endrére, abból a czélból, hogy Ráby Mátyás iratait, a miket elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.

A tegnapelőtti jó czimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze s az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.

Petray megkisértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is vannak, mint ő. Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok visszagorombáskodtak s a midőn vesztére a kardjára talált csapni, azok meg a furkós botjaik után nyultak, úgy, hogy utoljára örülhetett a három hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.

E kudarczot vallott kisérlet után az urak katonai erővel tértek vissza s ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre s ott lánczra veretve, tömlöczbe vetették.

Onnan azután a keserves tömlöczből egyenkint felhordatva őket, kemény vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdu fogta körül, a kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, még sem vallottak.

És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi történik oda lent a földszinten. -310-

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

A szent-endrei deputatió felment szerencsésen a császárhoz, előadta a maga dolgát, meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimult nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek voltak.

A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja alapján befejeztessék.

A helytartósági elnök ezt a parancsot is oda tette az olvasatlan iratok fiókjába.

A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye tudósítása váratik be.

Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz vármegyei nyelven ez a szó, hogy «csak még»?

Legelébb is azt tette, hogy a mint e parancs az alispánnal közölve lett, rögtön jöttek a Rab Rábyért és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a lánczot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.

A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében, kezdték el keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. A mi csak népzavargás volt az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla? Négy óra hosszat gyötörték; az alatt majd leszédült már egy álló helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé vágatásra itéljék. -311-

A megszokott szobája felé támolygott, hanem az ajtóban Janosics uram megragadta a karját s visszarántotta.

– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye. (Igaz! A «tekintetes úr» nem szereti a más lánczcsörgését hallgatni.)

S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt, hármas lakatra s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem hozták át ide.

Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemes uraknak rendelt rabétel sem. A porkoláb nyomában egy hajdu jött egy nagy kőkorsóval, meg egy darab fekete kenyérrel.

– Itt van Rab úr! Tessék traktálózni! enyelgett durva tréfálódzással a hajdu, a mivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót letette Ráby mellé a földre, azt sugta a fülébe: «a korsó feneke lejár».

Most azután teljesült a kivánsága; megszabadult a három boszantó szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét, csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatai jöttek vele társul s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji hahotája elnémult s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok elviselhetlen hangja kezdé betölteni.

Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, a mit nem tud megmozdítani a helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik, mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a lánczai? mért nem tud úgy daczolni, mint a lelke?

Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot is kell adni, hogy megbirja terhét; azt -312- sem tudta, hogy mit eszik. Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor ütődött csak meg azon a szón, a mit a hajdu a fülébe sugott: «a korsó feneke lejár». – Irgette, forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, a minek a rejtekében talált egy üvegcse tintát, tollat és papirt s nem alaptalan gondoskodásból egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis czédula volt mellékelve, eltorzított irással:

«Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják el. Tudósítsa újból a császárt.»

Nem félt már az egyedül léttől. Ah, a kisértetek hatalma megszünik ott, a hol toll, tinta és papir van! A leirt gondolat jó barát.

Hozzáfogott a megirásához mind annak, a mi vele elfogatása óta történt s mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, a mit a korsó kettős feneke képezett.

De mindenek felett jól esett az a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy vannak jó barátai és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal. Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok. Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek odafenn, – a kinek a nevét rossz szive megsugta.

– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? tréfálózék a hajdu.

Mert a hol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, a mit akkor álmodni fog, az beteljesül.

– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! mondá a hajdu. A minek a porkoláb nagyon nevetett.

Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a ragacsos, degetes részét a rosszul kelt kenyérnek, a mi a külső héjához tapadt.

Ráby alig várta, hogy magára maradjon s ismét megvizsgálhassa a korsó rejtekét.

Ismét ott találta az irószereit s a postai nyugtát leveléről, melyet extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag embereknek kell lenni.

A börtönajtó szokatlan időben felnyilt s belépett rajta három férfi: Laskóy, a substitutus, a ki pörében elnökölt a sedrián, Petray a főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabiró. Az utóbbi hozta a vádlevelet Rab Rábynak.

– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet önöknek átadni, nem az önöké én nekem. Nem fogadom el azt.

– Vigyázzon az úr magára! rivallt rá Laskóy. Gondolja meg a következését a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!

– Dobja neki oda a lába elé, szolgabiró úr s aztán adja ki róla az attestatumot. -314-

– No hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirugtam azt az ajtón.

E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között eltávozott.

– No iszen nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül össze a törvényszék, kimondani az itéletet. Már oda is izentek a hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statarium van ám – s annak az itélete nem megy föl a császárhoz.

Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönitélő biróság itéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorú idegtömegnek: «ugyan mit reszketsz? ugyan mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?» – Hasztalan, hasztalan a bölcseség; az otromba sártömeg fél annak a közeledtétől, a ki őt visszabocsátja a maga édes anyjához, a földhöz; úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, a kire nézve ő csak börtön.

Korán hajnalban sűrű férfi léptek közeledtek börtöne felé s a felnyitott vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán, szolgabiró, megyei orvos, porkoláb, hajduk, idegen arczok, a mik között egyben a pesti hóhért vélte felismerni.

Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit beszélnek hozzá.

Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyürni az ingujjait a karjain.

A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a szerszámait.

Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kaczagni. A mester szerszámai, a miket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa, meg a csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, a kit azért hoztak, hogy Rab Rábynak az utcza felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az ajtó fölötti kis ablakon át, a mi az udvarra nyilt s vasrácscsal és sodronynyal volt elzárva.

Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott várnak.

A «csak még» annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták; ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje össze-vissza, hogy zavarba vagy ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak husz volt, azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott nyolczvanon.

S ez így tartott négy hétig szakadatlanul s a «csak még»-nek még sem volt vége.

Egyszer az a megszokott hajdu, a rab úr mulattatására, egy madarat hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.

A kis állat rögtön azon kezdte, hogy a Ráby kezére repült s az ujja hegyét megcsipve a csőrével, azt kérdé tőle: «Matyi bácsi, mit csinál?»

A kemény embernek kicsordult a könye erre a szóra. Pedig hisz az nem emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, a ki nem tudja, hogy mit beszél.

Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez s engedte az -316- arczát annak a repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!

Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélő társa. Volt a kivel játszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára, tanította fütyülni, drága neveket utána mondani s a közben elfelejtette azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.

Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a «Hanzi» mindjárt készen volt a megszólítással: «du Spitzbub!» – De hát ki haragudnék meg egy madárkára ezért?

Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásból a porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, a mire a Hanzi a maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.

Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova elbujni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak vasrostélyán.

A szegény kis kedvencznek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab Rábyt szerette.

Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt volna úgy a szive, mint ezért a holt madárért.

Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori gazdasszonya, milyen nagy könyhullatása lesz ezeknek a szép kék szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az -317- esetet titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.

No ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani, hogy hol ne nyuljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj, mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat Mariskához. Hadd legyen mit elmesélni róla holnap Rab Rábynak.

Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult neki a pityergésnek, mikor kedvencz madárkáját megdermedve hozták eléje: rábizta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan vonaglottak az ajkai, a mint kedvenczét lábra akarta állítani s az megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék szemeken mindjárt meglátszik a sirás. Az apa észrevenné, hogy könyezett, tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután – nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta; – de összehúzná szemöldökeit s úgy nézne rá; s lehet-e valami iszonytatóbb büntetés egy szegény kis leányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könyeket.

Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy czinege, azt adta oda kalitkástól a porkolábnak, hogy vigye le rögtön Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha megsajnálta volna s a saját czinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.

S a mint a porkoláb visszajött hozzá a czinegével s azt a kalitkában letette az ágyára, valamit hazudott hozzá s aztán magára hagyta; hát akkor, a ki látta volna Rab -318- Rábyt, azt hihette volna, hogy bálvány-imádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire s kezeit összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé és zokogott keservesen.

Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöczébe, a kedves czinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett legyeket adtak, hogy elveszítsék.

Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen körülötte semmi élő teremtés, a mit megszeressen.

Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond kis állat, a ki maga jószántából vállalkozik örökös fogságra. Egy kis egér.

Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból s óvatosan szaladt végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette. Látta, hogy többet is adnak és jó szívvel. Azután megtanult kérni. Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyujtá eléje a kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a kisérletnek; a nagy kolosz tenyerébe sikamlott, s azután két hátulsó lábára állva, a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta azt, hosszú bajuszát tánczoltatva s parányi fekete szemeivel a pártfogó óriás arczát vizsgálva.

S ez az arcz nem volt már szép. Feldulva a szenvedés által, borotválatlan bajusza, szakálla, boczéros bozótkint lepte be megnyult vonásait. Haja sem volt se befonva, se puderezve, még csak fésülve sem; kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma hozzá.

Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földről a vállára s mikor lefeküdt, össze-vissza szaladgált, -319- pajkos tánczot követve el a takaró pokróczán; bebujt az öltönye ujjába s ott aludt; ha hítta, czinczogásával felelt rá s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén s elkezdte azt finom fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe s csak olyankor szaladt az odujába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta. Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!

Azt mondja maga Rab Ráby az önéletirásában: «annyira hozzám szokott ez a kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni».

Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.

Keserű a kifakadás, a mivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvenczét elbucsuztatja. Az olyan embert, a ki ezt eltudta követni, hasonlítja ahhoz a lényhez, a kiről a theologusok azt állítják, hogy minden ok nélkül is rosszat mivel: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosz tettben.

HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

(Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)

Mikor már nyolczvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor egy nap azt mondá a vizsgáló birónak:

– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a vádamat; úgy sem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még nagyobb elnyomására. -320-

– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt; a vádló tartozik azt fentartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét veszíti el. Tehát bizonyítsa be!

– Bizonyítsak? Innen a börtönből? Meglánczolt kézzel? Mikor a bűnvádat megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a szent-endrei városházát nem rég éjjel feltörték, az archivumot kirabolták s bizonyítványaimat mind elvitték.

– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabiró vezetése alatt törtek oda be.

– Ez a vallomása az úrnak a legsulyosabb vád ellene! Az úr folyvást tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.

– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a lánczaim, a porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.

– No hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a lánczait, hogy ne mozoghasson olyan sokat!

– Hasztalan. Lánczaim kinyulnak a börtönből s elérnek a trón lábáig; minden csörrenésüket meghallja az, a ki önöknek ura és birája s itt lesz nemsokára Pesten, hogy itéljen fölöttük. Rettegjen az, a ki bűnös. Nem engem illet a rettegés.

A vizsgálóbiró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort huz össze Pest alatt s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen s hogy a szent-endrei és izbeghi jobbágyok tömeges aláirásokkal ostromolják az -321- uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért s az őt fogvatartó megyei hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit, hasztalan bizzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el minden emberi érintkezés elől, ez folyvást levelez ki a börtönből és kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és be. Ott künn a korsót, a mely hajdu megtölti vízzel, az belecsempészi a levelet s a porkoláb nem tud róla semmit.

Végig-verették valamennyi hajdút, a ki csak gyanúba vehető volt. Azok nem nagyon bánták, mert a hány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz ugyanannyi arany-flastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felveszszük, nem is rossz kereset.

Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt) lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva értesült, hogy megbizottja még most is a tömlöczben van. Azonnal maga elé hivatta a helytartósági elnököt s legnagyobb haragját tudatva vele, megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon, különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.

Ő excellentiája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby menten szabadon bocsáttassék.

Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöczajtaja alatt egy levelet dugott be valaki, a miben ez állt:

– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják. -322-

Jól van, jól! mondá magában Ráby. Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném meg a börtönből.

Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, a kik a vármegyeházát az ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni?

Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen török háború, kudarczos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a táborban s elég veszedelmet kiállt.

Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöcz fenekéről.

Most már csak azt kérte ő felségétől, hogy ha már őt a börtönéből kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajczárt rezolválják, mert a mostani hét krajczárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a lánczait eresztenék egy kicsit hosszabbra.

Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajczárt leszállították négy krajczárra, a miért már csak penészes száraz kenyeret lehet kapni, a lánczait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, a mihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne irhasson több levelet.

Ez alatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta. Majd meg ittasnak tetette magát s elesett a folyosón. Az őrt álló strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal. -323-

– No most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye magára a porkoláb ruháit, aztán «usgye fóre!»

Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És ő rajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Még sem akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik. Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.

Erre a kegyelmes úr behivatta a porkolábot s kegyetlenül meghagyta neki, hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöcze naponkint háromszor befűttessék.

No aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a sütőkemencze. Rakták abban a tüzet éjjel-nappal, hogy a kályhája szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a fulasztó hőség miatt s a homlokát a hideg falhoz támasztani.

Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott tömlöczajtón át megszökjék.

Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. És pedig úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.

Egy deczemberi napon aztán azzal az örvendetes hirrel jött be hozzá Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A lánczok mind levétetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb gráczia gyakoroltatik irányában, mert a mit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki, megborotválkozhatik. -324-

Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, a ki ehhez hozzá volt szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arczán berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.

Soha sem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, a ki az arczát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az újjai hegyével ismét végig simíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy nézze meg benne magát.

Ezen a napon türhető ételt is adtak neki, a mit már esztendő óta nem kapott; az ágyára új pokróczot adtak s a szobáját nem fűtötték be olyan kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.

Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöczébe a tele holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt az, a mit látott.

Czifra török-öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal; némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az arcza be volt vonva fekete fátyollal.

– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szent-endrei jó barátjai vagyunk. Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk uraságodat keserves tömlöczéből.

– Ejh, ha engem a császár akar innen kiszabadítani. -325- az nem öltözteti az embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.

Azzal az álarczosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, a miben tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a szent-endrei ügyben, mind ez rácz nyelven volt irva; persze ez volt József császárnak a kedvencz nyelve, a min fogalmazni szokott.

– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak, vagy segítségért kiáltok.

Erre aztán handzsáraikat rántották s minden oldalról a Ráby mellének szegezték.

Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve, leánynak. Csinos, kaczkiás rácz leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal, gyöngyös pártával, hímzett köténynyel; a nyakán üveggyöngy-sorokkal.

Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné, földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság rögtön utól fogja őket érni s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak rá! utoljára egy hórihorgas ficzkó felkapta az ölébe s kirohant vele a tömlöczből, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba előtt, a hol huszonnégy megyei hajdú szokott aludni, s aztán ki az utczára, végig az egész városon, a nélkül, hogy valaki akadt volna, a ki megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rácz leánynyal? -326-

Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalócz, olyan fantasticus öltözetekben, a minőket a mostani ivadék már nem is látott ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végig roboghatott a fél városon, a nélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy «ki népei vagytok?»

Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a kecskeméti-utcza végén, s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a képtelen alakos játéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáró utczát elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneider Rundellt a szabóczéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a Krautschneider Rundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen pedig aztán ki lehetett jutni az «alsó bajor» utczán egyenesen, azaz, hogy görbén a Dunapartra.

Azután deczemberben már ki volt szedve a hajóhid, a jégzajlás elől. A helyett ideiglenesen a «repülő hid» volt beállítva. Minthogy jelenben ilyen csudát az egész Duna Tisza mentében nem találni már, hát csak leirom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higyje, hogy a jövő század repülő gépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. Tehát volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhidnak egy szakasza; azt megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztül húzták hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a kötelet a viz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz horgonynyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az «Apácza révnél», a «Nyulak szigete» alatt. Ezen a kötélen repült aztán a hid az egyik parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülő hid; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren -327- voltak s ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.

Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csipős deczemberi szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, a mi ott nem takarta, a hol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele találják dobni a vizbe, soha sem tudja meg senki, hogy hová veszett el?

Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a tulsó partra. A repülő hid a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a felnyergelt paripák, meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette magát s azzal vágtattak az ó-budai úton elfelé.

Az egyik kisérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő utitársát betakargatta a saját bundájába.

A kocsi előre vágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kiséret nem volt sehol.

Itt már Ráby egészen eszméletén kivül volt a testi szenvedés miatt. Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le kellett őt venni a szekérről és ágyba fektetni.

A rég nélkülözött párnás-ágyban aztán mélyen eltalált aludni. Késő reggel volt, mire felébredt.

A három kisérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem viseltek többé sem török jelmezt, sem álarczot. Tisztességes rácz polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is mondták a neveiket Rábynak: Szent-Endréről való közbirtokos társak.

De ő nem emlékezett sem az arczaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az elméje gyöngült.

Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek -328- a számára meleg öltözetet; készítettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték, hogy meg ne erőltesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták, hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.

Ez a csendes utazás nem esett volna rosszúl a Ráby testének; hanem a lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják s utólérik.

Az egyik kisérője, a ki magát Kurovicznak nevezte, iparkodott őt megnyugtatni. A míg a vármegye a maga pandurjait lóra ülteti, addig ők nagy egérútat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában szöktették el? Az után a személyleirás után, a mit a pestiek szét fognak küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. A felől ugyan nyugodtan szunnyadhat minden állomáson.

Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál, úgy, hogy nyolcz napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba eső vendéglőben megpihentek vele. Utitársai sertéskereskedőknek adták ki magukat, s ő az egyiknek a testvérhuga volt. A harmadik napon már találkoztak a lovas-pandurokkal, a kik a tömlöczéből elszökött Rab Rábyt üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész historiát. Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána küldött currenst, a mi ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle, hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, a kinek a fejére kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a személyleirás még azt a portréját mutatta be, a mit a tömlöczben hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt szinű; szakadozott ócska selyem szárduthban, kopott bársony-puliderben, beszél németül, francziául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a hímzett ruhás rácz hajadon alakban, a kinek elővigyázatból még pirosra is ki van festve az arcza; s a ki nem -329- értett más szót, mint a mit ráczul intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az üldözőikkel.

Ráby kénytelen volt a két kisérőjét valóságosan jó barátjának tartani.

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, a hol azután a magyar vármegyék hatósági köre megszünt.

Ott valószinüleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói; hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkisérik Bécsbe, ott azután majd megismerteti magát.

Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi majd az öreg Laudon.

Mind ebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hát ha még is maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását? Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyilt katonai erőhatalommal nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, a minek messzekiható következései lehettek volna, épen most, a mikor külháborút viselt s ujonczokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószinünek hinni a képtelenséget, miután megtörtént.

Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony vármegyében fekszik.

Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleirással, az ajtóra kiszegezve. -330-

Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, a hova csak akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött. Nem is igen jó hirben állt; beszéltek eltünt társzekeresekről, kiket itt öltek meg. A korcsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye vendégfogadójában, a hol nem ő mér, hanem neki mérnek. A korcsmárosné csak maga vezeti a gazdaságot s azt suttogják felőle, hogy cselédleányokat bolondít el, a kik formásak, hogy majd elszerzi jó conditióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, soha sem hallja többé hirüket senki.

Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajtsár, fuvaros és olajkáros.

A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, a mi a gerendáról lelóggó sodronyra van felakasztva bádog-tartójában. A ki azt akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két újját s elcsipi vele a hamvát.

A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfelyül egy szentképáruló hanák, a ki, hogy a dohányát kimélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét fogta a szájába s azt szopogatja; a hosszú lóczán végig heveredve fekszik egy laxenburgi mészáros, a ki valószinüleg az éjjel ökröket akar átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy hiencz fuvaros, érett túróval és fokhagymával büzölve tele a peripheriáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva, didereg egy tyukász, a kit a hideg lel s a kiből a fogvaczogás minden szót olyan czifrára ráz ki, mintha czifra laskametélővel irták volna fel a betűit. A korcsmárosné, egy hajdani hires szépség, most pedig egy tenyerestalpas debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon iszszák, a paraszt csak csemegének ismeri s «alamaziának» híja. -331-

Ezek közé telepedik le a két újonérkezett férfi, a leánynak öltözött Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.

Kellemetes egy társaság, a hol minden ember úgy tekinget a másikra, mintha attól félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt tapogatja a köpönyeg alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője? s keze ügyébe esik-e a pisztolya, meg a kése?

A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, a kik paprikás-csirkét, meg veres bort rendeltek, tehát jómóduaknak látszottak, hogy a leány-asszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szivességet, már csak a húga hadd maradjon idekünn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak utazni. Ki is fizetett előre mindent.

A paprikás csirke nagyhamar elkészült, s ők hárman nekiültek és csendesen borozgattak mellette. Rábynak is bort kellett inni, mert a kutvíz csak lovaknak való volt. Ettől aztán elálmosodott, lehúzta a feje, odaborult az asztalra, az arczát a két karjára fektetve.

De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj, fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: «pandurok érkeztek.»

Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtól kezdve minden állomáson találkozott megyei pandurokkal, a kik az ő üldözésében fáradtak. Természetes, hogy a tévesztett személyleirás után nem találhattak rá. Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a szerecsikával megint kifesse pirosra.

Ha már a komáromi és győri pandurok nem ismerték fel a szökevényt, a pozsonyiak sem fogják kitalálni.

Amint azonban az ajtón kivül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot dobbant a szive. Ez oly ismerős hang! Oly gyülöletesen ismerős. A pesti tömlöcztartó hangja! -332-

Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A pestmegyei hatóságnak itt semmi keresete nincsen. Egyik megye pandurjának az üldözött betyárt sem szabad tovább kergetni, ha az a «hármas halmon» átszökhetett a másik megye területére.

De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek is más vármegyében?

Janosics várnagy volt a belépő. Ő a pestmegyei pandurok egyenruhájában, az utána jövő pedig a pozsonymegyeiben.

Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja, szijjra akasztva, csüggött a kézcsuklyóján.

Ráby még jobban elrejté az arczát karjai közé, a leányköntös dudorai segítették azt eltakarni.

– No hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme közé! recsegett a perzekutor; a mire a jelenlevők mind igyekeztek előtte felállni, a míg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla világánál. Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!

Hanem amint a hosszú asztal tulsó végén Kurovics uramat megpillantá, egyszerre nagyot rikkantott.

– Utczu ne! Hát kend hol terem itt Kurovics gazda? Hová utazik ilyen télviz idején?

– Hát csak van én nekem mindig egy kis útam, felelt rá a megszólított, egy cseppet sem zavarodva meg.

– Lassabban beszéljünk, dörmögé Kurovics, s félszemmel az oldalán ülő leányalakra intett.

– Ahán! értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak -333- hozta. Innen aztán viszik odább, Törökországba. Jó kereset biz az.

– Hát van-e jó török dohány Kurovics gazda? szólt a várnagy, úgy telepedve le a lóczára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet magának.

Janosics uram megtöltötte a pipáját s a karabinját a térde közé fogva rágyujtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta e Ráby orra alá.

– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd aludjék.

– No hát aludjék! Hej csaplárné, egy itcze bort nekem, meg a panduromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a kiabálásra sem ébred fel.

– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre? Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.

– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot s most azt nekem kell helyrehoznom. Egy hires, veszedelmes nagy gonosztevő tört ki a mult héten Pest vármegye tömlöczéből, a nagy haramia vezér: Ráby Mátyás. Az urak nagy sebten utána küldték a currenst, a nélkül, hogy előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy «wie viel ungarisch hat garas?» Hát persze, hogy az ő személyleirásuk után soha senki se fogja el a dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöczben megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.

– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a viczispánhoz: tekintetes uram! ezzel a currenssel soha sem fogják el a Rab Rábyt, mert az most olyan sima -334- képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrinczát hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. – No hát fiam Janosics, kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a markodat, ha visszahozod.

– Az bizony szép pénz, bizonyítá Kurovics uram. Magam is megérdemelném, ha megkaphatnám a szökevényt.

– Dejsz abból nem eszel komám; mert azt már csak én csipem el magam. De hallja kend Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat épen, szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni?

Kurovics kaczagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt Rábynak az arcza alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőltette tőle. Azon volt, hogy felugorjék s elkiáltsa magát: «én vagyok az! a kit üldöztök?»

Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arczát, ez az ember rá fog ismerni.

Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kisérői és üldözői mind egy követ fújnak. Igy vannak betanulva. Minthogy semmi vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták, hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a körmeiket s aztán diadallal visszavigyék birái elé, a kiknek most már lesz őt miért elitélni.

– No csak én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni, mondá Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arcza alá csúszni.

S azzal fölemelte Ráby arczát a két karjáról s a szeme közé vigyorgott gonosz kárörömmel. -335-

Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki, hogy büntelenül véthetett a singularis ellen.

De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat s hogy könnyebben futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták s azzal ki az ablakon egymás után, a merre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hiencz és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pinczébe le; nem maradt ott más, csak a csaplárné, meg Ráby Mátyás a két kisérőjével.

– No iszen most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! vigasztalá őket a csaplárné. A Villám Pista gonoszabb száz pandurnál. Lesz itt mingyárt mulatság a kendtek szép hugával.

Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is kisérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett rajta Villám Pista, két czimborájától kisérve, kezében a kétcsövű puska, a minek még füstölgött a szája a lövéstől.

Gyönyörű nyalka ficzkó volt. Se bajusz, se szakál az arczán; csak a hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a «legény» a csárdában. Dolmány, nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, czifra szűr a nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a félszemére lecsapva.

– A pandúros árkangyalodat! kiálta csengő hangon a Villám Pista, odalökve a puskáját az asztalra. Ennek ugyan kifizettem a gázsiját. Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlsrétre volt töltve a puskám. -336-

– No hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki sem szereti itt a szépet? Héj! pedig én ma itt mulatni akarok.

A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az asztalra.

Rábynak a két kisérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták őt a betyár elől.

Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát s ő dalolta el az utolsó versét, letéve a nagy korsót az asztalra:

A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől, nagyot rikkantott örömében.

S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte a derekát s aztán egymás szemébe néztek.

S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli legény, az volt a feleség. -337-

– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl és vágtass lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kisérőid majd utánad mennek; de ne higyj nekik, ne várd be őket. Ne higyj senkinek! Még a szenteknek se, mert azok is megcsalnak!

És segített Rábynak felülni a lóra; magától nem tudott volna, úgy el volt gyöngülve.

– Ne sírj! nyomorult! Szégyeld magadat. Ne tekintgess rám vissza! Mit látsz rajtam? Nézz meg engemet, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet is, magadat is! Szaladj! vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy vissza ne jőjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten, amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott népedért!

Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy meg ne hűtse magát a téli zuzmarás éjszakában.

Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni s aztán vitte magával Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóból a kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám Pista… -338-

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolcz napig egész az ország határszéléig, ott azután a pozsony-vármegyei pandúrok szépen elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a «prófétát». Az a két kisérő is csak azért volt melléje adva, hogy valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével valósággal el ne meneküljön.

Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált komédiához s el is rontotta az egészet.

Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának hirül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, a mikben a tömlöczéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.

Villám Pista akkor épen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó tanya olyan ember számára, a ki az egész világgal haragban van, a ki saját magát is úgy meggyülölte, hogy eldobta az asszonyruhát s férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantasta asszony úgy akarta visszaadni a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy «no ha ti kiraboljátok a szegény embereket s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg kirabolom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.» Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higyjen senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés, annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről s az övére tűzték ki. -339-

Hát mikor hirül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás üldöztetését, azt mondta az asszony:

– De már ezt nem engedem! hogy az én szegény uramat így felcsúfolják. Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az asszony. Jertek fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.

S felkerekedett heted magával; egy éjjel ott termett Pozsony-vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört elő, mikor egy pest-vármegyei uniformist meglátott a czirkálók között. Azt azután megpuskázta, a mint láttuk.

Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, a mit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A pozsonymegyei pandúrok mindenfelé czirkálnak, vagy azok fogják el, vagy megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, a kik megismerik a lovának a zsabrákjára himzett betűkből, hogy az pest-vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar pandúroknak.

«Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!» mondá magához, azután visszatért a csárdába.

– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy pandúrlóra s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utól.

– Ugyan már hova szaladnátok? mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva a szaladni készülőt. Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás onnan akkor kimenni. -340-

Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani, úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé, a kivel diskurált.

– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit, szólt Villám Pista, kaczkiásan egyengetve magát a feszes ruhában, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát hogy hivnak, galambom?

– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.

– Ejnye, most mingyárt elsül az a pisztoly! És a közben a hüvelyk-újjával a pisztoly sárkányát kattogatta.

– Igen is, tudok, kérem alássan, rebegé félelmében a megszorított ember.

Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr alól.

– Dehogy nem tudsz. Ezt a kecskét itt a hónod alá fogod s a könyököddel szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed és belefújsz, ezt a lyukas fát meg a kezedbe kapod, s az újjaddal billegeted a lyukait! így mint én ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.

Ez alatt egyike a künn maradt betyároknak jött be csendesen az ajtón s azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:

– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük s fogadjátok őket becsülettel; ha nem birtok velük, hátráljatok a fenyves felé, mi majd utólérünk. – No, tubiczám, hát megy-e már a nóta?

– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No látod, most tanítottalak valamire, a mivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. De hát tánczolni is kellene ezen a szép nótán. Héj te másik, hogy is hínak?

– Dehogy nem tudod, állj ki csak ide a középre. Mingyárt megtudod, hogy tudod.

Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelóggó kurta nyelű baltát leakasztva, azt az éle hegyével a két újja közé fogta. S aztán odahajítá a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az épen az élével vágódott bele a padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre, hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.

– No látod, hogy tudod a rókatánczot! szólt szilaj jó kedvvel kaczagva Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve ellenére tánczoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt meg.

Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, a ki duzzadt pofával, kidülledt szemekkel fújja a kecskebőr-dudát, a másik meg, a ki a lábához hajigált balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a vigassággal. Hanem azért Villám Pista dévaj jó kedvében észre tudta venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.

De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig a puska már a közelben ropogott.

A két dudáló és tánczoló embernek ekkor egyszerre egy gondolatja támadt. A mint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.

Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a pandúrénál.

Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után felkapta a puskáját az asztalról s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben ült, széttekintett: a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók, varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát: -343-

Üzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlük. De szándéka volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit puskalövésnyire. Azok természetesen, a mint megtudták, hogy Villám Pista került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is tanult algebrát.

Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a Lajtha tulsó partján strázsáló határvámőröknek, s az alatt Ráby Mátyás a befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.

Ez által magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert a míg ő, mint a róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre, hogy két pandúr a cserjésen keresztűl a háta mögé került s elvágta az útját a többi társaitól.

Csak akkor riadt fel, a mikor már előtörtek a bozótból s rárivalltak: «add meg magad!»

Villám Pista nagyot nevetett. «Kellene az ezer arany?» A két pisztolyát jobb- és balkezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor aztán közelébe értek, egymásután odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast vette czélba; mégis csak asszony volt ahoz! hanem a lovat. S bizony, nem hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyattvetette magát, a másik mén pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztül dobva a fején. «Nesztek az ezer arany!»

Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a tenyereivel hangosan tapsolni és kaczagni.

A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a köd homályában, erdők bozótjában eltünt a csudálatos nő alakja, a mihez hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja, hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

Ráby csakugyan szerencsésen keresztűl tudott jutni a vámosok csatárlánczán a Lajtha túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.

Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző pandúrokkal.

Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által! Egy rablóvezér által, a ki neki felesége – és talán egy másik rablónak a szeretője!

Azért a sok rosszért, a mit tett vele ez az asszony, nem tudta őt meggyülölni; hanem ezért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképen, ott reszketett kinzója körmei között, akkor egy asszony, férfi-módon vágja őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanácscsal útravaló gyanánt: «vissza ne jőjj többet erre a földre!»

A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajtha nem igen jól volt még befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs -345- ahhoz szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még visszakisérték volna. Igy azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a legelső emberi lakásig, a mi nem is lehetett más, mint betérő korcsma, s ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt szánkóról, a min a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki mindent s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan feldültek egy párszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; a mint éjjel utána indultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharcz tovavonultával. A korcsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan (korán reggel) s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókról nem szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.

Még a Lajthán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen kisérő mégis csak a császár megbizottja lehet, s nem az ellenségeinek a barátja, mert különben nem kisérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga Kurovics adott át Rábynak harmincz forintot, arra az esetre, ha valami véletlen elszakítaná őket egymástól, hogy pénz nélkül ne maradjon.

A Lajthán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő bizony nem szent-endrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Ráczországból beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donácziót, s ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.

– No csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy darab mamlasz papirossal ám, hanem policzájokkal, meg dragonyosokkal, hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor te veled! El kell hozzám jönnöd Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom venyigével, azt meggyujtom; mikor parázszsá égett, előhozom a legszebb berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott jobban! Aztán leviszlek a pinczébe, a legjobb boromból magam húzok le a csutorába a lopótökkel s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem ivott nagyobbat.

Ez a legnagyobb megtiszteltetés, a mivel egy rácz földesúr a legkedvesebb vendégét megtisztelheti.

Erre azonban azt mondta Ráby, hogy «nem tudom biz én, megyek-e még valaha ti hozzátok vissza!»

Tizednapra érkeztek meg Bécs városába s a veres torony melletti «Barna Szarvas»-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanusított Bécs városában s ez által még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta való véleményében.

Ráby egy pár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli expeditió után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.

– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat ird meg azonnal. Aztán még ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jőjj fel a controllor folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan ám, mint Pest: itt mingyárt beirják a nagy könyvbe, hogy ki jött a városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policzáj már ezóta megkapta a pest-vármegyei -347- currenst s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek hínak? még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a császárnál, az aztán majd parancsol a policzájnak. Ő felsége azt akarja, hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.

Addig kapaczitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.

Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv együgyüséggel. Annyi keserves tapasztalat sem birta kiirtani a szivéből az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, a ki akarta. Szentül meg volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, a mit irt, csak egy része volt annak a machinának, a miben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.

Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papiron, azonnal fiakert hozatott és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy el ne késsenek a controllor-folyosóról.

Így hítták azt a hosszú tornáczot, a mihez a Batthyányi lépcsőről lehetett bejutni s a mi egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett. Akkor még nem takarták a falait azok a pompás franczia gobelin szőnyegek, a mik most a műértőt bámulatra ragadják s a miknek egyikén magyar őseinknek híven, a részletekig utánzott különös viseletét tanulmányozhatjuk, hanem a helyett a puszta sima falak embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, a hogy a mindenféle látogatók a hátaikkal neki támaszkodtak, a mi sokszor ismételve nyomot hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel, panaszszal, bejelentetlenül, czifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott a sorban s mikor József kijött a dolgozó-szobájából, -348- elmondhatta neki a dolgát élő szóval, ha tudta, vagy átadhatta irásban, ha úgy jobb volt. József beszélt országa népeinek minden nyelvén s ha paraszt volt a kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak még sarcastikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik darázsderékú karcsúságuk által feltüntek, annak tették ki magukat, hogy a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk pánczél-vállfüző? s akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben szolgálnak?

Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók, gyászruhás özvegyek, czifra asszonyságok, parasztok, mindenféle jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két kisérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón, mert a császár azt szólította meg elébb, a kit maga kiszemelt s valamennyire rákerült a sor egymás után.

De legjobban kitünt valamennyi közül egy délczeg huszár alakja, a ki épen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nem igen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme. Magában véve is elég feltünő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi közül kiváló, a min megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág; napbarnította arcza keresztül-kasul sebhegedésekkel s két olyan hatalmas bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint, olyan volt, mintha egy varjút nyelt volna el s annak a két szárnya akadt volna fel a két szája szélén. De a mi még feltünőbbé tette a huszárt, az volt, hogy ennek a martialis alaknak a karján egy kis három esztendős gyerek ült, piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik -349- pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán minden ember, hogy soha se látott még senki huszárt dajkának. A daliás vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis porontytyal volt elfoglalva, a ki egyre kérdezősködött, nem zsenirozta magát, de a huszár sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi érdemrendével játszani s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy pengősarkantyuit a kedvéért: «hallod? muzsika!»

Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak, mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított ő hozzá, rá sem igen nézett s mikor egyszer a kis nyughatatlan ficzkó a mellette álló Rábynak az arczát a kis kezével végig czirógatta, meg is feddé azt érte: «ne nyulj hozzá az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!»

Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a szobájából.

Ráby megdöbbent, a mint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arcza valami rőtbarna zománczot sajátított el s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak hires szép kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott felső ajkán az a felvonaglás, a mi a kedvetlenség jele volt nála. Csak akkor napsugárzott fel az arcza egyszerre, a mint azt a kemény huszárt meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.

S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis csákójához emelte a kis kezét és salutált. De a huszár még akkor sem tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár, kard, tarsoly, lóding az oldalán s egy kis gyerek a karján.

– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmad magammal az ellenség közül, mikor már el volt fogva.

– Parancsolatjára fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generalis retirádát kommandirozott, a mi regimentünk maradt hátul, a török lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utólértek bennünket a spáhik. Itt az obester úr frontba állította a regementet s «karabint a kézbe» kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út maradt, hogy a szaladó föld népe elfuthasson mellettünk. Egy asszony leghátul maradt a futamodó sokaságból, az ölében czepelt egy kis gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott, az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis gyermekét és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az obester úrnak: vitéz ezredeskapitány uram! engedje meg, hadd szedjem fel azt a kis kölyket onnan a földről. «Menjen kend és tegye Bankós!» kommandérozott az obester. Erre én kiugrattam a glédából, két spahi jött előre vágtatva, az egyik már neki mérte a dárdáját a kis porontynak, hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a fejét, azzal a kis ficzkót felkaptam a földről röptében, odadobtam a hátam mögé a nyeregbe s mire a spahik nagy baromsokasága -351- odaérkezett, már helyemben voltam a gléda közepén. Az obester úr azt mondta: jól van Bankós!

– Akkor aztán az obester úr elébb general decharge-t kommandérozott, azután meg «kard ki kard!» s «rajta magyar rajta!» neki vágtunk a töröknek s addig vágtuk, a míg értük: a spahi nem kivánt belőle másodikat.

– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a gyermek az alatt hol volt?

– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no kis kölyök, csak jól megfogózz’ a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált legjobban, mikor egy-egy olyan egészségre váló csapást adtam a spahi fejének, hogy turbán, sisak, koponya erre-arra potyogott le! Úgy-e, úgy volt kölykem, hé?

A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar huszár a császárhoz, meg ahoz a furcsa porontyhoz, a kit még akkor se tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, a kivel szemben a katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen, mint a ki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, e ki nem értette a nyelvet, a min a beszéd folyt.

– Hát aztán a kis fiú anyja nem jött vissza a gyermekéért? kérdé a császár.

– De igen is, hogy ugyan visszajött a drágalátos, A mint a törököt világgá kergettük, az asszony is előkeczmelgett a nádasból s kérte a kis gyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az obester úr: «elmenj te rossz, haszontalan asszony! ha el tudtad dobni a kis fiadat, nem is kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! aló marsch! Ime ez a «regement fia.» Felséged parancsolatjára, a kit az obester úr rám bizott, hogy bemutassam. Szalutálj gyerek a császár előtt!

József mosolygott s hátra tolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe nézhessen. -352-

– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a katonaiskolában neveltessék.

– Pardon gráczia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az obester úr, meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron, derék, bátor katona lesz belőle.

József a vállára vert a hadfinak. S aztán egy ötven-aranyos tekercset nyomott a markába.

– Pardon gráczia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert én nekem dupla lénungom van, harmadik kapitulátzióban. Jó úr az obesterem, van gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No porontyom, kiáltsd háromszor, hogy «vivát!» – A kis gyerek kiáltozta a vivátot, nem háromszor, de tízszer is.

Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az ezrednél, mint jó katonának ott verekedni vitézül derék spahikkal, vitéz szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, lánczok között s küzdeni tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel s most itt állani asszonyruhába bujtatva e derék közvitéz mellett, a ki hajdan hűséges ordináncza volt, most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő átkozott napokért.

És a császár, a ki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még csak észre sem látszott venni.

Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő iratot eléje nyujtani.

– Nun, was ist’s? szólt németül József s aztán elvette tőle az iratot s a nélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe -353- dugta azt a többi folyamodások közé s azzal odább ment.

A kivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem hagyott megszólítatlan.

Ilyenformán Ráby a két kisérőjével utoljára egyedül maradt a controllor-folyosón.

A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért hozzájuk.

Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak az asseclái.

– Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a mascarában?

A császár erre megfogta Rábynak a kezét s egy szót sem szólott többet, bevitte magával egyenesen az irodájába.

Ott épen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A császár odaállítá eléjük a leányalakot.

– Ej, ej, uraim, szólt a császár, minek az a tagadás? Mikor én tudom, hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat leveleztek egymással.

Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt s a nevét sem tudják.

Arra a két fiatal kamarás, daczára a császár jelenléte által indikált emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jó kedv.

Csak Ráby arcza maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész jutott.

Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták volna ki a börtönből, a hogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek alatt levásott börtönbűzü ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte volna fel; így pedig: felöltöztetve czifra ráczleánynak, halvány arcza kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, a kivel megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.

S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város, nem a sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Mátyás esetében.

Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot s átnyujtá a császárnak.

– Hiszen igaz, hogy én tudok ráczul is s a cyrillbetüket is tudom kezelni; de ezeket a pontokat még sem én irtam. Kitől kapta ön ezeket?

– Annak a huszonnégy álczázott török martalócznak a vezérétől, a kik engem éjszaka fölséged nevében a pest-vármegyei -355- börtönből erőszakkal kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkisért. Felséged látta őket.

Az egyik kamarás rögtön sietett ki a cortrollor-folyosóra, s nem sokára visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rácz férfi már elhagyta a császári várlakot.

Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy evezőlegénynyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policzáj elől. Soha se tudta meg senki, hogy kik voltak?

Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az ellenséges cselszövők megbizottjai voltak, micsoda távoleső czéljuk lehetett nekik azzal, hogy egész a végső perczig kitartottak Ráby mellett?

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az -356- az első bolond összefirkált, azt ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson? mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban nyomtatva van?

Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska -357- leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá: «tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna, pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ között.

Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édes atyját: -358-

Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.

– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember, elveszítsék azok, a ki nem jók?

– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?

– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság szerint mérni?

– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden tudományával birnak, nem képesek megérteni?

A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle tágítani.

– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?

– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet máskép?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb -360- gömbök, punctumok, csillagok, a mik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.

Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.

– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy haza, aztán -361- idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?

– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány vagy! Hát azt gondolod, hogy -362- mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.

– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni, folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek, megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét -363- képezik, a mely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!

– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, -364- a mi a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni valója volt.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?

– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?

S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá. -365-

NEGYVENEDIK FEJEZET.

A császár nem csak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon, a helytartótanács elnöke, gróf Niczky az ő politikájának nem hive. Különben pedig olyan ember, a kit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg oda tenni. Mert a míg ez a férfiu áll az ország élén, addig onnan alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr a forradalmároknak is azt mondta, hogy «bihászman?» s úgy ült rajtuk, mint a kősó. – Csakhogy a felől a császár nem volt egészen bizonyos: vajjon e nyakas ember, a ki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre, nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban teremnek.

Ez iránt bizonyosságot szerezni, kiszemelt egy fiatal kamarást a császár, M..szkyt bárót, Rábynak egyik kollegáját s leküldte Budára, ő excellentiája mellé, azzal a czimmel, hogy «Adlatus in militaribus». Akkoriban épen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen extraserialis hivatal.

Nagyon természetes, hogy ő excellentiája egy nappal hamarább értesíttetett M...szky báró megbizatásáról, mint az az uti málháját összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt berendezve, hogy a mit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policzáj volt az, csakhogy nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S a ki ebbe a tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby Mátyás, vagy úgy, mint M...szky báró. -366-

A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatal embert az ő szemmeltartása végett küldték ide le ő mellé. Azt is gondolta, hogy ez a Rábynak a mestersége volt. «Calumniator consiliariorum!» A mint a megbizó levelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:

– Bihászman! tehát holnap mingyárt munkába akar állani a báró úr? Van-e jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok irni való lesz. Aztán kár volna azért a szép piros hajtókás zöld grodenápel frakkért, ha kiszakadna a könyöke a sok irásban. – No hát holnap reggel fél hat órakor méltóztassék megjelenni adlátus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.

Hej megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta csinálni, hogy Budán a várban, a «Koronánál» fogadván szállást, ilyen kora reggeli órában felköltette magát a Hausknechttel. Früstökről azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár darab czvibakkal, a mit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba mártogatott. Igy kisértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének palotájáig, a Hausknecht ment előtte lapáttal s hányta el az utjából a havat, a mi az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel volt; farkasok is járhattak volna az utczán, – ha lettek volna.

Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a komornyik egyenesen bevezette ő excellentiája hálószobájába, a minek a kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.

A kulcsnyikorgás ébreszté föl ő excellentiáját álmából, még akkor az ágyban faküdt.

– Ahá! szólt nagyot ásítva, megérkezett a kamarás úr? Johann! gyujtson neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az iróasztal. Aztán tessék dolgozgatni egész kommoditással.

Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit -367- dolgozgassék a kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért czifra betüket rajzolni a papirra s azokat kischattirozni veres plajbászszal, a míg az elnök úr felöltőzködik.

Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Ő excellentiája meg is borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.

Ő excellentiája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant, rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jól esik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüszenthet utána. A mire a komornyik nem késik rákiáltani: «helf Gott!»

«… Keltz Gott!»35) viszonoz az elnök úr. «No, Johann, mit jelent a hétfőn reggeli prüszszentés?»

Ő excellentiája félszemmel a kamarás úrra sandít, valjon feljegyezte-e ezt a munkálatába?

– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe; szól, mindennel készen lévén ő excellentiája. Placeat kamarás úr.

Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte ő excellentiáját a mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.

Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé, vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka. Kellemes kilátás.

– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz minden zsenirozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a munkásságát. -368-

Az étkező-asztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen volt annak a számára egy kis iróasztal, leülhetett mellé s aztán végignézhette, hogy früstököl meg ő excellentiája egyes egyedül, pompás jóétvágygyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen zsörtölődve a komornyikkal, a ki a megszokás jogánál fogva el akarja azt az ennivalót ragadni az ura elől, a mivel az nagyon megterhelhetné a gyomrát.

Ő excellentiája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diæteticai arany mondással:

– Tanulja meg Johann: «mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum»; (reggel arany, délben ezüst, este ólom; t. i. a butyrum, mondjad: vaj.)

De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem a helyett a liptai túrót igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből.

– «Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.» (A sajt és a kenyér, az egészség abból ugyan nyér!)

Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy valjon feljegyezte-e ezeket?

Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kinálta volna meg, mint annak az encomiumával.

– No már most menjünk a hivatalszobába, szóla, a száját megtörülve az elnök úr. Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a «rapturákat»?

Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves carricaturákat egy vidravasba került tollrágó bureaucratáról s telefirkált czifra initiálékkal egy koncz bibulát.

A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólom kalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkoskabátos öreg titkár már ott dolgozott -369- egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka a nagy betűvetés közben.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a munkáját, – secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.

Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta, hogyan kelljen abból irótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból irótoll soha, addig faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.

No annál pedig czélszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig szerezhetett volna magának. – Mert a mint vége volt a referendáriusok előterjesztéseinek, a kik mindnyájan nyaláb actákkal jöttek az elnök urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az audiencziaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló, supplicáló siserahadat végig hallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy bünhődő Jupiternek való penitenczia volt. Két óra lett délután, mire ennek vége szakadt.

Hála légyen a papnak: sóhajta fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor a hajdu elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.

No már most ő is szaladhat falatozni, a minek legfőbb ideje! Azt már következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. – Azonban kellemesen csalódott.

A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem – veszedelmes kilátás! hogy megint csak egyre volt terítve.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az iróasztalnál. Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát -370- confundáltatni általam. Én igen csendesen végzem a dolgomat. Még ide is áthozatta magához a hátramaradt actákat, s a mig a levest felkanalazta, az alatt is corrigált bennük plajbászszal.

A báró úr megint leülhetett az iróasztalhoz s csinálhatott pathologiai tanulmányokat ő excellentiája appetitusának rendkivüli aberratiói fölött. A ki a reggelinél oly hatalmas étvágygyal fogyasztott el mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia. Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot s izengette neki, hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az iróasztalnál végig kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját! de ő excellentiája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyen formán. Ekkor ő excellentiája nyájasan felkérte a báró urat, hogy méltóztassék vele átsétálni a billiárd-terembe.

– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz, ott igen commótosan lehet irdogálni. A titkár úr pedig jöjjön be.

A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit irdogáljon ő itt egyre-másra? Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kinjában csupa nyárson sült kappanokat rajzolt a papirra.

A titkár úr bejött; ő excellentiával elővették a dákókat; felrakták a pyramidlipartiet, s elkezdtek játszani. Ő excellentiája kitünő művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.

Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti, hogy ő méltósága, a pécsi püspök úr kiván azonnal beszélni ő excellentiájával.

A prælatus úr arcza még egészen szederjes szinű volt a fagytól, a hogy télvíz idején Baranyamegyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett, még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s a téli keztyü a nyakába akasztva.

– Hát főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába? Conducat sanitati!36)

A püspök t. i. azon kezdé, a mint a melegre belépett, hogy elkezdett prüszkölni.

– Ago gratias. Hát (Ψ) (ezt a görög «pszi» betűt úgy vegye a tisztelt olvasó, mint «signum sternutationis»-t) excellentiád kegyeskedett hozzám egy stafétát elküldeni a napokban (Ψ).

– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára Ecklochba kell becsinálnom. Allo marsch! mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt tovább azzal a stafétával?

– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellentiádnak megirni, Ψ s mivelhogy «docti male pingunt».37)

– Annálfogva én azt semmiféle tudománynyal nem birtam kivenni, hogy mi van ebbe a levélbe írva? Ψ! Ψ!

– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát aztán, mit mivelt főtisztelendő úr?

Ψ! Mit miveltem? Összehivtam a káptalanbelieket, azok már elég versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük adtam excellentiád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték egy napi fejtörés után, hogy ők nem birják elolvasni, Ψ! Ψ!

– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e -372- zegernye időben, hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!

– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna vele! Hanem a copertájára az volt írva, hogy «in militaribus»39). Hát nem mertem félretenni a jövő szüretig, a mikor reményem volt excellentiádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.

– Úgy? in militaribus? Akkor hát – per mops a közép-lyukba azt a fehéret! Meglett volna, ha gixert nem ád! Hol az a kréta? Hát in militaribus szólt a levél? akkor, kérem, méltóztassék főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.

No hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök odavitte hozzá a levelet.

M...szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta minden oldalra. Olyan irás volt az, mintha egy cserebogarat belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betük, a mik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört léczek, szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak tolonczserege, escortirozva, egy-egy köszvényösszehúzta kezdőbetűtől, de a kiről nem tudni, mi nemzetiségből való, cyrill-e vagy glagol, avagy pedig arabs talik? s végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a haragos penna szétfrecscsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr, hogy ha mingyárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy keserves betüt sem.

– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! kiálta végre haragosan ő excellentiája, s kezébe vette saját autographonját.

De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. -373- Közel is tartotta a szemeihez, távol is tartotta, nagyító üveggel is nézte. Utoljára visszaadta a püspöknek, nevetve:

– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz. Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta főtisztelendő úr. Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.

A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Ő excellentiája pedig leült a fekete kávéjához s elköltötte azt csendesen, a közben átfutva az Augsburger Allgemeine Zeitungot.

Ez pedig arra számított, hogy ő excellentiája majd ebéd után, öreg urak szokásaként, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán «ill a berek, nádak, erek!» úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon csalatkozott. Alig volt vége a fekete kávénak, a midőn jelenté a komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.

Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cynicus ember; csak úgy lefegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy a míg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, az alatt ő excellentiája az egyptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.

A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind sphinxeket, memnonszobrokat s más efféléket faragtattak), de viszont Dejoces, nem más, mint «de jó okos». Semiramis az világosan «szemérmes», Xerxes nem más, mint «szekeres», mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon folyó, mely mellett terem «bor: istenes», s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor -374- mi volna ez: «Kan biz ez!» azaz, hogy igazi férfi! Ellenben a hires egyptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy «téglát pazarol», mivelhogy ő építette a legnagyobb pyramidok egyikét. «Osiris» annyit tesz, hogy «azér(t) is!» mivel hogy ő mindenható. «Memnon» onnan jön, hogy «nem mon(d)», t. i. hallgat a szobra, csak zengeni szokott. «Isis» pedig világos, hogy «izes»; s a ki azt meri tagadni, hogy «Osimandias» annyit tesz, hogy «ősi mondás», az nem ért a philologiához.

És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással szemben, hogy ugyan megjárta volna, a ki el merte volna nevetni magát a közben. Az meg épen szerencsétlenné tette volna magát, a ki pártját fogta volna annak a kálvinista papnak, a kit mind a két tudós úr közakarattal elkárhoztatott, a miért az a magyar nemzetet a zsidóktól próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos «handlé» a hazaárulók között.

E közben pedig dohányozának vala, mint két török, a mi a kamarás úrnak semmiképen nem volt tetszésére.

A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld karikát hányt már a szeme az éhségtől s még mindig nem lett elbocsátva. Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Ő excellentiája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen ráállt a tudós. – No most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan goromba a házi úr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S ő excellentiája jó asztalt tart!

Ő excellentiája, a ki reggel gourmand volt, délben hypochondra, estére asceta lett, s olyan lakomára adta magát, a minőhöz a tudós volt szokva. Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket, meg fekete brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még sót sem engedett az asztalra tétetni, azt -375- állítván, hogy: «Omnia cum sale, raphanum sine sale comede!»40)

De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel kinálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az egész retek-mammuthot, csak úgy harsogott a foguk alatt; az adlatust csak levelező tagnak nézték, a ki nem kap a retekből, s a közben elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partiet.

A Johann meg akarta tetézni a lucullusi dobzódást még egy tányér száraz dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá alapos diæticai rendszabálya: «prima nux valet, placet alter; tertia mors est!» (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kinálták meg vele. A két orientalista rakta nagy figyelemmel a «Lange Puffot» s hagyták őt csendesen dolgozgatni. Az utolsó «Schusztermattsch» után aztán a tudós búcsút vett ő excellentiájától, megigérte, hogy holnap megint eljön s folytatják. – M...szky is kereste a kalapját.

– Johann! készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba, hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős. Aztán zárja be az ajtót.

A Johann megtette, a mi parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt ő excellentiájával. Ő az iróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött és lefeküdt az ágyba aludni. S nem volt több egy ágynál a szobában.

Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a grodenápel frakkban. Ő excellentiája pedig horkolt, mint egy kenetlen száraz malom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól: -376-

– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni? szólt az fogvaczogva, berekedve és boszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt tegnap óta a szakálla.

– Hát azt, hogy méltóztassék megírni ő felségének, mivel töltök én el egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. A milyen volt az egyik nap, olyan a másik. Ha tetszik, újra kezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik róla. Most pedig elmehet früstökölni, ha úgy tetszik.

Ő excellentiája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy elszaladt báró M...szky, hogy vissza se jött többet; a mint kiette magát, kocsira ült s meg se állt Bécsig.

Ott aztán megreferálta a császárnak, a mit tapasztalt a budai helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! nem jó azzal tréfálni!

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic?)

Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utczában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.

Erre pedig nem csak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, a mi a rábizott ügy volt, czifra változandóságaival; hanem még inkább mindenféle psychologiai állapotok.

Érezte, hogy ez az ő egész tragoediája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi «Janhagel» nem tekinti azt egyébnek, mint egy capitalis «Jux»-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a «Schabernak»-kal magát a császárt -377- is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a «Hetz»-et. A Hetz, meg a Jux pedig a bécsi népnek az, a mi a rómainak a circus. Jaj annak, a ki belejutott; legyen az szép asszony, herczegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélczelik.

Még a hirlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a pestvármegyei táblabirák machinatiójáról, meg a kettő között kepiczkélő Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozman birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a francziaországi forradalom?

Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje bekövetkezik, akkor az ő szent-endrei causáját többé senki sem fogja meghallgatni.

Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon czirpelni, mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az ő czirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik lehetnek arra, hogy szót emeljenek.

Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt letisztázva benyujthatta a császárnak.

Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani egy vádiratban.

Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint a ki magában tanul sakkozni; természetes, hogy minden partiet ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán észre, mikor eleven ellenjátszóval -378- kerül össze, hogy annak is van ám saját terve; s az által az övé egészen máskép üt ki, mint a hogy ő szépen kicsinálta.

A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a császárhoz, a börtönből kitört Rab Ráby ellen.

Abban le volt ő kelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató czégéres gonosztevő, a kinek visszaküldetése s az ország rendes törvényszékei elé állítása követeltetik. S mind ezekre épen annyi adat lett felszámlálva, a hánynyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.

S a császár a legfőbb itélő biró. Neki nem szabad az ilyen dologban részrehajlónak lenni; hanem itélnie kell, nem a szive hajlandósága, de a tiszta igazság szerint.

Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élő szóval is előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és miképen megszerezhetők? ezuttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a császár szép csendesen végig hallgatta őt s aztán elvette tőle a vastag munkálatot.

– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi. Olvassa őket végig. S ha ön akkor, a midőn ezeket visszahozza hozzám, azt fogja mondani: «Mind ezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók szemébe; a magam vádjait pedig fentartom!» hát akkor én odarendelem ön mellé két leghivebb policzájcommissariusomat, a kiknek parancsuk lesz önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával -379- megvédelmezni; minden embert, a kit ön megidéztetni, kihallgattatni kiván, odaparancsolni; minden irományt, a mire önnek szüksége van, mint bizonyítékra, előadatni, és önt, a midőn kivánni fogja, ide Bécsbe visszakisérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlen egy gondolatot is talál, a minek a továbbfüzése önre nézve kellemetlen lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen hitt olyan embereknek, a kiknek érdekükben volt önt elámítani… vagy ha jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország cardinalis törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor, fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre), tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, a minek nem jól esnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, a mi eddig történt. Egy meghiúsult kisérlettel több, a mi nem sikerült nekem. Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e hó végeig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit mondjon: «megyek Budára», vagy «megyek Szent-Pétervárra».

Jobban nem is bánhatott volna vele a császár. Ha csakugyan követett el valami hibát a fiatal ember, legyen az eltemetve. Az eddigi pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más régióban, a minek az elmulttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.

Hogy a császár hiheti azt ő felőle, hogy az ő egész történetében lehet egyetlen egy olyan árnyék, a minek nem esik jól a világosság. -380-

Átkozott jó mulatság volt. Hol kaczagott rajtuk a düh miatt, hol meg a fogait csikorgatta jó kedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt az, hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan remek systemával volt rendbeszedve, olyan méltó elkeseredés hangján fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni a fölött, hogy vajjon csakugyan nem ő-e az az országcsaló gazember, a ki itt le van írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarczot a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarczot ismerte!

Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi biró, a ki őt kegyetlenül halálra ne itélje!

Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva nagytekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve ugyanazon ágról szakadt nyomorultaktól, a kik ő nála, kezeit lábait csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen! – Védelmezte; – szenvedett érettök annyit, a mennyivel tiz gonosztevőnek minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki egyik is, s most ez a rongy ellene támad és beáll hamis tanúnak a saját nyomorgatói mellé.

Bizony nagyon kinálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, a hol egymásnak soha többé hirét sem hallják.

Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy lemondásra és megfutamodásra birja. Hát érdemes a közönség bajáért magát kitenni új szenvedéseknek? összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas emberekkel, a kikhez semmi köze sincsen! Rágalmaztatni -381- jó hirnevét az egész országon keresztül? Mikor e nélkül mind el lehetne; tölthetné az idejét víg mulatságok között. Az orosz Versaillesban ott a Newa mellett olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség, szidalmazás, és egy «delator» kétséges hirneve.

Hogyan? megfutni a Phæakok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak? Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, a mit méltatlanul szenvedett s aztán csak magában pirulni, mikor e helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán kiirtani szivéből minden emlékezést saját hazájára?

E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, a mit az apja engedelmével írt hozzá.

Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a vészeket, a mik visszatértében reá várnak s esengve kérte: «vissza ne jöjj!»

Mert ha ennek az olvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy «most már bizony visszamegyek!» akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz csapja ezt a könyvet s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.

«Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom semmivel; – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.»

«Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, a ki a veszélynek arczczal fordul, nem háttal; – hogy becsületes -382- ember vagyok, a ki szidalmazóinak visszavágja a lábaihoz rágalmaikat; – hogy igazi hazafi vagyok, a ki nem retteg hazája földére rálépni s egész nemzetét birául fölhívni, hogy itéljen fölötte: valódi hive volt-e hazájának, nemzetének, a szabadságnak: vagy pedig árulója?»

«Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán keresztül sem törik hétféle színre.»

«És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében, ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!»

«Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat; itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme sorsüldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik s követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen szavakat diktálta?»

«Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, a míg gondolatait ilyen kész domborúra kiformálta, a míg azokat ilyen szép kerek betükkel leirta? milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú lelkével, míg ezeket az eszméket, a mik rá nézve oly idegenek voltak, megtalálta, megértette!»

«Tépd ki szivedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a -383- hitves névre egészen érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad elől, mint az elégett papir hamvát, a mire a képét valaha lefestetted!»

«Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.»

«A pesti porkoláb valamennyi láncza nem olyan fájó, mint ez a láncz, a mivel hozzá vagy békózva.»

«S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hivet, ezt a végtelenül szeretőt; szabad vagyok, – igaz ember vagyok, – egészen a tied vagyok! Van-e kedved egy halálra kinzott, kiszenvedett szivet halottaiból feltámasztani?»

«Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn Budán: szállok elétek! S ha akkora Istenek vagytok is, mint az olympiak voltak, én leszek az Enkeládosz, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!»

Szegény Mariska! ugyan eltévesztette a czélját azzal a levéllel! A helyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a Hyperboræok országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.

Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot, felsietett vele a Burgba: ledobta azt a császár elé az asztalra, s ráütve a tenyerével, azt mondá:

– A mi e csomagban írva van, az alphatól az omegáig mind merő koholmány, rágalom, valótlanság. Kérem küldjön engemet fölséged Budára!

– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én magam személyesen fogok oda menni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.

Ez olyan szó volt, a mi által hármas pánczéllal (æs triplex) érezhette a szivét befedve Ráby Mátyás. -384-

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss ioll tehetetlen.)

A császár két policzáj-commissárust rendelt Ráby Mátyás mellé, a kiknek utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva, a császár nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárokból utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és legnagyobbaknak elmondani.

Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.

Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a «normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est formosus».

Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte a szabad mezőn -385- Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról a másikra repült.

Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken, régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik: «das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen, verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).

Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik római az ilyenre visszafordult volna.

De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve, meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé ugrált, a mint téli álmából felzavarták.

Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a kegyetlen fenevad?

Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».

Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az ágyba.

– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül. -386-

– De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»

Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz, mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a füledbe, hogy «bihászman!»

Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio végett.

E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.

Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.

Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.

Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye. Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.

A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított fütyülést hallatott!

– Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem -387- parancsolatom van ő exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.

– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön őrizet alatt.

– Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.

– No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.

– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik azt az urak?

– Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét, hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.

– Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.

– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.

– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.

Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló katona lépését az ajtaja előtt. -388-

A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába. Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában esti harangszó után nem kódorog az utczán.

Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».

Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.

Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó szeletig elfogy.

Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a mi rendes napokon volt.

– Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.

– Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr. -389-

– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett van ide küldve.

– Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.

– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár plenipotentiája.

– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt pedig én parancsolok!

– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.

– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo marsch! Ez is két szó.

A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg a policzájdirektor lakásáig nem jutott.

Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr megérkezett hat fegyveres hajdúval, -390- hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre. A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme be volt zárva.

– Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy a császár parancsolta.

A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy «méltóztassék!»

S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby Mátyást és a két kisérőjét.

A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.

– Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most jöttünk át. Két óra sem telt bele.

Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve, abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget egymáshoz ütődött.

Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.

– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich úr.

A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz. -391-

A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta mingyárt.

A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez, hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején borzadalmában.

– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.

Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a másik biztost is.

S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.

A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek feje a jégtorlaszok közül.

Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás -392- úr, ez nagyon egyszerűsítené a rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek. Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!

Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre vigan.

Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet, hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.

De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája, a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.

– Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)

– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?

– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős Arminius népének nyelvében.)

– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?

Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani: -394-

Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.

– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.

Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.

Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat vele.

Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik Ráby urat békével.

– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich úrnak, mikor eltávozának.

Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a discursust.

Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.

A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a folyosót befüstölte.

– Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen nagy beteg.

– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell az egész folyosót kifüstölnöm.

– Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd megmondja.

Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.

Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb az arczát, azután -396- a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal körül nem füstöltette.

A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:

Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír, már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek rá, mikor eltemették?

NEGYVENHARMADIK FEJEZET.

(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)

A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd elmondjuk nehány szóval.

A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor, daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el közülök.

Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.

«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»

A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban -397- egy fehér embert kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby búcsúzhatott már a scalpjától.

Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta, selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz. Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt, mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy csufondárosan.

Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.

No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.

Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem fogják őtet innen kiásni.

Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni, mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.

Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.

Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt vádolva. -398-

A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve, nyakába akasztott bűnlajstrommal.

Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik, hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»

Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia! meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az ökleikkel a zöld asztalt.

– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én nem beszélek tovább.

– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.

– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk, hogy itt protocollum vezettetik e felől?

– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint felszólítva az őrjáratból, -399- a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve «Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A porkoláb szavából értettem meg.

Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.

Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak is. Egy azok közül felszólalt.

– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni kiván, elő ne vezessék.

– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét mutatta neki. – Az ostoba!

Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi személyesíté Kurovicsot.

Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre hivatkozni?

A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg ráz.

Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz nekem!» -400-

– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt, hogy Rab Ráby kitört a börtönből?

– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.

– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába, aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.

E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával odadobbantott.

– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem elmarasztalni…

«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat mingyárt! Egy szó se legyen több!»

No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza taszigálták, kilökdösték.

– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!

– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a tömlöczből.

Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, -401- hogy milyen messzire tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.

– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes szekérrel az ablakon.

– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»

– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt. Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a benevolumot.

És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.

Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.

Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a hazai törvények, a császár parancsai, s -402- az emberi józan ész nevében. Utoljára kivitették a teremből.

Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy halálra itéltessék.

«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt, mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a miket meg -403- nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta; az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»

Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.

Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.

Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy láncz, mi azt a bal lábához csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, a mi azt a jobb lábához csatolta, harmadik volt a keresztbékó, a melyik a két keze csuklóját egymáshoz foglalta.

Két békó, a mit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az egész játékszer.

Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn pörölylyel, mikor le akarják róla venni, akkor megint úgy kell róla azt leráspolyozni. -404-

Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az utczáról becsődült a járókelő nép, s a vármegyeházából minden fehér cseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos vasat egy szép selyemruhás ifjúnak a lábára.

Mikor ezt a szép, szenveteg arczú ifjút leültették a kövezetre s az egyszerre megsziszszent a fájdalomtól, a mint a lakatos a nehéz kalapácscsal az első ütést tette a vasbékóra, a mi a lábával együtt az üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s elkezdett fenhangon sajnálkozni felette: «oh a szegény nyomorult! ugyan mit véthetett?» Az asszonyemberek leszedték a fejökről a patyolatkendőiket s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult s nem tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy fehér személy (talán Böske volt? nedves szemeitől jól meg sem láthatta), odament hozzá a néptömeg közül s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet oda csavart neki a bokája körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.

– Takarodj haza, czula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs. Tán bizony a kéne, hogy bársonynyal béleltesse ki a békókat a nemes vármegye? Majd megszokja ő keme, ha soká együtt lesz vele.

Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna állani Rábynak a földön ültéből.

A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.

Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen -405- megvasalt rab ügyetlenül keczmeleg, csetlik, botlik, elbukik a lánczaiban.

Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a hajdúkat, meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)

«Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Igy bánni egy ilyen derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!»

– Ejnye mingyárt! kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mingyárt megpüföli ez a sok asszonynép. Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat! Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán «upré púpos!» Készen a ketrecz, tessék felsétálni a maga lábán!

A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott maradt Ráby körül. Egy hajdú, a kiben Ráby azt az első strázsáját ismerte fel, a ki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz békó már keresztül vágta a vékony selyem lábravalót s már felsebesíté a bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.

Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a láncz egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell lépegetni azzal a lánczczal? mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a láncz ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát; de kisebbet se lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh megtanulják ezt a rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!

Nem is abba a tömlöczbe vitték vissza, a miben eddig volt. Meg volt neki mondva, hogy sok gradatio van a tömlöczök -406- dolgában. Vannak jobbnál jobbak. Ez épen a legjobb volt.

Mingyárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utczára s egy vasajtó a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt és sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a szobába, mert üveg nem volt rajta.

Azon a helyen, a hol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkoloncz befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vasláncz megerősítve. Ehhez a lánczhoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz lánczát, úgy, hogy az e lánczon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a profunt, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab Rábyhoz, a mint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.

Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti börtöneiben.

Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem nyitja fel semmi sem, még az arany sem.

De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.

A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, -407- mintha a feje fölött levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a plafondot fúrnák keresztül.

Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:

Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang, mint egy álom emléke a gyermekkorból.

– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma legyen önnel!

És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.

Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.

Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság, hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős hang:

Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt, egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté. -408-

Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a felsőre. Abban talált tintát.

Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll holló-szárnybul.

Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy összegöngyölített vékony papirlap.

Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.

A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra. Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni mindazt, a mi lázas agyában forr!

Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind visszadugta a nádszál végébe.

– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az Ábrahám zsidó.

Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart a kenyere, meg a vize.

Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája, a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a substitutus alispán urat.

Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő -409- excellentiáját; azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.

– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből, a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a tányérján a czapfenstrájkot.

Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék menekülésképen.

– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga törvényes -410- hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»

Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.

– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába! Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam, hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje lágyára, tegye meg: nekem nincs.

Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza Pestre nagy fúriával. -411-

Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött kulcscsal.

Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri kancsónak, olyan szélfogó fülek.

Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze! ne még ez! ne még ez!»

Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt hörgé fogcsikorgatva a fülébe:

– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a tömlöczből a császárnak!!!

A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s elsápadva hebegé:

Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi történt? Mi tévők legyenek?

«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.

Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő excellentiája.

Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby Mátyás irása.

Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését megnyeri ex offo felküldetni.

A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el kellett olvasni: ha helyesli-e?

… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve… Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum… Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…

Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a levelet.

Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda várába. -413-

Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába becsukatni!

Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.

Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.

A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni. Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara, hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg, hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.

Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a börtönből -414- egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára vágat huszonötöt.

… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz, meg a császárhoz?

Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A láncztól folyvást vérzett.

Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.

Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.

«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».

A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni. Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.

Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki a vármegye kőműves-pallérja volt.

Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész ajtót befalazza. -415-

Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen «kétszer kettő: nyolcz!»

Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz a vége?

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

Csak nem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két levele a császárhoz; az is, a mit Kalabusz úr hamisított, az is, a mit ő saját maga irt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánczczal czammogott fel.

A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár személyesen fog mustrát tartani felette s aztán ő maga vezeti azt le Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.

Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd megint kibontják a falat, s helyreteszik a vasajtót; nem fog úgy járni Ráby, mint az az orosz archimandrita, a kit a kievi toronyban csak háromszáz esztendő mulva találtak meg, mint csontvázat.

Hogy a friss falazat feltünő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat, hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. De olyan volt ám Rab -416- Rábynak a börtöne belülről is; bevonva vastagon ezüst filigrán munkával, a mit a zúzmara tapasztott oda! s egyúttal a haját s bozontos szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró jégcsapoktól.

A legnagyobb baja az volt ebből, hogy a meghüléstől úgy megrekedt, hogy nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre.

Csak a lánczai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása nem birt keresztül hatolni a plafondon.

Azon a napon, a melyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat, elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen, a császár látogatása előtt ki kellett suroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbehozni az iratokat valami hánydelvesdel módon. Egész nap nehéz patkós csizmák kopogtak ott az ő mennyországában.

A császár valósággal maga jött el, hogy megbizottját kihozza a börtönből.

Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület» emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház nagy gyülés-termében.

Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt felterítve a monarcha számára.

Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!

Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon. Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok, nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett. A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni, hogy ebédel egy császár?

Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak, hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy rém – a jövőből.

Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve mind halálig: az is lánczra verve itten.

A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld kabátjában valami vadászhoz hasonlít.

Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele, elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van abban.

Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.

Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna borával.

Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja, holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!

Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!» Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is bort rendelt.

Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak a kellemetlen ügyek.

– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás úrral?

– Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli hálálkodó leveleiből értesültünk.

– Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még mindig fogva tartatik.

– Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez felküldözi.

– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy -419- Ráby Mátyás mennyire fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő részeinek elengedéseért folyamodhatik.

– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek önök oda.

S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó, lélekszomoritó helyeket sorba járni.

Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott, nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem találja-e közöttük Ráby nevét?

Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.

– Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni? kérdé a rabtól.

– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári hivatalnál jelentkezik. -420- Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes fizetéssel.

Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.

Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.

Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki lenni.

Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna, ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.

A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak előtte.

Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét, termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.

Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója, megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat, hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»

A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.

És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a -421- ki megütötte volna öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»

Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál, hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember, szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára mindent megtesz.

Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy vociferatiót hallott.

– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább ekként kínoztatni.)

Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale spectaculum! Miserrimus -422- Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!» (Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!) Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a megye lakatosát.

Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.

– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»

Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka arra nézve, a kinek azt ki kell állani.

Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.

Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.

Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni a másik szobába.

Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.

– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről. -423-

Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja sem volt, úgy be volt rekedve.

– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna. És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.

És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a «cadaver!»

Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről? Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját, mire fölébred: ez az ostoba test!

Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk esett sebeknek.

Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak tartozzék hálával.

Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan kell ezt a szót érteni? -424-

Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.

Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte, hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?

Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett volna ki a száján.

– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!

– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki, más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.

– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?

Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.

– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?

– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is -425- az vagyok. Külömb, mint önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!

– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva, hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül. Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember volt, igazán». No csak hallgasd meg!

Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva, kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz írás az ő processusa volt.

Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény; egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész «eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának, meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.

Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá neki:

– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent, a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…

– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában. Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már, akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel, ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá szépen.

– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz volt már.

– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a honnan kihoztalak.

– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és iszonyat rá nem -427- vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s szemébe köpjek az igazságnak!

S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.

Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk, porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy úr volt az első, a ki a szobában megjelent.

– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!

– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr. Hol vannak az ötven fontos vasak?

Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.

S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.

– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.

Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy -428- sem állt kötélnek. Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a czigánykovácsot, az megtette.

Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:

NEGYVENHETEDIK FEJEZET.

– No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.

– Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá Laskóy úr a porkolábnak.

Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.

Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.

A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha megszólalt, magát a beszélőt látta benne.

«Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg van mérgezve.»

Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal. Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.

Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét; de csak nem is panaszkodik.

Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt elmorzsázva.

Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem engedem!» És nem engedte.

«A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»

«Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a rab.

«Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba ment.»

Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés. Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni. -430-

Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a császárnak, hogy játszották ki.

Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak hozzá.

A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a szalmába beférjen.

Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki, mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».

E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.

Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból ismert a rab.

– No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják! szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét. Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a vétkét. Vetkőztessétek le!

– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend. -431-

S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen szitkozódva.

Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele. Azt mondták rá, hogy álmodta azt.

NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.

A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában, hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!

Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat. Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus, habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)

Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.

Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét egy gondolat! -432-

… Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…

Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra már nem maradt több.

A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult éjjeli rémség.

Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi – fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:

Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.

Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen kálvinista halotti énekeknek:

Oh milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a halottaikat, a miből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy «circumdedérum», még a hozzávaló melódia is olyan becsületes allegrettóban van tartva; – de ezek a kálvinisták úgy kikeresik a legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák legbúskomorabb, -433- legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a szivét, úgy facsarják ki!

Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben bizonyosan harangoznának is.

A porkoláb úgy olvasott a rab arczvonásaiból, mint a nyitott könyvből. Az arcza elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.

Megtörülte a szemeit hypocrita elkeseredéssel s gyászoló hangon hörgécselé:

Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!

Ez oda talált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas pánczélon. Az ő angyala meghalt.

Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s lánczba vert kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredő könyörgést bocsáta föl az egek urához, a földi ködökből felszálló lélek mennybeli üdveért.

És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a végtelen irgalom urához felfohászkodott; – mert semmi énekszó és papi imádság nem tisztítja úgy -434- fel az útját, az emberi bűnökből sűrűsödött felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs oly erős értelme e mondásnak: «bocsáss meg minékünk, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!» mint a Rab Rábyéban; – mert az, a kit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, a kit ma innen temetni vittek, nem Mariska volt, az ő védangyala, – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen hitvestársa; a ki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje Rab Ráby.

Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a catastróphája, azt majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk, a kinek szintén sietős az útja.

Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral? Hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a bokáin a lánczokat pokoli jó kedvében!

De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!

NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.

Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.) -435-

– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!

Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.

Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették, ott vérnyom maradt utána.

A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.

Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, a melyik be volt fűtve.

Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, -436- prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?

Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.

– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.

Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr vacsoráját.

Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy «veres barátot.»

Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.

– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.

– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!

Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.

A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.

Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.

– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.

Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a szusz.

Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.

Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.

Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom fontos vasakat.

Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni. Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.

De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.

Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagy -439- betegen. Oda is utána sietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.

Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.

– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.

Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király! Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy tuczetet. S még neki parancsolgat!

– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem levelet olvasni.

– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»

– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a császár?

«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.

– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.

– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a Ráby.

A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.

Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.

Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt. -441-

A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.

Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.

A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, a mik között meg kell halnia.

Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?

– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen holtig hol laknia.

Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában, külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. – Arany, a mi rozsdás.

A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…41)

ÖTVENEDIK FEJEZET.

Hogyan váltotta fel Fruzsinka asszony Mariska leányasszonyt, abban a felső szobában, ott Rab Ráby tömlöcze fölött? – Hogy ezt kimagyarázzuk, nagy kerülőt kell tennünk.

Fruzsinka asszonyt akkor, mikor a férjét üldözőitől megszabadította, s maga is a legnagyobb kelepczéből csak alig tudta kihúzni a lábát, ennek az esetnek a következtében megszállotta a szentlélek. Valami nagy dologra határozta el magát. Ha megszabadult egyszer Ráby, szabaduljon meg kétszer is, szabaduljon meg egészen!

A czimboráitól azonnal búcsut vett, azokat utasította, hogy menjenek ki Magyarországból, csatlakozzanak Törökországban valamely harámbasához, ott a haramiamesterség még tisztességes hivatal, értenek hozzá; folytassák ott.42)

Maga pedig levetette a Villám Pista-féle köntöst, felvette megint az asszony-gunyát, átment Erdélybe, letelepedett a híres zsibói házban, kitért kálvinistának s rögtön -443- megindította a válópert «szökevény» férje ellen. Igen jó titulusa volt hozzá; «hűtlen elhagyás», «bebörtönöztetés». A felől biztos lehetett, hogy Ráby Mátyás nem fog megjelenni az edictalis citatióra; s akkor in contumaciam elválasztja a consistorium a feleségétől három hét alatt. Akkor aztán megszabadul Ráby Mátyás az utolsó legnehezebb lánczától is, senkinek sem lesz Rab Rábyja, még a Fruzsinkának sem. Vissza akarta adni Ráby Mátyást maga-magának. Jót akart tenni.

Már javában folyt a válóper, a mikor hirét vette, hogy a futóbolond Ráby megint csak beledugta a lábát abba a kalodába, a honnan nagy keservesen tudta már egyszer kihúzni, s megint odajutott Pest vármegye tömlöczébe.

Ekkor összekáromította az egész világot: hát a Herkópáter sem akarja, hogy abból, a mit ő elkezd, valami jó lehessen! Bújában, bosszújában megint felvette a férfiruhát, övébe dugta a mordályokat, lóra kapott s újra neki indult Villám Pista hirével felrémíteni a világot s most már kegyetlenkedett.

Vakmerő betöréseit a horvát határszéli lankásoktól egész a solti határig kiterjeszté s nem a lovat lőtte ki már a pandúr alól.

Egy éjjel azonban hirtelen rosszúl kezdte magát érezni s kénytelen volt a czimboráitól egy halászkunyhóban elmaradni. A halász elárulta őt a pandúroknak, rajta ütöttek, nem tudott se menekülni, se védekezni; elfogták, felhozták Pest vármegye börtönébe.

Mire ideértek vele, már alig állt a lábán, valami ragályos bajt hozott magával a török határszélről. Ott azt nagyon olcsón adták.

A mint Janosics uram megpillantá a behozott foglyot, egész gyönyörűséggel látott a beneventáláshoz. Még most is sántított a lövéstől, a mit kapott tőle.

– Bekerültél hát, drágalátos szép madár! No majd mingyárt lekoppaszszuk rólad ezeket a czifra tollaidat! -444-

A Villám Pista nyakán volt egy szép fekete selyemkendő nagy tenyérnyi aranyrojttal, legelébb is azon kezdé a porkoláb, hogy azt leoldja onnan.

– Ne nyúlj hozzám, porkoláb; mert bizony megbánod! nyögé a beteg rabló.

– Dejszen jobb lesz ez az aranyrojtos nyakravaló nekem! szólt Janosics nevetve, s mingyárt fel is kötötte a saját nyakára.

Mikor aztán a várnagy a többi ruháiból is le akarta vetkőztetni, a felébredt asszonyi szemérem iszonynyal lázadt fel ellene. Villám Pista – nem, Fruzsinka elkezdett kétségbeesetten tiltakozni.

A női jajszavakra egy tekintélyes úr jött be a hajdúterembe, a hol a rablót vetkőztették; Tárhalmy, a főjegyző.

Rögtön megparancsolá, hogy hagyjanak neki békét, mert az a fogoly nem férfi, hanem nő. Ő ismeri a családját; ez egy nemes asszony, a kivel rangja szerint kell bánni.

S minthogy a legritkább esetek közé tartozott, hogy magyar nemesi családból való hölgy a vármegye palloshordó keze alá kerüljön, annálfogva külön börtön sem volt a nők számára rendelve; hanem az ilyen rendkivüli esetnél becsukták a foglyot a legkevésbbé használt szobába, a levéltárba. Ennek a kulcsa a főjegyzőnél állt, ki egyuttal archivárius is volt. (Azért tudott Mariska a levéltárból Rábyhoz leizengetni.) Most aztán ezt a szobát Fruzsinkának rendezték be tömlöczül.

Mikor Tárhalmy kiszabadította a fékezhetlen asszonyt a mortifikáló hajdúk keze közül, az lihegve mondá neki:

A mint aztán Tárhalmy maga felvezette őt a börtönébe s asszonycselédet rendelt a szolgálatára, az összeroskadó nő azt suttogá neki:

– Uram! Önnek van egy szép, fiatal leánya; jó gyermek, egyetlen. Küldje el azt innen a háztól azonnal, mert én olyan vészt hoztam magammal, a mi megrontja még a levegőt is.

Tárhalmy megmondta a dolgot a leánynak. Azt is megmondta neki, hogy a behozott kalandornő a Ráby Mátyásnak a felesége. Azért Mariskának el kell menni a háztól, Budára a nagynénjéhez.

Mariska megijedt: de nem a beteg nőtől, hanem attól, hogy ő nem közlekedhetik a fogolylyal többé, s az vagy éhen hal, vagy méreg által vesz el. Azon könyörgött az atyjának, hogy hadd maradjon ő itt; hadd ápolja ő maga azt a nőt.

Bizony csak még ez lett volna hátra, hogy a Ráby Mátyás Fruzsinkájának dögvészes ágya mellett virraszszon a Mariska! De már ennél több esze volt Tárhalmynak, mint hogy a romanticismust ennyire engedje vinni.

Az orvos hamis diagnosist csinált, félreismerte a bajt. Nem is csoda. Hetven év óta nem volt ez országban híre sem «annak» a nyavalyának. A Villám Pista a keleti pestist hozta fel magával a török határszélről; annak a jelenségei pedig olyan könnyen összetéveszthetők egy másik bajjal, a minek az orvosok olyan czifra nevet adtak, hogy a laikusok meg ne értsék.

Mikor ezt az orvostól meghallotta Tárhalmy, akkor aztán határozottan megtiltotta Mariskának, hogy azon nő szobájába belépjen. -446-

De Fruzsinka nem is engedett magához senkit közelíteni. A Franciskánust is kikergette, a ki a lelki vigaszt adni jött hozzá. Attól tudták meg, hogy protestánssá konvertált. Maga rendelte el, hogy ha meghal, a nagykőrösi diákokat kell elhivatni, hogy elénekeljék.

De azután egy még ennél is nehezebb körülmény jött közbe, mely Tárhalmyt arra birta, hogy leányát elküldje a vármegyeháztól Budára.

Megérkezett az alispánhoz Lievenkopp peremptorius felszólítása Ráby szabadon bocsátása iránt.

A megye rendei azt mondták rá: «nem!» El kell neki itéltetni a maga törvényszéke által.

Lievenkopp felszólításához sanctio is volt csatolva. A kérdést ágyúk és szuronyok fogják kisérni.

– Tessék! A kérdésre bezárt kapú lesz a válasz. S e bezárt kapún belül a kihirdetett itélet fog végrehajtatni a rabon, a ki ennek a vármegyének a rabja, s a fegyvernek fegyver fog ellenállani.

Tehát vagy végre lesz hajtva az itélet «in facie loci», vagy ostrommal veszik be a vármegyeházát.

Ez elől el kell távolítani azt a gyönge leányt. Ez nem annak való tapasztalás.

Így lett Ráby Mátyás szűk ege megfosztva az ő édes angyalától, s így váltotta azt fel az ő életének, szerencsétlen sorsának elbukott angyala.

A mit igért az asszony, meg is tartotta: reggelre meghalt. Tanácsos volt őt még az nap átadni a nyugodalmas földnek.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.

Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész vármegyeházára is. -447-

Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok elválaszthatlanok.

Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a hű, ki az áruló?

Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.

A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.

Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.

Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.

Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe temette, könyökére támaszkodva.

Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.

Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.) -448-

Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt, melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.

Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból, hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis czigánynyal egy sorba!

Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.

E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.

A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt hamarább a kezéből?

Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember! Kinek lesz bátorsága hozzá? -449-

A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?

E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat, a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot, felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a nemzetre és a dynastiára!…

S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?

Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé siető Tárhalmy lábaihoz.

– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. – Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!

Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az ablakhoz.

Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby itéletét, elejétől végig. -450-

A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy «elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár nevében!»

Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a keblébe dugta azt.

Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak, az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.

A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.

(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)

És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a vármegyeházának kapui.

Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!

Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ… -451-

Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…

Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…

Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…

Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát tettek vele, ezen a Hunnia földén.

Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.

A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.

A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:

Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így» szólítá meg. «Ott» járt a lelke.

– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s megkoronáztatja magát.

Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.

A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.

– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, -453- a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!

– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.

De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a fogát, ez volt maga Petray Péter.

– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby documentumait elsikkaszszák?

– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.

– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja legjobban…

– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…

A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, a mik nem találhatók -454- a góthai almanachban és kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.

– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!

S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.

A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az «uraknak ura!»

Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics), ott találta a várnagyot.

– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát valamennyinek.

– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.

– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad. -455-

– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!

Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez lánczolni.

– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!

E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.

De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.

– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni! Nem megyek el!

– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!

Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg -456- se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.

– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.

Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.

Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!

Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.

– Ez a keleti pestis! Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.

S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, a mig csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.

Akkor aztán két halálra itélt rabot érte küldenek s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurczolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.

A közönség csak azt tudakolja, hogy vajjon elég oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, a hová elásták?

Egy olyan utcza szélén, a melyikben akkor még nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károlykaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.

Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, a ki ezen az utczán is végig menjen.

Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.

Másodmagával jött. Az a vöröshaju siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.

A gyereket ott szokta hagyni az utcza szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.

Ott addig leskelődött a reggeli órában, mig a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdut közelíteni.

Akkor egy papirosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papirdarabot toltak ki a küszöbre.

Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a czédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utczára kilökve.

Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szivére tette a kezét, – még dobogott.

Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kintól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig czepelték, abba befektették s elvitték magukkal.

Mint a seráphok éneklése, mint a spæhrák harmoniája, -458- mint a hattyu haláldala, mint minden, a mi csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.

A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s a mi a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet: – két szerető, hűséges szem…

A szent-endreiek máig sem lelték meg a nagy kincses ládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!

TÖRTÉNELMI BEFEJEZÉS.

A ki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa tovább a következő lapokat, a mik már csak a történet-buvárt érdekelhetik, a ki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes korszak illustrátióját fogja megtalálni.

A mint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira magához jött, hogy lábon tudott állni (már akkor szüret felé volt az idő), haza sietett Szent-Endrére, a házát rendbehozni s megszüretelni.

Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez? Arra előjött a szolgabiró s tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott költségekért, a börtönben való tartásdíjért, de különösen tizennyolczezer forintnyi adósságért a házát és földeit biróilag lefoglalták.

Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba. Egész nyugalommal arra kérte a szolgabirót, hogy küldje át hozzá azokat a periratokat, a mikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő készpénzzel kifizet minden követelést.

A szolgabiró belement a kelepczébe s elküldte neki a nagy percsomagot. Csakugyan szabályszerü processus volt az, polgári perrendtartás szerint, a mit az alatt folytattak ellene idekinn, a míg odabenn a criminális eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva voltak, exceptivák, replicák, duplikák, appellaták szépen következtek egymásután; csakhogy minden instrumentum -460- «hamis» volt. Kötelezvények, császári rendeletek, mind egy szálig falsumok.

Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész, hamisítványokkal teljes actacsomagot s minden servus humillimus nélkül vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.

Hanem a császár nagy beteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar udvari cancellárhoz lett utasítva.

«Önnek tökéletes igaza van. A szent-endrei előljáróság százötvenezer forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez összegből önt illeti egy harmad, mint feladórész. Itt az utalvány, fizettesse ki magának a kincstárnál.»

Erre nem hogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még felfortyant.

«Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem, hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért, hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, a kik a bűnt elkövették.»

A bolond! A helyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna a táskájába s azzal örök időkre «karsamadinert» mondott volna az egész udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna irva, hogy «pénz – becsület!»

Erre aztán vállat vont a cancellár s azt mondta neki, hogy: no hát adja be a memorandumát a cancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.

Az pedig épen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelidített meg, s azt elereszti a gyümölcsös kertben. Azt azután kergetheti egyik fáról a másikra, csalogathatja -461- dióval, mézeskalácscsal, hogy újra kézrekeríthesse. Soha se fogja azt el!

Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no most leborítja a sipkájával, huss! megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára nem találták sehol; – bizonyosan bebujt valami lyukba.

A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen elfogadhatá.

Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A betegség halált jósló rózsái égtek az arczán.

Végighallgatta Ráby szenvedéseit s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé?

A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, a mi csalhatatlanul megvédje őt minden bántalmazás ellen.

S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet, Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szent-Endrére is ezen «ægis» alatt s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, a honnan bizonyítékokat kellett gyüjtenie. A szolgabiró megtudva ezt a lábatlankodását, nagy hirtelen utána küldé a két ismerős hajdut; az utczán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a másikéban egy láncz. Ráby engedte őket egészen közel jönni magához; akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két hajdu megszeppenve húzta magát a falhoz s dugta a kötelet meg a lánczot a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s a katona-uniformis előtt éktelen respectusa volt mindig a digának.

A huszáregyenruha ezuttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind s azzal sietett vissza Bécsbe.

Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot kisér, a ki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a ministrans, füstölővel és csengetyüvel. Kérdezősködésére azt a választ kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.

Ráby kétségbe esett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, haza sietett s levelet irt a császárnak:

«Uram! Mielőtt az Isten szigoru itélőszéke előtt megjelennél, szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen számadásra vonatnod ott fenn igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan embernek véreért, s az özvegyek és árvák könyhullátásáért!»

Ráby régi jó barátja, a cabinet-titkár bevitte azt a levelet a császárhoz s a császár elolvasta azt.

Reggel hat óra tájban, február 20-ikán az István-templom lélekharangja költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.

A cabinet-titkár könyező szemekkel jött ki Ráby elé s egy czédulát adott át neki; azt a császár diktálta végleheletével. Ez iratban bocsánatot kér tőle és minden alattvalójától, a kinek életében panaszra adott okot; ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus; s minthogy e világtól megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud, utasítja őt az utána következő trónörököshöz.

Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében is, mit a kormány nyomtatásban is közzé tett.

Ennél a catastrophánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.

A mint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferencz főherczegnek. Rövid időn hivatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt hozzá:

– Ön az a derék férfi, a ki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta? örülök, hogy önt láthatom.

– Mindenről értesítve vagyok, a fiam Ferencz elmondta az egész esetet. Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! Jőjjön vissza ön nyolcz nap mulva.

Nyolcz napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. A nyolczadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót hirtelen meghalt.

Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy elfogadja a kinált ötvenezer forintot s aztán fidibusnak vágja az egész szent-endrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek közé.

Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett becsületet, a mi egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!

És mégis vannak emberek, a kik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő kedvest, nem az egyetlen gyermeket, -464- mint ezt az eltemetett becsületet; a kik viselik miatta a gyászt évről-évre szakadatlan, a kik nem beszélnek egyébről, csak erről a halottjukról, kik mindennap megzörgetik a kripta-ajtót és hivogatják: jőjj vissza! támadj fel! És aztán ilyen kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, a hány ember a nevüket ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető. Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.

Ráby valamennyi ismerőse arczáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz lánczok között, és azt senki sem tudja, hogy miért? Az emberek kitérnek előle, s vigyáznak a szavaikra; azt mondják róla, hogy «denuncians!»

Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény, a kutyapeczér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! És azokban az években hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábu kigyónak; mindenütt jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges hüllőkkel minden salon és lebuj.

Addig könyörgött Ferencz császár-királynak, mig az 1792. márczius 9-én kiadott egy cabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak, a miben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul félrevetendő; csak az olyan méltatandó figyelemre, a melynek a feljelentő aláirja a nevét, s a bevádlottal szemtül-szembe kész szavának állni. Végzi e rendelet e szavakkal: «mert a milyen utálatos az árulkodó, ép oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, a mik az államnak, rosszakaratu emberek, vagy hanyag tisztviselők részéről kárt okoznak». E rendelet a hamisan árulkodónak szigoru büntetést, az igaz bevádlónak jutalmat igér.

Valami peres ügyben tanubizonyságot kellett volna letennie, -465- s ekkor a törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanu, mert Magyarországon el lett itélve gonosz tettekért hosszu nehéz fogságra, a mely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.

Nem kellett már neki se pénz, se boszuállás, csak az eltemetett becsületét követelte vissza.

Egy kulcsa volt a kripta-ajtónak: a Pestmegye által hozott itélet. Ezt sohasem kézbesítették neki. És semmi utána járásra nem tudott hozzá jutni.

Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arczát elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a királyi tábla pertárnokát, a ki őt soha sem látta. Annak elmondta, hogy neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, a minek a megnyeréséhez szüksége van a Ráby ellen hozott itéletre. És aztán, hogy annál nagyobb sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a Rábyt irgalmatlanul. S ezzel járta meg legjobban. A pertárnok jól összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? ő nem ismeri a személyét, de az actáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék, becsületes hazafi, a kivel igazságtalanság történt, azért annak az itéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby nem szünt saját magát szidalmazni, a derék pertárnok annyira haragba jött, hogy kilökte őt az ajtón.

Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte s úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.

Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kisértett meg. Egyenesen a megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az itéletét. Ezen meg majd rajta vesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang a városban; -466- alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog Vörösvárig.

Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, mig I. Ferencz megtette azt, a mi eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében. Becsületbiróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét átvizsgálja.

A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha csak egyetlen egy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog találtatni, az végveszedelme lesz.

A becsületbiróság állt két magyar és két német tanácsosból, a kikhez elnökül egy osztrák minister lett kijelölve (a kit Ráby csak N. betüvel jelez). A király megparancsolta, hogy Pestmegyéből szállítsák fel Bécsbe Ráby Mátyás összes actáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A becsületbiróság nekiült.

Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bizott; de ugyancsak felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba hozni magukat, s mind a ketten himeztek-hámoztak; azt mondták, hogy nincsenek tisztában a dologgal.

Ellenben a két magyar tanácsos, a kiktől Ráby inkább tartott, határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, a mivel vádoltatik.

Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is, bizonyítja az, hogy a döntő szavazatu minisztert a bécsi udvari körök legünnepeltebb szép asszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby ügyét.

A minister ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar szavazatához adta a magáét.

Ki volt hát mondva a becsületbiróság által, hogy Ráby -467- ártatlanul szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyujtott át az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt derítve. A király erre maga elé hivatta Rábyt, s örömét fejezte ki megérdemlett diadala felett.

Az itélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan, gyanusíthatatlan.

A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan nagyon szép, hogy a Ráby Mátyás ilyen igaz ártatlan ember, de azért mégis neki ezt az itéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hirlapokba is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborus, revolutiós időben nem szabad koczkáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga tudja, hogy a becsületbiróság ártatlannak itélte.

Ez meg nem akart abba belenyugodni. A becsület nem olyan, mint a boldogság, a mi azt akarja, hogy elbujjanak vele, az dicsekedtetni akar magával.

Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a király elé.

Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak udvaronczok, ott vetette magát a lábaihoz s megragadva a király kezét, úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét; hiszen él már, fel van támasztva.

– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához, hogy ennek a szerencsétlen háborunak véget vessek, fordulj a palatinushoz, Sándor főherczeghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás ügyeit. -468-

Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a becsületbiróság itéletét.

– Azt az itéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek kell maradnia; mert azt lehetetlen kihiresztelni, hogy annyi magas hivatalnoka az országnak goromba vétséget követett el önkényileg.

Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:

– Ahhoz énnekem Mathuzsálem életére, Croesus kincsére s Job béketürésére volna szükségem. Én csak az Isten elé appellálhatok már, a ki előtt mindnyájan állunk, a ki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot szolgáltatni, a hogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.

A palatinus néhány nap mulva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen felrobbanásnál halálra sebesült.

Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról, a rezidencziából el lesz távolítva.

Várnia kellett, mig a császár ismét visszatér abból a szerencsétlen háboruból, a mit nem végezhetett be.

Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbiróság munkálata mindenestül együtt elveszett, nem található sehol.

Ráby most már kezdett futó bolond lenni. Egyik embertől a másikhoz futott. Egyik tanácsostól a másikhoz nyargalt, keresni azt az irást, a miben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta. -469-

Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele, hogy megszabaduljon tőle a világ.

Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes, hogy egyszer már az osztrák igazságszolgáltatásból is adjanak neki egy kis kóstolót, a mitől kigyógyuljon.

Egy napon hivatják a rendőrfőnökhöz, a ki elmondja neki, hogy ime azzal van vádolva egy bizonyos L** által, hogy ő tőle száz forintot fogadott el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig Ausztriában szigoruan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.

Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, a ki bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha az alatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt akarja-e magát elitéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi birák elé akar állíttatni?

Az a három napi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a sátorfát s szökjék a merre lát.

Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért akarják elitéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve a becsületén, mosogathatja azt már; rajta szárad az örökké!

Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki azt a keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, a ki végighallgatva Ráby panaszát, a mint a vádló L** nevét meghallá, diadalmasan kiálta fel: «hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt itélve! Jőjjön velem, kikerestetem az itéletét».

– No lássa az úr, monda neki az, úgy-e hogy tud az -470- úr bizonyítványt találni, ha keres. Ez hát rendben van. Ezúttal felszabadult az úr félesztendei tömlöcztől. Hanem csendesen viselje magát, mert gyanuban van!

Az udvarnál levő bizalmas barátjai tudatták vele nagy titokban, hogy fel van jelentve, mintha a jacobinusokkal állna szövetségben.

Egy ilyen gyanuper pedig akkoriban elég volt arra, hogy akárkit is elveszítsen. Egy suttogó szó, «ez is jacobinus», veszedelmesebb fegyver volt, mint a szélpuska.

Hazájába lehetetlen, a külföldre útlevél kellene; de ahhoz semmi reménység. Egész Európában a megújult háboru dühöng.

Úgy látszik, hogy barátjai között mégis voltak jacobinusok, mert azt tanácsolták neki, hogy meneküljön Francziaországba, s ajánló-leveleket is adtak neki a convent előkelő tagjaihoz.

Egy napon aztán szereztek a számára egy barátruhát, felöltöztették carmelitának, a kis inasára ministrans ruhát adtak, s úgy ment ki a lakásából, előtte a csengető gyermek a lámpával. A leskelődő rendőr azt hitte, valakit gyóntattak odabenn s békével engedte őt odább menni.

A mint a vámvonalhoz ért, kegyes bucsujárónak adta ki magát, a ki a passaui csodatevő szent szűzhöz zarándokol. Így nem kértek tőle útlevelet.

Passauban aztán szereztek a számára egy vándorlókönyvet, a mivel, mint könyvkötő-legény, a császári hadsereg vonalán keresztül hatolhatott.

Itt társzekeresekkel szövetkezett, a kik kereskedői málhákat -471- szállítottak. Ulmnál mindenestül együtt belekerült a császári és franczia előhadak heves csatájába, a mi a francziák győzelmével végződött.

Azok aztán elfogták a fuvarosokkal együtt. Vitték a generális elé. Az sehogy sem akarta neki elhinni, hogy könyvkötő-legény. Mindenképen osztrák katonatisztet akart belőle csinálni.

Vesztére, a mint a többi innen-onnan összeszedett osztrák-magyar foglyokkal összeterelték, azok között egy Splényi huszárezredbeli közvitéz ráismert mint hajdani hadnagyára, s ezt nem birta eltitkolni.

Ekkor vezette oda a sors La Roche tábornokot, a franczia dandár főparancsnokát, a ki azt mondta, hogy «puszta gyanura nem szabad egy embert elitélni!»

Rábynál megtalálták az egész életirását, melyben keserves sorsának változatai fel voltak jegyezve; csakhogy az mind magyarul volt. A tábornok talált a kiséretében valakit, a ki tudott magyarul, azt előhivatta s átadta neki az emlékiratot, hogy mondja el annak tartalmát. Addig Rábyt fogva tarták az őrszobában.

Azt hitte, hogy utolsó órája ütött. Emlékirataiból meg fogják tudni, hogy ő nem kézműves, hanem bécsi udvari hivatalnok s a franczia forradalmi birák előtt elég valakinek megtudni a nevét és rangját, hogy a fejét elveszítse.

Néhány óra mulva egyike a veres huszároknak jött érte, ki őt az őrszobából egy nagy kivilágított terembe vezette, a hol egy hosszu asztal körül franczia katonatisztek ültek.

Ekkor azonban egyike a katonatiszteknek hozzá ment, megfogta a kezét s így szólítá:

– Bajtárs! bocsáss meg a tévedésért. Leveleidből és irataidból megtudtuk, hogy üldözött szabadsághős vagy; részt veszünk sorsodban, s mindenben elősegítünk. Addig is vacsorálj velünk!

Azzal leültette őt maga mellé az asztalhoz, adatott neki ételt és italt, s azután a legjobb ágyat a háznál, a hol Ráby, annyi idő óta először nyugodtan alhatott.

Hajnal felé ágyúdörgés verte fel álmából, követve a dob- és trombita-riadótól. Felugrott fekhelyéről. Az osztrákok támadták meg a helyet újból nagyobb erővel.

– Ne siess, testvér! van idő. Mindjárt kész lesz a reggelid; behozzák. A verekedés a mi dolgunk, te csak kávézzál nyugodtan.

Ráby az ágyudörgéstől reszkető ablakok zöreje mellett költé el reggelijét, s mire készen volt vele, már jött a tábornok hadsegéde hozzá s átadott neki huszonnégy arany carolinet utiköltségül, s egy útlevelet, mely így szólt:

«Polgár Ráby Mátyásnak megengedtetik, Magyarországból Straszburgba utazhatni, a mit jogosan megérdemel, mert hazafias elveiért üldözte ki őt hazájából a zsarnokság.»

Itt érezte (saját szavai) húsz szenvedésteljes év után a szabadság és emberjogok áldásait, törvény által biztosítva.

Mindenütt tárt karokra talált, a hová fordult; barátja lett, a ki megismerte. Elragadtatással beszél róla, hogy szenvedéseinek megtalálta minden jutalmát a jók és igaz nemesek elismerésében.

Ez egy terjedelmes nagy könyv, mely megjelent «a köztársaság ötödik esztendejében» (1797) Straszburgban kevés példányban, úgy, hogy a tulajdonomban levő példány a ritkaságok közé sorolható.

«Nem azért irtam le ezt a történetet, hogy az ifju világpolgárt visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az, a ki testvérei, hazafiai jóléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva, minden becsületes ember szivében megtalálja mentsvárát. Talán elő fogja mozdítani ez az én történetem hazám politikai reformját, a nagy erőteljes nemzetnek fölébredését. Talán érezni fogja e történet olvasásakor a szükséget, boldogságának, szabadságának kivivása után. Talán szét fogja törni kinzói bilincseit és szabad lesz! Csak akarat, bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá, és bizony szabad lesz.»

Végül felhivja valamennyi ellenségeit és biráit, hogy álljanak vele szembe Európa bármely törvényszéke előtt s védjék magukat, vagy czáfolják meg, ha tudják! Ő helytt áll nekik bárhol és bármikor.

Lábjegyzetek.

1) Angyal Bandi is épen ilyen vármegye gyülésen rajta esett «stikk» miatt lett rablókalandorrá.

2) Danol az üres zsebü utas a rabló előtt.

3) Móring.

4) Hozomány.

5) Szirmay szerint az akkori nagyzsebű frakk neve.

6) Összenyomható kalap csipkeszegélylyel.

7) «Hallj, láss és hallgass, hogy békességbe maradhass!»

8) Nehezen felfogó.

9) Hasztalan a harag erő nélkül.

10) A nemzeti előjogokról szóló t.-czikk.

11) Darazsakat boszantani.

12) Elővétel, Rokonok, szomszédok joggal birtak az idegentől ajánlott árban megtartani az eladott telket.

13) «Gánicza», a ki így jobban ismeri.

14) Ki feleséget vesz, perpatvart és kínokat vesz.

15) Három nagy kár van: zúz, füst, rossz asszony a házban.

16) Átellenben volt a mostani nemzeti casinóval.

17) Ha rajtam marad a nyereg.

18) Nem a mostani, hanem a nagyapja.

19) Az egyik Hunyady Mátyás, a másik II-ik József álneve úti kalandjaik alatt.

20) «A parasztokkal zavargó nemes.»

21) A «minden» többese hímnemben.

22) Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in Ungarn. Wider das berüchtigte Buch «Niniven».

23) A vádló tartozik bizonyítani.

24) Verbőczy 3-as törvénykönyve.

25) T. i. az nap összedült, a mely nap felrakta.

26) Kis liba.

27) «Az ökör ráismer a maga jászolára és az ügyvéd úr nem ismeri a birói illetékességet.»

28) A házasságtörő fejét veszítse.

29) A kétnejüek mindenütt elfogassanak.

30) Annyi volt egy nemes embertől agyonütött paraszt fejváltsága.

31) Az erőszakos elfoglaló kivetése.

32) Halbódító.

33) Magam is érzem én azt, hogy a mi ebben a fejezetben előfordul, a rácz pópának rögtöni halála, az olvasóban ezt az önkénytelen kitörő protestatiót fogja előidézni, hogy ez mégis vakmerő fogás! Kétszer egymás után ismételni azt az egyszer is nagyon erős expedienst, hogy egy ember csak úgy egy látástól egyszerre meghaljon, s hogy ez mind a kettő épen az a két ember legyen, a ki egy közös titoknak, a mit nagyon keresnek, egyedül van birtokában. Ezt, ha regényirói ötlet volna, nem tudnám igazolni; de mivel igaz történet (olvasható Ráby önéletleirásának 250. lapján) kénytelen vagyok azt, a tisztelt olvasóval együtt, minden rendkivülisége mellett, úgy ahogy készen találtam, elfogadni. Hisz ez az egész história úgy teli van szokatlan, rendkivüli fordulatokkal, hogy a ki az eddigieket megszokta, már «ezt» és az ezután következőket is elfogadhatja.

J. M.

34) Lásd a 273. lapon Ráby önéletirásában.

35) Vergelt’s Gott.

36) Egészségére.

37) A tudósok infámisul irnak.

38) A tudatlanok még rosszabbul.

39) Hadi ügyekben.

40) «Mindent sóval egyél, csak a retket sótalanul fald!»

41) A fentebbi adatot gróf Niczky haláláról és végrendeletéről két olyan férfiutól hallottam, a kiknek szava szentírás; a magyar országgyűlés felső házának elnökeitől: gróf Cziráky J. és Szlávy J. ő nagyméltóságaiktól, kik ezt mint őseiktől szájról-szájra hagyott traditiót tartogatták emlékezetben.

J. M.

42) A corpus juris-ban van egy t.-czikk «de erectione haramiarum» a (haramiák felállításáról). Ez is valami olyan középosztály lehetett a rabló meg a pandúr között.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18	a kísassony bársony	a kisasszony bársony
20	FFJEZET.	FEJEZET.
20	«Gievngievm Misca.	«Gievngievm Misca».
30	«nincs.	«nincs».
32	tekete tenger	fekete tenger
59	Bécsbe.	Bécsbe.»
79	az határozot- nála	az határozott nála
101	Mint hivata-talos	Mint hivatalos
103	igen kítüntették	igen kitüntették
126	vízhorhó lajtjának	vízhordó lajtjának
150	En bizony	Én bizony
181	latín korszak	latin korszak
186	gondolatjai ámadni	gondolatjai támadni
197	«ejectio violatoris	«ejectio violatoris»
198	való emkerek	való emberek
203	míntha a genfi	mintha a genfi
205	volt kurázsíja	volt kurázsija
215	három emeietes	három emeletes
217	a csatornát	a csatornát?
231	FFJEZET.	FEJEZET.
235	könnyebbben kézre	könnyebben kézre
302	én is a bokát mat	én is a bokámat
306	következő combínatióra	következő combinatióra
309	új próbat	új próbát
354	keresztültört az arczfesteken	keresztültört az arczfestéken
366	míngyárt munkába	mingyárt munkába
398	börtönében.	börtönében.»
400	ki a tönlöczajtót	ki a tömlöczajtót
418	Ön ítt a	Ön itt a
429	Azt monják	Azt mondják
434	ellenünk vétettek nek	ellenünk vétetteknek
438	veszni. hagyni Közbe	veszni hagyni. Közbe
439	locumtenentiálís præsidensre	locumtenentiális præsidensre
441	Mondták nekí	Mondták neki
460	magamak jutalmat	magamnak jutalmat
461	Ráby en gedte	Ráby engedte
477	lettec volna 214	lettec volna 211

Megjegyzések:

RAB RÁBY

ELSŐ FEJEZET ÉS MINTEGY ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

ELSŐ FEJEZET.

MÁSODIK FEJEZET.

HARMADIK FEJEZET.

NEGYEDIK FEJEZET.

ÖTÖDIK FEJEZET.

HATODIK FEJEZET.

HETEDIK FEJEZET.

NYOLCZADIK FEJEZET.

KILENCZEDIK FEJEZET.

TIZEDIK FEJEZET.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

TIZENHATODIK FEJEZET.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

HUSZADIK FEJEZET.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

HUSZONHATODIK FEJEZET.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

HARMINCZADIK FEJEZET.

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

NEGYVENEDIK FEJEZET.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

NEGYVENHATODIK FEJEZET.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET.

NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.

NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.

ÖTVENEDIK FEJEZET.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.

TÖRTÉNELMI BEFEJEZÉS.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.